2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 238,39 km
Futás: 273,35 km

Elég sok minden történt velem tavaly október óta, de ennyire, mint vasárnap, még nem sikerült kinyuvasztani magam — és ebben az első, szülinapi félmaratonom is benne van. Ugyanakkor nagyon boldog is vagyok, elképesztően jól sikerült a második nap az új longboardommal.

Pár hete egyszer már elértem Csepelt, de nagyon felfedezni már nem volt módom — gondoltam, kipróbálom, az új deszkám mennyivel lesz hatékonyabb. Frankón bevált: négy és egy negyedórát töltöttem a deszkán, de megjártam Csepel Belvárost és Kertvárost. Ismét a soroksári úti OBI mögül indultam, a végtelen hosszú bicikliúton keresztül mentem be Csepelre, csak most nem fordultam be rögtön a Gubacsi híd felé, hanem mentem tovább.

Sok évvel ezelőtt, amikor egy lány után epekedtem — teljesen reménytelenül, bár volt, aki szerint csak kezdeményeznem kellett volna –, elég sűrűn megfordultam Csepelen, és már akkor is imádtam az atmoszférát. A házgyári lakótelepek iránt gyerekkorom óta van bennem valami különös vonzódás — hiába tudom tapasztalatból is, hogy ezekben lakni sem fenékig tejfel, még ma is érzem azt a különleges, mágikus hangulatot, ami mindig elfogott, amikor nagyapámat látogatva beléptünk a gyorsliftbe, majd kilépve a folyosóra megcsapta az orromat a linóleum illata.

Az aszfalt a főútvonalak mentén eléggé adta magát, de aztán, amikor visszafordultam és begurultam a kis mellékutcákba, már sokkal vegyesebb lett a kép — ismét nagyon jól jött a longboard stabilitása és irányíthatósága. Kicsit el is tévedtem a házak között, szerencsére a Víztorony segített újraorientálnom magam, aztán a Kertvároson keresztül indultam kifelé, a Gubacsi híd irányába. Ahol rögtön megtanultam: ez nem az a híd, ahol mindegy, hogy a jobb vagy a bal oldalán kel át az ember: a jobb oldala szelvényekben van beaszfaltozva, max gyalog lehet rajta átkelni, szemben a bal oldallal, ahol a bicikliút van. Szerencsére van egy rész, ahol lépcsőn le lehet menni a híd alá és fel lehet jönni a másik oldalon.

Amikor kikanyarodtam a Soroksári útra, már éreztem, hogy fáradt vagyok — pedig innen még el kellett jutnom a Lágymányosi hídig, onnan pedig a budai oldalon terveztem hazamenni. Azért persze nekivágtam, nyilván nem volt opció, hogy tömegközlekedéssel húzzam ki magam a sportolás alól. Innentől kezdve viszont nagyon jól jött minden, amit a technikáról tanultam: muszáj volt rendszeresen váltogatnom a lábaimat, hogy bírjam a terhelést és igyekeztem minél energiatakarékosabban hajtani magam. Szerencsére a terep sokszor mellettem állt: a Soroksári út ezen szakaszán gyönyörű széles járda van, egészen minimális gyalogosforgalommal, ráadásul pont arra lejt, ami nekem most nagyon jól jött.

Ami nem jött jól, az a tökéletes ék formájú kavics, ami pont passzolt a kerekem alá — szerencsére tudom, hogy kell állni akkor, amikor az ember fáradt, így csak simán leugrottam a deszkáról — pár hónapja még simán kiharaptam volna egy darabot az aszfaltból.

Az átkelés a Lágymányosi-hídon még viszonylag simán ment, de amikor az első lökést tettem meg a Petőfi-híd irányába, már tudtam, hogy ez most már végképp nem lesz sima menet. Kb. mindenem fájt, és a Szabadság-hídig a terep sehogy sem ideális; emelkedik is, az ELTE kampusza előtt járókő van, a Műegyetem előtti szakaszon meg tízcentis, a járdára merőleges repedések. Onnantól kezdve viszont viszonylag sokat lehet spórolni az energiával, és én is elkezdtem ráérezni, hogyan lehet folyamatosan haladni viszonylag kevés lábmunkával — ezen a pár kilométeren száz százalék, hogy rengeteget fejlődött a hajtási technikám. A Margit-hídon már alig láttam ki a fejemből, de onnan már tényleg közel volt a haza.

Pont egyszerre értem haza a sétálásból hazatérő Nicoline-nel; kicsit meglepődött, amikor meglátott begurulni a ház elé. 31 kilométer fölött állt meg a számláló; sajnos a feleségem nem nagyon akarta látni a dolog történelmi jelentőségét. Sokkal jobban foglalkoztatta a probléma: vajon normális vagyok-e.