60 km

Trychydts | | | 2020., augusztus 26., 20:41 | | | Kategóriák: , ,

Imádom az olyan nyaralásokat, ahol van velünk bicikli. Sokkal szívesebben tekerek, mint autózom, a gyaloglás pedig nem visz elég messzire. Tekerni viszont jó, szabadságot is kap az ember, meg mozog is vele. (Utóbbi pláne fontos nekem az utóbbi hónapokban.) Ezúttal Nicoline még profi bicikliszállítót is szervált nekünk a munkahelyéről, úgyhogy a csomagolással sem volt gond — ami szerencse is, mert a csomagtartó és a hátsó utastér bőven megtelt a cuccainkkal meg a kajával, amit hoztunk.

Ma reggel nekiindultunk kicsit felfedeztük a Balaton-felvidéket. Voltaképpen egy gasztro-túra sikerült a dologból, ugyanis amikor megálltunk, akkor mindig ettünk vagy ittunk valamit, de az idő kb. felét így is a nyeregben töltöttük és élveztük a tájat. A táj elképesztően gyönyörű, egyszerűen nem tudok betelni vele, mint ahogy azzal sem, hogy a vulkáni képződmények miatt mennyire emlékeztet Tenerifére. Ráadásul mindenfelé nagyon sok a biciklista, szóval az autósok is gyakorlott toleranciával kerülgettek bennünket.

Mindszentkállán fagyizni és kávézni álltunk meg — finom volt minden, ami nekem kicsit hiányzott, az a helyi jelleg. A helyi hipszterizáció egyik következménye, hogy szinte akárhová megyünk, mindenhol van egy hely, ahol lehet kellemes, franciás pörkölésű, minőségi kávét kapni újrahasznosított papírpohárban, vagy, mint például itt, hipszter-ízvilágú, selymesen telt fagylaltokat. É azért szeretem, ha egy helyen érződik a helyi jelleg — mint például abban a bizonyos kávézóban Terényben, ahol az idős néni jól lepattintotta a fancy kávéfajták iránti kérdésünket. Ő eszpresszót tudott főzni, de valószínűleg tényleg jobban jártunk volna egy gyógyteával.

A következő megálló Köveskál volt, ahol ebédeltünk egyet a Mi a kő-ben. Az étel nagyon finom volt, ráadásul itt egyedi volt az étlap. Én sült, csontos flekkent ettem, kecskesajtos puliszával, paprikakrémmel és sült kápia paprikával. Eleve ritkán jön szembe az emberrel puliszka egy étlapon, hiába hagyományos magyar étel; itt ráadásul mégis igényes volt és ízletes, ráadásul a kecskesajttal rétegezve rakva volt. A kápia paprika és a paprikakrém pedig remekül ellenpontozott mindent. Ami miatt nem volt száz százalékos az élmény az a rémes kiszolgálás volt, még egy kis hisztit is le kellett nyomnom, hogy masszív késéssel ugyan, de kiszolgáljanak végre bennünket.

Desszertezni már nem is itt desszerteztünk, hanem a szomszédos Káli Kövek Borászatban, ahol egy elképesztően finom házi mandulatortát ettem egy fa alatt, egy vidéki ház hangulatát idéző kertben. Nicoline bort ivott, ő is elég lelkes volt, de a helyi borokért én egyszerűen képtelen vagyok lelkesedni, nekem túlságosan is kesernyések és teltek.

Zánkán aztán felvetődött a kérdés: visszafelé is a Balaton-felvidéken menjünk, vagy hajtsunk inkább végig a Balaton parton? Az utóbbit választottuk, még ha az valamivel hosszabb is volt. Itt volt a utolsó megálló, a Móló cukrászda Révfülöpön, aminek nagyon klasszikus, kicsit régies hangulata volt, a fehérre festett vasszékeivel, fagyis- és sütispultjával, kellemes belsőjével és a nagyon profi, nagyon kedves, nagyon gyors kiszolgálásával. Ráadásul a kávé is finom volt.

Minden simán ment, egészen addig, amíg el nem vesztettük a Keszthely felé vezető kerékpárutat. Márpedig arra viszonylag hamar rájöttünk, hogy nincs kedvünk Badacsonyon keresztül átvágni hazafelé. Végül összeszorítottuk a fogunkat, és brute force-ban csapattunk a főúton, amíg a térképen nem találtunk lehetőséget arra, hogy lekanyarodjunk egy kisebb mellékútra, ami aztán pont a kihagyott bicikliútnak bizonyult. Onnantól pedig simán ment már minden, gyakorlatilag ismerős útvonalon mentünk haza.

60 kilométer körül állhatott meg az aznapi számlálónk — ez hat kilométerrel több, mint amennyit utoljára tekertünk a Balaton körül egy ebédért.