Az emberek, a kutyák és a gördeszkám

Trychydts | | | 2021., február 07., 16:15 | | | Kategóriák: ,

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 212,07 km
Futás: 232,14 km

Amikor elhatároztam, hogy gördeszkázni fogok, édesanyám csak nagyon takarékosan tudott lelkesedni az ötletért. Hosszasan ecsetelte, hogy őt hogyan zavarják, gázolják le rendszeresen majdnem mindenféle, négy keréken guruló huligánok, de olyan érzékletességgel, ami már a Mad Maxben is egy kissé erős lett volna. Nagyon fogadkoztam neki, hogy nem kell minden gördeszkásnak ugyanolyannak lennie. Holnap lesz hét hónapja, hogy megvettem a Pennyt, végiggondoltam, hogyan áll hozzám és a deszkámhoz az emberiség.

Ami részemről adott volt: igyekszem nem úgy viselkedni, mintha az, hogy kétszer-két és félszer olyan gyorsan megyek, mint egy átlag gyalogos, feljogosítana bármire is. Betartom a KRESZ-t, megállok a piros lámpánál, figyelek, ha olyan helyen megyek, ahol gyalogosok hirtelen felbukkanására lehet számítani. A járdán hajtok, nem az úttesten, hogy az autósoknak se engem kelljen kerülgetnie. Ha valaki elenged, azt meg szoktam köszönni, és nem várom el, hogy valaki hátulról is észlelje, amint közeledek felé — pláne, hogy sima aszfalton maximum egy halk surrogást lehet hallani. Ha sok a gyalogos, inkább folyamatosan hajtom magam, így nagyobb a kontrollom az irány és a sebesség felett, nem próbálok meg virtuóz módon elszlalomozni közöttük. Hozzáteszem, minderre az elektromos rolleresek közül sem igazán hajlandó mindenki, pedig ő sokkal gyorsabban mennek, mint én.

Minderre a reakciók 99,99%-a pozitív. Aki hátranéz, az simán félreáll, az autósok akkor is megállnak és integetve átengednek, ha már konkrétan megálltam a kereszteződésben; van, aki mosolyog a bukósisakos-sportszemüveges fejemen. Szóval tényleg egy szavam sem lehet. Öt hónap alatt ketten voltak, akik direkt akadályozni próbáltak: egy fiatal párocska férfitagja direkt elém állt, amikor a Margit szigeti feljáróra próbáltam feltaposni — még rántott is egy kisebbet a párján, amikor megkerültem, de szerencsére én voltam a gyorsabb. A másik egy kutyasétáltató fószer volt, ugyancsak a feleségével — amikor hallotta, hogy jövök mögöttük, direkt széttárta a karjait, mintha két dinnyét cipelt volna, és mondta is kedves párjának, hogy majd megállok, de itt nem megyek át. Azért szépen lassan simán elfértem mellette.

Akik viszont rühellnek, azok a kutyák. Minél kisebbek, annál jobban. A palotapincsi-csivava súlycsoportból tízből hat-hét őrült ugatásba kezd, ha elmegyek mellette, és ez az arány csak lassan csökken mondjuk egy nagyobb testű német juhász mértéig — az ekkora vagy ennél nagyobb állatok már bagóznak rám. Mindez egy kicsit kínosabb a Szigeten, ahol sokszor póráz nélkül vannak az állatok — nem egy életbiztosítás úgy gurulni, hogy közben egy melletted rohan egy folyamatosan csaholó kis ideggörcs. Pedig a gazdák alapvetően normálisak, ha látják, hogy jövök és pórázon van a kedvencük, direkt szorosabban fogják, visszahúzzák, hogy ne zakózzak el a pórázon. Nem tudom, mi lehet emögött, lehet, hogy a kerék ad ki valamilyen hangot, ami irritáló kutyamagasságban, de most már, ha kicsi kutyát látok, igyekszem megacélozni magam az ugatáshoz.

Két csoporttal különleges a kapcsolatom: a bringásokkal és a gördeszkásokkal. Előbbiek közül elég sokan gondolják eleve azt, hogy rájuk a szabályok nem vonatkoznak, lazán járdáznak, hajtanak a gyalogos sétányokon — aztán ők a legirritáltabbak, ha egy kissé lassabb gördeszka akadályozza őket egy olyan helyen, ami eleve nem nekik lett kijelölve. A gördeszkások viszont sokszor elég családiasak, sokszor köszönnek egymásnak, néha integetnek is. Van egy fiatal társaság a Margitszigeten, néha összefutunk, ők különlegesen kedvesek — de hát el is várom, simán az apjuk lehetnék.