Megerőltettem a vádlimat. Amikor konkrétan belenyilallt a lámba a fádalom, épp nem csináltam semmi különöset, és egy békés, a környéken bogarászós deszkázásról értem már majdnem haza — hogy most a futás meg a gördeszkázás volt sok egyszerre a lábamnak vagy csak az új mozgásforma ennyire szokatlan az izmaimnak, nem tudom, de négy napot kellett otthon töltenem, súlyzózgatva-jógázgatva, hogy helyre jöjjek. Úgyhogy amikor végre ismét magamra vehettem a páncélomat és betoltam a kontaktlencsémet, komoly elhatározással indultam neki a szigetnek: megtanulok switchben gördeszkázni.

Jellemző módon fix, hogy az ember helyik lábán támaszkodik és melyikkel hajt. Ha valakinek a bal lába van elöl — mint például nekem — azt regularnak, ha a jobb, azt goofy-nak hívják a szubkultúrában. (Nicoline és Tony Hawk például goofy.) Létezik ugyanakkor a switch hajtás, amikor az ember pont fordítva áll a deszkán, mint ahogy eleve szokott. Ezt én is meg akartam tanulni, de sokkal később, egyelőre túlságosan élveztem, hogy kezd a komfortzónámon belülre kerülni a normál tartás és az egyszerűbb fordulások. A switch nagy előnye lenne viszont, hogy mindkét lábamat egyenletesen terhelném és használnám, ami alighanem jól jönne ahhoz a hosszú távú gördeszkázáshoz, amit csinálok. A másik fontos komponens persze nyilván a technikám csiszolása, hatékonyabbá tétele, de mivel a jobb lábam még mindig nem volt száz százalék, a switch állás elsajátítása mindenképpen jó ötletnek tűnt.

Az első harminc-negyven perc borzalmas volt, kábé előről kellett kezdenem az egészet. Ami fura, mert egészen biztosan egy mentális dologról van csak szó — fizikailag pontosan ugyanazt kellene csinálnom, mint egyébként, „csak” tükrözve. Aztán egyszer csak elkezdtek átkattanni a dolgok, és elkezdtem sokkal könnyebben megtalálni az egyensúlyomat, mi több, lasssssssan irányítani is elkezdtem a deszkát. Nem nagyon, és nem magabiztosan, de amikor megkerültem egy csatornafedelet, az maga volt a diadal. Ez az egyik dolog, amit a legjobban szeretek a gördeszkázásban: a koncentrált erőfeszítés fokozatosan hozza az apró sikerélményeket; ha elég elszánt vagyok, minden esete megtapasztalhatom, hogy fejlődtem valamit.

Nemrég Nicoline videóra vette, ahogy deszkázom — ez értelemszerűen a regular tartásom. Nem is megy rosszul, bár pont a hajtáson még mindig rengeteg a javítanivaló. Ugyanakkor elég sokat edzettem azon, hogy az ívek mind frontside, mind backslide kanyaroknál ilyen szépen beférjenek erre a kis területre a Palatinus előtt.