Átkapcsolva II.

Trychydts | | | 2020., augusztus 09., 9:56 | | | Kategóriák: , ,

Új dolgok tanulásához magány és nyugalom kell, így este tíz volt, mire elindultam a Szigetre. A Margit-hídon ilyenkor amúgy konkrétan csúcsforgalom van, zsúfolásig tele van a járda, illetve a Sziget-feljáró, de azért a sétányokon, illetve a kisebb mellékutakon már nincsenek sokan — vagy a szórakozóhelyekre igyekeznek az emberek, vagy a gyepen piknikeznek. Nekem már megvolt a kiválasztott helyem a gyakorlásra: egy viszonylag egyenes szakasz, nagyjából sík aszfalttal. Most az út végén egy másik gördeszkás srác gyakorolgatott, ő mindenféle trükköket tanult egy lámpa fényében, amíg én gurulgattam fel és alá.

Az első alkalomhoz képest most már sokkal jobban ment: viszonylag stabilan tudtam haladni, egész jó kontrollal a deszka felett. Annyira, hogy egy óra gyakorlás után úgy éreztem, itt az ideje szintet váltani, és elindultam életem első switch-körére a Szigeten.

Sikerült. Néha megakadtam, néha le kellett szállnom, hogy irányba állítsam a deszkát, de mégiscsak megtettem egy kört, még ha a végére teljesen le is fáradtam, elsősorban agyilag. Ilyenkor még van, hogy szórakozom azzal, hogy először felgördeszkázom a hídra, aztán legurulok — előbbi nagyon durva kardio edzés, a másik kiváló lehetőség a fékezés folyamatos gyakorlására, de most már nem éreztem ezt biztonságosnak. Úgyhogy lecsatoltam a sisakomat és sétálva mentem hazáig.

Holnaptól kezdek rágyúrni a switch kanyarokra, mert az ívek élességén még bőven van mit dolgozni.

John Wick, 2014./John Wick chapter 2, 2017.

Trychydts | | | 2020., augusztus 08., 19:07 | | | Kategóriák: ,

Ha valaki izgulni akar a John Wicken, ne olvasson tovább, mert masszívan spoilerezni fogok.

A rengeteg sport és a zongorázás miatt eleve nem sok időm maradt filmeket nézni, de amióta járvány van, türelmem sem igazán van hozzá. A John Wickről mégis eljutott hozzám pár morzsa, és rájöttem, hogy ez pont a az a többrétegű, sokféleképpen értelmezhető, filozofikus művészpop, amit igazán szeretek, bár csak egy gagyi akciófilm, van egy saját, belső, mitologikus világa, ami kíváncsivá tett.

Mivel a sztori semmiképpen sem egy gyöngyszem, egy gagyibb 3rd person shooter színvonalát sem üti meg, nyugodtan megtehettem, hogy szabálytalan darabokban fogyasszam a két részt. John Wicknek az első rész introjában meghal a gyönyörű, érzékeny, intelligens, különleges, tökéletes lelki társ felesége, aki búcsúajándékként egy kölyökkutyát hagy rá, hogy szeressen valakit. Sajnos a kutyát meggyilkolja az orosz maffia. Kiderül azonban, hogy John Wick nevezett maffiának a visszavonult, legendás bérgyilkosa és mindenkit lemészárol, akinek köze volt a kutya halálához vagy aki védeni akarja azokat, akinek közel volt a kutya halálához vagy aki megölte azt, aki segített neki abban, hogy a kutya halálát megbosszulhassa. Ez az első részt „sztorija” és bár nyilván nincs más célja, mint hogy azért legyen valami háttere annak, hogy Keanu Reeves zenére fejbe lő embereket, mégis van benne valami koncentrált, zsigeri jelleg, amitől azért csak lecsúszik valahogy a gagyi. A második részben aztán értelemszerűen nem sikerül reprodukálni ugyanezt a sűrű helyzetet: John Wick egy régi barátja eljön, hogy behajtson rajta egy adósságot: meg kell ölnie még valakit, akit történetesen tisztel. Ezen aztán annyira berág, hogy tulajdonképpen teljesen indokolatlanul egy harmadik vérfürdőbe kezd. Ez azért már elég unalmas, a végére már pontosan ugyanazt az émelygést éreztem, mint amikor édesanyám laptopján túlzásba vittem anno a Wolfenstein 3d-t.

A mitológia viszont, a bérgyilkosok árnyéktársadalma, saját pénzzel, infrastruktúrával, bonyolult rituálékkal, kapcsolati hálókkal, szervezeti háttérrel, tényleg különleges és egyedi. Nagyon videojátékos amúgy ez is, abszolút lehet látni, hogy lesz ez majd hatékony játékmechanika egy játékadaptációban, de megkapó az is, mennyire csak apránként értjük meg, hogy működik ez a világ, és megteremt egy olyan, szándékoltan eltúlzott, szürreális hangulatot, ami egy különleges alapot teremt a film gerincét alkotó tömény akció köré.

Nem gondoltam, hogy ennek a filmnek a kapcsán színészi játékról fogok írni, de muszáj megemlítenem, hogy szerepel benne Ian McShane, aki a jelek szerint bárhol jelenik meg, mindig emeli a színvonalat egy profi, karakteres, kicsit karcos szerepmegformálással.

Annyira még sosem akartam kikapcsolni, hogy a harmadik részt is megnézzem.

Átkapcsolva

Trychydts | | | 2020., augusztus 08., 18:35 | | | Kategóriák: , ,

Megerőltettem a vádlimat. Amikor konkrétan belenyilallt a lámba a fádalom, épp nem csináltam semmi különöset, és egy békés, a környéken bogarászós deszkázásról értem már majdnem haza — hogy most a futás meg a gördeszkázás volt sok egyszerre a lábamnak vagy csak az új mozgásforma ennyire szokatlan az izmaimnak, nem tudom, de négy napot kellett otthon töltenem, súlyzózgatva-jógázgatva, hogy helyre jöjjek. Úgyhogy amikor végre ismét magamra vehettem a páncélomat és betoltam a kontaktlencsémet, komoly elhatározással indultam neki a szigetnek: megtanulok switchben gördeszkázni.

Jellemző módon fix, hogy az ember helyik lábán támaszkodik és melyikkel hajt. Ha valakinek a bal lába van elöl — mint például nekem — azt regularnak, ha a jobb, azt goofy-nak hívják a szubkultúrában. (Nicoline és Tony Hawk például goofy.) Létezik ugyanakkor a switch hajtás, amikor az ember pont fordítva áll a deszkán, mint ahogy eleve szokott. Ezt én is meg akartam tanulni, de sokkal később, egyelőre túlságosan élveztem, hogy kezd a komfortzónámon belülre kerülni a normál tartás és az egyszerűbb fordulások. A switch nagy előnye lenne viszont, hogy mindkét lábamat egyenletesen terhelném és használnám, ami alighanem jól jönne ahhoz a hosszú távú gördeszkázáshoz, amit csinálok. A másik fontos komponens persze nyilván a technikám csiszolása, hatékonyabbá tétele, de mivel a jobb lábam még mindig nem volt száz százalék, a switch állás elsajátítása mindenképpen jó ötletnek tűnt.

Az első harminc-negyven perc borzalmas volt, kábé előről kellett kezdenem az egészet. Ami fura, mert egészen biztosan egy mentális dologról van csak szó — fizikailag pontosan ugyanazt kellene csinálnom, mint egyébként, „csak” tükrözve. Aztán egyszer csak elkezdtek átkattanni a dolgok, és elkezdtem sokkal könnyebben megtalálni az egyensúlyomat, mi több, lasssssssan irányítani is elkezdtem a deszkát. Nem nagyon, és nem magabiztosan, de amikor megkerültem egy csatornafedelet, az maga volt a diadal. Ez az egyik dolog, amit a legjobban szeretek a gördeszkázásban: a koncentrált erőfeszítés fokozatosan hozza az apró sikerélményeket; ha elég elszánt vagyok, minden esete megtapasztalhatom, hogy fejlődtem valamit.

Nemrég Nicoline videóra vette, ahogy deszkázom — ez értelemszerűen a regular tartásom. Nem is megy rosszul, bár pont a hajtáson még mindig rengeteg a javítanivaló. Ugyanakkor elég sokat edzettem azon, hogy az ívek mind frontside, mind backslide kanyaroknál ilyen szépen beférjenek erre a kis területre a Palatinus előtt.

Kétlaki életünk: Balatonakarattya

Trychydts | | | 2020., augusztus 08., 6:03 | | | Kategóriák: , ,

Nicoline rettenetesen bírta a karanténnal járó monotóniát. Nekem ez volt a kisebb probléma, ha nem lett volna a fogyókúrával járó mozgásszükségletem, akkor simán maradtam volna a lakásban hetekig, zongorázgatva, olvasgatva, na meg persze a játékaimmal a számítógépen. Nicoline jobban szeret jönni-menni, imádja a változatosságot, a jó kis programokat. Békeidőben persze nem olyan nehéz ezt menedzselni, a kijárási korlátozás közepén viszont körülbelül semmilyen mód nem volt rá. Kirándulni jártunk sokat, csak hát mivel nem mi vagyunk Mr and Mrs Hatékony, egy fél napos kirándulásra bőven ráment egy egész nap minden készülődéssel együtt.

Salátakészítés közben jött az ötlet: ha kivennénk egy vidéki házat a kritikus hónapokra, akkor minden héten eltölthetnénk ott pár napot. Ilyenkor, amikor Nicoline szemei kinyílnak, hipp-hopp, már rögtön máshol lenne. A feleségem elég jól fogadta az ötletet, és viszonylag hamar lefixálódott a menetrend: május Balatonakarattya, június-július Terény.

A balatonakarattyai ház egy Balatoni Nyaraló Klasszik modell volt, két szobával, egy ebédlő-előszobával, meg egy félamerikai konyhával, meg egy szabvány méretű, nyírt füves kerttel. Hétvégi tartózkodásra nagyon kényelmes volt, dolgozni egy kicsit problémásabb: mindketten elég sokat callozunk és elég nagy volt az áthallás. A szimultán konferenciázást csak úgy lehetett megoldani, ha az egyikünk kiült a teraszra — szerencsére elég szép időnk volt ahhoz, hogy ebből ne legyen gond.

Ami megmaradt nekem ebből az időszakból, az az előszezoni nyaralások békés, nyugodt életérzése. Balatonakarattya egy elég csendes település, érdekes keveréke a hipszterségnek és a régi, szocializmus-beli balatoni hangulatnak. Ráadásul közel is volt, kevesebb, mint egy órányira az autópályán. Strandolás nyilván szóba sem került, csak a település magasabban fekvő részeiről néztük a csodálatos panorámát; ha csak tehettük, a Rusty Cafe kiváló kávéját kortyolgatva. Elég hamar kitapasztaltuk a jobb futóútvonalakat, így az edzésben is sikerült megtalálni a rutint. Sütőnk nem volt, edényünk se nagyon sok, így leginkább egyszerűbb dolgokat főztünk magunknak, meg egyszer hortobágyi palacsintát.

A környékbeli vendéglátóhelyekből a jobbak sajnos leginkább zárva voltak: a Szépkilátás bisztró pont ezt a hónapot választotta renoválásra; az Il Mercato, egy állítólag szenzációs olasz étterem pedig csak a búcsúvacsoránkra nyitott ki. Ettől amúgy én nem voltam annyira elszállva — a sült hal, amit választottam, maximálisan, a sótlanságig menően jellegtelen volt; Nicoline pizzája nem volt rossz, de azért egy észbontó, Olaszországot megidéző varázslatnak sem nevezném. A frontot két, elég tipikusan magyaros hely tartotta: a Degesz (innen rendeltünk is párszor), meg a Telebendő (emellett csak elfutottunk). A nevek szerintem magukért beszélnek. A díjnyertes így végül a Niké nevű hely lett, ahonnan pizzát rendeltünk egy hosszabb gyalogtúra után — friss volt, a tészta ropogós, a feltétek pedig nagyon decensek.

Legszebb akarattyai élményem egyértelműen a Riska virtuális futóverseny volt: én 10, Nicoline 5km-en indult, amit én vele együtt teljesítettem, a végén egy kicsit még húzva is őt — meg is látszott, ugyanis rekordidőt teljesített. A saját időm viszont minden kritikán aluli volt, de ez egyáltalán nem zavart: megszoktam már, hogy a mindennapos edzés elkerülhetetlen velejárója, hogy az ember időnként rossz formában van. Ilyenkor nem nagyon van mit csinálni, az ember keresztülpréseli magát az edzésen, aztán várja a szebb holnapot.

Volt egy remek biciklis kirándulásunk is, Paloznakra tekertünk el a Sáfránkert vendéglőbe. Elvitelre kértük az ételt és a terasszal szembeni parkban cuccoltunk le egy piknikpléden. Szemben a Degesszel, itt a lehető legjobb értelemben volt magyaros konyhát űzik, friss hozzávalókkal, ízletesen, háziasan, aprólékos műgonddal elkészített ételekkel. Menet közben rendeltük meg a kaját, mire odaértük, már dobták is a szánkba, aminek nagyon örültem, mert a huszonöt kilométeres tekerésben piszkosul megéheztem.

A zongorám minden héten jött velünk: az egyik hálószoba volt a zeneszoba. A vidéki élet egyik nagy előnye az volt, hogy sokkal jobban rá tudtam fókuszálni a gyakorlásra, hiszen egy csomó minden más, amivel szórakozhattam volna otthon, nem volt velem.

Pünkösd előtt egy kicsit szomorkásan csomagoltunk össze. Akkor még nem tudtam, hogy Terény mekkora buli lesz.

Bartók: Mikrokozmosz

Trychydts | | | 2020., augusztus 07., 11:54 | | | Kategóriák: , , ,

Szilvi, a tanárom ajánlotta nekem ezt a kis hat füzetből álló kottát, ami tulajdonképpen Bartók zongoraiskolája: folyamatosan nehezedő gyakorlatok sorozata. Most tartok az első füzet végénél.

Bartók nekem mindeddig nem jelentett semmit. Ismerem a A kékszakállú herceg várát, tanultunk pár nagyon furán hangzó darabot énekórán, de ennyi. A Mikrokozmosz viszont rajongóvá tett — bármennyire egyszerűek például az első darabok, a végeredmény mindig földöntúlian gyönyörű. Persze egy Leoplod Mozart vagy egy egyszerű Beethoven darab is lehet kezdők számára is játszható és mégis nagyon szép. A Mikrokozmosz darabjai viszont kifejezetten egymásra épülnek, nagyon enyhe tempóban követelnek újabb és újabb készségeket. Bartóknak ráadásul van egy utánozhatatlan, modern világa, ami nagyon különbözik a klasszikus daraboktól.

Amikor elkezdtem zongorázni, az volt a célom, hogy majd képes legyek arra, hogy leüljek, és kottából eljátszassak valami szépet. A Mikrokozmosz elérte nálam, amit pedig mindig nagyon nehezen fogadok el, hogy az út legalább annyira élvezetes legyen, mint a végállomás. Minden darabot meg akarok tanulni, meg akarok szólaltatni, ki akarok élvezni. Még ha fél-egy percig is tart egy-egy gyakorlat, a végeredmény akkor is egy olyan csodálatos, önmagában is érvényes, egyedi egész, amihez később is szívesen térek vissza.

A zongorás évfordulóm is megvolt

Trychydts | | | 2020., augusztus 05., 14:02 | | | Kategóriák: ,

Több, mint egy éve már, hogy zongorázom — az évfordulóm épp egy olyan hét péntekjére esett, amikor minden nap volt zongoraórám. A lelkesedésből ugyanis nem fogytam ki, az első évben talán tíz nap lehetett, amikor nem gyakoroltam semmit — vagy azért, mert külföldön voltam, vagy azért, mert annyira nem áramlott a csí, hogy még még egy húsz perces kis minigyakorlás sem fért bele nekem. (Sajnos ebben az évben néha a csí csak elég szerényen csordogál.)

Zsó, amikor a zongoratanulási ambícióimról beszélgettük, miközben Nicoline-t és Balut vártuk, hogy eljöjjenek értünk és a gyerkőcökért Szalonnán, elég jól ráérzett, hogy ezt egy online kurzussal nem nagyon lehet abszolválni. Azóta lett is tanárom, először azért, hogy technikai szupportot nyújtson a tanfolyamomhoz, de azóta az egész tanfolyamot félretettem és inkább rábíztam magam a tanáromra, A zongorázásnak, hiába kevésbé bonyolult a hangszer, mint a gitár, csak van egy nagyon erősen fizikai komponense, egyáltalán nem mindegy, hogyan üti le az ember a billentyűket, hogyan billent, egyáltalán, hogy hogyan ül a zongoránál. Tudni kell staccatokat, tenutokat játszani, de egy bizonyos idő után arra is szükség van, hogy valaki visszaigazolja, jó-e, amit játszom.

Még a kis kitérővel együtt is rengeteget fejlődtem: viszonylag magabiztosan olvasok kottát, sokat dolgoztam a kezeim függetlenedésén, egyre bonyolultabb darabokat is le tudok játszani. Szilviben azt is nagyon szeretem, hogy remek érzékkel választja ki az újabb és újabb leckéket, mindig pont oda téve a lécet, ahol éppen nem verem le, de azért sokat kell dolgoznom a sikerért.

Mostanában az improvizáción kezdtünk el dolgozni, ez az eddigi legnagyobb kihívás, amivel eddig szembesültem. Rögtönözni ugyanis nem úgy kell, hogy az ember összevissza játszik mindenfélét: általában egy kemény struktúrába, bonyolult szabályokhoz igazodva lehet csak értékelhető dolgot játszani. És ha ez még meg is van, ahhoz is hozzá kell szokni, hogy az embernek úgy kell játszania, hogy nincs támpontja — és ezt fel kell vállalni mások előtt is. Izgalmas feladat, pláne nekem, akinek nincs előzetes, robosztus klasszikus zenei tapasztalata — de most már, hogy lassacskán látszanak az első eredmények, ezt is kezdem élvezni.

A kedvenc kottáimról majd külön írok.

Futószigorlat

Trychydts | | | 2020., augusztus 03., 16:15 | | | Kategóriák: , ,

Most, hogy megvan, még mindig úgy gondolok rá, mint egy baromi nehéz vizsgára az egyetemen: határozottan van egy félmaraton előtti és után életem. De megvan és még egy vizsgámon sem éreztem ilyen jól magam.

Tavaly, amikor jelentkezni kellett a Vivicittára, a 10 km-es táv is megerőltetőnek tűnt. Futógépen sem tudtam ennyit lefutni, örültem, hogy az ellipszisgépen kibírom 70 percig a maximális fokozaton. Azért, hogy motiváljam magam, jelentkeztem az első adandó alkalommal.

Az áprilisi verseny a COVID miatt elmaradt, de akkorra már óriási magabiztossággal futottam bőven tíz kilométer feletti távokat. Amikor meghirdették a júniusi pótlást, egy virtuális futóversenyt, már nem sok értelme lett volna ilyen kis távra jelentkeznem; amikor pedig láttam, hogy a félmaratonok többségével ellentétben itt nem lesz szintidő, már gondolkodnom sem kellett. Tudtam, hogy ekkora táv már nem jelenthet problémát; persze nagyon szerettem volna, ha beleférek a standard 2:45-ös korlátba.

Készülni magára a versenyre nem készültem. Nem vagyok nagy barátja a mindenféle edzésterveknek, tudományos elméleteknek stb. — még ha esetleg van is értelmük, türelmem, az tuti nincs hozzá. Én a brute force megközelítést szeretem, futok, amennyit tudok, ahogy egyre edzettebb leszek, úgy futok egyre többet, aztán majd a versenyen biztosan jó lesz. Az egyetlen dolog, amit megtettem, hogy a verseny hetében már nem futottam 15 km feletti távokat, illetve verseny előtti este végigtoltam egy regeneráló jógát, amit az izmaim karbantartására szoktam használni (amúgy a rendszeres nyújtásnak sem vagyok nagy barátja).

A Biotech USA-tól beszereztem mindenfélét, amiről azt gondoltam, hogy segíthet: energiagélt, aminosav-koktélt meg persze izotóniás port. Utóbbi kettő amúgy remekül bevált menet közbeni frissítésre, bár mind az ízért, mind az állagért nagyon nehéz rajongani, de tényleg feltankolja az embert menet közben.

Egy Terényből induló körtúrát számoltam ki magamnak: a Terény-Szanda-Szandaváralja-Magyarnándor-Cserháthaláp-Terény útvonal pont egy félmaratonra jött ki. Bár az útvonalat előzetesen nem néztem meg, összességében véve remek választásnak bizonyult, mindenhol kis forgalommal, az út legnagyobb részén alacsonyabb besorolású utakkal, végig a futásra koncentrálhattam. Az utak minősége persze sokszor hagyott maguk után kívánnivalót, de ez egész Nógrád megyében így van: pár vízhólyagot össze is szedtem amiatt, hogy nem tudtam a lábam vízszintesen tartani.

Életem legeslegjobb sportélménye volt ez a félmaraton. Egyetlen mélypontom sem volt, sokáig fáradságot sem éreztem, aztán csak azt, hogy lassan kezdenek lemerülni az elemeim. Fogytak a kilométerek, egyik szakasz után jött a másik, aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy már fáradt vagyok ugyan, de a következő állomás, az már Terény. Ebben a sima teljesítésben nyilván óriási szerepe volt Nicoline-nek, aki néhány kilométerenként rögtönzött frissítőpontokkal várt, és tudósított a zárt Facebook-csoportnak is, ahol a szurkolóimat tartottam. A hidratálás, az energia- és elektrolitpótlás nyilván rengeteget számít a hőségben; az is nagyon sok erőt adott, hogy tudtam, a barátaim is részesei lesznek az élménynek. Zenét hallgattam végig, különböző rap battle-ökből volt egy nagyon jól bejáratott futóplaylistem.

Megérkeztem, kicsit heverésztem egy piknikpléden, amíg elkészült a paradicsomos spagetti ebédre, aztán ebéd után elmentünk egy kicsit sétálni a faluban és kipróbáltuk Magyarország legkedvesebb és legviccesebb kávézóját. Boldog voltam és nagyon megkönnyebbült.

A végeredmény 02:23:28.

Hogy lett Penny boardom?

Trychydts | | | 2020., augusztus 03., 12:36 | | | Kategóriák: ,

Tele volt a búrám a futással. A félmaraton (majd még mesélek róla) életem egyik legjobb sportélménye volt, de hogy minden áldott nap lemenjek és gyötörjem magam az utcákon vagy a pályán, az mentálisan nagyon megterhelő volt.

A fizikai részével igazából nem volt komoly gond — amikor márciusban, a karantén miatt át kellett helyezzem a székhelyemet a Margit szigetre, és el kellett kezdenem két köröket futni a szokásos kalóriamennyiségért, akkor a második körön, annak is leginkább a második felén inkább csak vonszoltam magam. Aztán persze csak hozzáedződtem az új helyzethez, illetve elkezdtem felhagyni a szigettel is: a futókat nem igazán érdekelték a járványügyi előírások, úgyhogy én inkább az utcákat vettem a talpam alá. Rendszeresen futottam fel a Várba, olykor a Gellért-hegyre is, többször megfordultam a Vérmezőn, a Tabánban, a Duna korzón, a munkahelyemnél, de olykor még a Városmajor és a Hegyvidék is ráfért a futótérképemre. Így egy idő után már 15-17 km sem volt kifejezetten megerőltető, de a motivációt ennek ellenére sem éreztem minden nap. Amúgy sem voltam a toppon érzelmileg, elkezdtek kimaradozni alkalmak, végül már szinte soha nem jött össze a heti hét edzésnap.

Gondoltam, majd biciklizéssel fogom felfűszerezni egy kicsit a dolgokat, de egy-két kísérlet után hamar rájöttem, hogy ez rendszeresen aligha fogja kiváltani a futást. Persze, más mozgásforma, meg nagyobb távolságokat lehet megtenni nagyobb sebességgel, de Budapesten a biciklizés közlekedésnek számít. Nagyon kell figyelni az autókra, akik az elsőbbséget sem adják mindig meg — szóval kikapcsolódás pedig így nem lesz a dologból.

Végül aztán elém került egy videó, ami pont választ adott a kérdésemre: gördeszkáznom kellene. Eddig egyszerűen nem állt össze, hogy a ez mennyire jó kardio edzés — és ha nem akar trükköket tanulni az ember, csak mászkálni vele a városban, akkor nem is olyan nagy szám megtanulni. Nézegettem pár videót, írtam pár gördeszkás boltnak, végül kiválasztottam a saját deszkámat, egy 32 inch hosszú, 8,5 inch széles, szénfekete Penny boardot. műanyag, ezért elképesztően strapabíró, és mivel egy szép nagy deszka, ezért elég stabil is. Márpedig nekem minden stabilitásra szükségem van, amire szert tudok tenni. A boltban, ahol vettem, jó kis akciót adtak rá, de védőfelszerelésük éppen nem volt raktáron, szóval könyök- térd- és csuklóvédőt meg igazán jó sisakot máshonnan kellett szerválnom. Aztán még Terényben, a frissen aszfaltozott országúton elkezdtem az ismerkedést.

Egyelőre csak azt tudom mondani, hogy minden előzetes elvárásomat maximálisan valóra váltotta. Sokkal, sokkal szórakoztatóbb, mint a futás, kicsit is jó talajon pedig olyan a haladás, mintha lebegve suhannék előre. Ami azért meglepett, hogy olyan izmaim is fájnak tőle, amire abszolút nem gondoltam volna. Az sejthető volt, hogy a lábamat majd máshogy dolgoztassa meg, mint a futás, de hogy a vállam és a hátam is úgy fájjon, mint egy-egy durvább konditermi edzés után, arra nem voltam felkészülve.

Szépen haladok az alapokkal, a gördeszkalap megdöntésével már egészen jól tudok kanyarodni, a hajtási technikám is egyre folyékonyabb. Most amikor technikával foglalkozom, éppen a gyorsabb fordulásokat tanulnom, a bal lábbal hajtás pedig egyelőre csak a távlati célok között szerepel. A védőfelszerelésnek egyelőre óriási hasznát veszem: nem esek sokat, de ha igen, a mindig egy komoly esemény, már szeizmológiai szempontból is. Ilyenkor nagyon örülök, hogy vannak mérnöki pontossággal kialakított lemezek, amik a becsapódás erejét elvezetik az Univerzumba, és nekem leginkább csak a kellemetlen meglepetés sokkja marad.

De ami az igazán jó: amióta nem kell minden áldott nap futnom, sokkal kevesebb edzés marad ki. Ráadásul még futni is nagyobb kedvem van!

BMI 26,5

Trychydts | | | 2020., augusztus 02., 20:17 | | | Kategóriák:

Ma mértem először olyan testsúlyt, ami alapján már „normális” a testtömeg indexem, tehát se elhízott, se túlsúlyos nem vagyok.

Mérhetetlen megkönnyebbülést érzek, még akkor is, ha nyilván ez nem egy valódi mérföldkő: fogyogattam eddig is, nem jelentett extra erőfeszítést pont ezt a határt átlépni, de valahogy mégis jobb érzés tudni, hogy ami miatt elkezdtem ezt az egészet, hogy a súlyom ne jelentsen nekem felesleges egészségügyi kockázatot, azt most sikerült elérnem. Persze a testtömeg mérés elengedhetetlen sajátossága a napi szintű ingadozás, így valószínűleg fogok még picit magasabb számokat mérni, de mivel gondosan ügyelek a kalóriaegyenlegemre, a diétámra és a rendszeres mozgásra egyaránt, azt gondolom, nincs félnivalóm az ügyben, hogy ez az eredmény, egyelőre legalábbis, tartós lesz.

Tegnap gördeszkázni voltam, most először nem csak a szigeten gurulgattam, hanem a Duna mentén elmentem a Kopaszi-gátig, aztán át a Lágymányosi hídon és a másik oldalon vissza. Gondosan védett útvonal 99%-ban, szóval nem volt gond, hogy még csak tanuló üzemmódban tolom, de mégis sikerült elérni, hogy eljussak A-ból B-be. Egészen más amúgy változó minőségű talajon tolni, a kifejezetten ilyesmire kifejlesztett Shark kerekeim remekül beváltak. Így is fárasztó volt, főleg a járóköveken, ahol folyamatosan hajtanom kellett magam. Még szerencse, hogy az Elevátor parkban tudtam inni egyet. A Parlament előtt végiggurulni viszont szenzációs érzés volt: egy szénfekete gördeszkán, szénfekete kerekeken a szénfekete gránit fölött, maga volt a stílus és az elegancia.

Ma reggel, amikor ránéztem a falnak támasztott Pennymre, úgy éreztem, rám is rám fér egy kis pihenés, így inkább a futócipőmet kaptam fel, és futottam 15 kilométert a második kerület hegyein. A Pasraréti úton ereszkedtem le, a katolikus templom gyönyörű volt, ahogy fürdött a reggeli napfényben. Nemrég fedeztük fel Nicoline-nal, hogy a Városmajorban is van egy 585 méteres futókör, azt is leteszteltem, aztán jöttem haza felébreszteni kedves feleségemet.

Tegnap ebédre chermoulás padlizsánt sütöttem édesanyámnak, sült pisztrángot ettem vacsorára, ma pedig sonkás-salátás-koktélparadicsomos tortillát kaptam ebédre. Vacsorára egresszószos petrezselymes krumplit ettem, grillezett csirkecombbal, szóval vészes kihágásokra étkezés terén sem került sor.

Kíváncsi vagyok, holnap reggel is fogom-e tudni tartani a reggeli kelést-sportolást. Egyelőre úgy tűnik, sokkal jobban tervezhető a napom, ha nem délután-este kell rászánnom magam.

« Későbbi bejegyzések | | |