2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 445,11 km
Futás: 310,57 km

Eljutottam oda, hogy a 14 kilométeres edzések azok, amikor lazítok: tök jól kimozgatják a lábamat (elsősorban a vádlim szorul rá erre) a hosszabb gördeszkázások után. De amióta tényleg sokat gurulok, azóta a futásom is sokkal robbanékonyabb lett, 7,5 km/h helyet 8-9-cel szoktam futni újabban — ez elég komoly előrelépés ezen a távolságon. Versenyeken persze sokszor futok gyorsabban, arra zéró motivációm volt, hogy mondjuk egy kedd vagy egy szerda reggel kihajtsam a belemet — most is magamtól gyorsultam be.

Ha longboardozás van betervezve másnapra, akkor most már öt óra helyett fél ötkor kelek — így van annyi időm, hogy egy-egy normális körre is elmenjek a városban — múlt hét pénteken például a Rákos-patak partjára ugrottam vissza.

Hétvégén viszont mindkét nap sikerült kigördeszkáznom Budapestről; ez mondjuk nem jelent sokkal több gördeszkázást (bár a hatvan kilométert azért átléptem két nap alatt), inkább csak szimbolikus jelentősége van a szememben. A szombati nap összességében véve egy nagyon jól sikerült túra volt: Pesten mentem fel a Megyeri hídig, átkeltem a túloldalra, utána az Omszki tónál eldöntöttem, hogy kicsit bemegyek Budakalászra, és a Szentrendrei úton megyek haza.

Két kisebb probléma adódott mindössze. Az egyik a Megyeri híd gyalogjárójának kialakítása volt: miközben egy magas kerítés választja el az úttestől, alul van egy széles rés, ahol simán kiférne a deszkám. Bár nem esek túl gyakran, már láttam magam előtt, hogy elhasalok, a deszkám kilő alólam, és mint levél a postaládába, kicsusszan az autók alá. Úgyhogy nem sokat lazítottam, hajtottam végig — így abszolút kontroll alatt van a longboard, viszont persze sokkal fárasztóbb is a haladás. Meg azért nem bántam, a gyalogjáró tele van apró kavicsokkal, amikben rossz esetben el is lehet akadni. A másik váratlan helyzet pedig az volt, amikor Budakalász határában (bár házak továbbra is voltak) egyszer csak megvolt a gyalogjáró. Mivel nem volt kedvem ebben a forgalomban belekezdeni az országúti gördeszkázásba, ezért inkább sétáltam addig, amíg egy lakótelep szélén nem lett járdám megint.

Meglátogattam a békásmegyeri piacot, aztán elindultam hazafelé: sajna már túl fáradt voltam ahhoz, hogy variáljak az utcákon, végigzúztam a Szentendrei úton, az Árpád híd után pedig a Váci úton és kész. A Váci amúgy nagyon sokszor adódik default útvonalként, de erre szerencsére már odafelé gondoltam, és akkor inkább másfelé mentem — így szombaton csak egyszer került sorra a belső szakasza.

Ennél jóval nagyobb szívás volt a vasárnap, amikor a (Külső) Szilágyi úton próbáltam meg bejutni Dunakeszire. A Szilágyi út viszont egy valódi göreszkás horror: majdnem végig tele van tízcentis, mély, az út teljes szélességén végighúzódó repedésekkel, sokszor felfelé kunkorodó peremekkel. A csak úgy simán repedezett beton most már egyre ritkábban jelent problémát, ahogy fejlődik a technikám, de ezek a tankakadályok piszkosul lelassítottak és irritáltak is. Itt-ott volt egy-két párhuzamos járda, ahol el lehetett kerülni ezeket az iszonyatos szakaszokat, de az út nagyobbik felében nem maradt más, csak a vergődés.

Egy bicikliúton indultam ki Pestről, elmentem egy körforgalomig — aztán a bicikliút, mintha elvágták volna, véget ért. Persze gyalogolhattam volna megint az országút mellett, de erre a hétvégére ekkor már elegem volt ebből a hobó imidzsből, na meg édesapámat is vártuk ebédre, és visszafordultam. Azt kábé tudtam, hogy nincs az a pénz, hogy én visszafelé is végigszenvedjem a Szilágyi utat — úgyhogy inkább a Megyeri úton mentem végig, most először teljes hosszában. Sokáig itt is vacak a burkolat, de már nem olyan nagyon durván, megfelelő ügyességgel azért végig lehet menni rajta. A Váci utat most is kerültem, ameddig lehetett, de aztán már inkább ismét a gyors haladást helyeztem előre; az Árpád úttól kezdve már itt toltam hazáig. Simán hazaértem időben.