Egész héten a Szent-György hegyet kerülgettük, már ha nem az oldalában futottunk vagy üldögéltünk egy pincészet teraszán, a Badacsonyig elnyúló kilátást nézegetve. De fenn még nem voltunk. Nyilván kár lenne az ilyesmit kihagyni, szóval összeszedtük, ami piknikezhető kajánk csak maradt, a műúton elbattyogtunk Raposkáig, aztán felkanyarodtunk a hegyre.

Lentről nézve sokkal keményebbnek tűnt ez a mászás — néhol ugyan a bazaltorgonák között kellett felkapaszkodni egy meredek lejtőn, de ez sem volt olyan vészes; máskülönben egy kényelmesen sétálható, lankás ösvényen sétáltunk felfelé, aztán egyszer csak fenn voltunk. A látvány tényleg csodálatos volt, mindenfelé el lehetett látni, sokadszorra is elaléltam ezen a gyönyörű vulkanikus tájon. Kicsit azért úrrá lett rajta a melankólia — nagyon jól éreztem magam itt és sajnáltam, hogy most majd jó sokáig nem láthatom ezt a környéket. Ha tehetném, maradnék még.

Egy másik úton sétáltunk le, a már nagyon jól ismert szőlők közé. Otthon már várt minket a padlizsános-cukkinis-pulykamelles spagetti, ami az egyetlen komolyabb főzésem volt egész héten.

sunlit vinyard
fragrance of pine leaves
a huge blue spruce

Imádom a Pennymet. Hatalmas plusz vele felfedezni egy új helyet, imádom azt a határozott, tompa koppanást, ahogy a Shark kerekeim landolnak az aszfalton, szeretem, hogy nem vagyok túl gyors, de azért mégis gyorsabb, mintha sétálnék, nem tudok betelni az aszfalt fölött siklás érzésével és a dőlve kanyarodás eleganciájával. Tapolcát is kipipálhatom.

Anno sokat dilemmáztam, hogy longboarddal vagy cruiser boarddal kezdjem a gördeszkázást — most megint egy pont a cruisernek, nem hiszem, hogy egy longboard meg a védőfelszerelésem elfért volna abban a túrazsákban, amivel a hátamon bebicikliztem Tapolcára. Kétszer, mert az csak a célnál tűnt fel nekem, hogy a lakatom kulcsát jól otthon hagytam. Átöltöztem, a nagy hátizsákot betekertem szépen a kis hátizsákba, aztán ellöktem magam felfelé egy közepesen meredek lejtőn.

Érdekes élmény volt — van a városnak pár, gördeszkázás szempontjából nagyon fontos jellegzetessége. Sok helyen a járdákhoz biztosan nem nyúltak a múlt század óta; van egy-két hely, ahol egyáltalán nem is lehet deszkával haladni és van pár, ahol csak folyamatos hajtással. A város egyes részein ugyanakkor egyáltalán nincs járda, az úttest viszont nagyon jó állapotban van. A belváros elég nagy része le van járókövezve, viszont általában nagyon szépen és igényesen, így egész jó rajtuk menni. Van pár hosszú, egyenes szakasz, ahol a járda is tökéletes, gallyak sincsenek a fejem fölött, és a kereszteződéseken is simán át lehet kelni.

Gördeszkást csak egyet láttam az egész városban: egy tizenkét éves forma kislány beszélgetett a nála valamivel idősebb rolleres barátnőjével egy, az enyémnél két számmal kisebb, rózsaszín Pennyvel a hóna alatt. Mindenféle védőfelszerelés nélkül.

Tapolca amúgy egy elég érdekes hely, szocialisztikus lakótelepek és neobrutál irodaházak ugyanúgy vannak benne, mint kifejezetten nyaralóvárosokra jellemző, tágas, kertes házas utcák, a városközpont pedig pont olyan, mint sok más vidéki városé, egy-két érdekes színfolttal kiegészülve. Kellően lejtős-dombos ahhoz, hogy jól kifáradjak két óra csavargás alatt. Azért még simán hazatekertem — összesen így húsz kilométer biciklizés is belekerült a lábamba még ebéd előtt.

glaring clouds
August sunset
a hot air balloon

Imádom az olyan nyaralásokat, ahol van velünk bicikli. Sokkal szívesebben tekerek, mint autózom, a gyaloglás pedig nem visz elég messzire. Tekerni viszont jó, szabadságot is kap az ember, meg mozog is vele. (Utóbbi pláne fontos nekem az utóbbi hónapokban.) Ezúttal Nicoline még profi bicikliszállítót is szervált nekünk a munkahelyéről, úgyhogy a csomagolással sem volt gond — ami szerencse is, mert a csomagtartó és a hátsó utastér bőven megtelt a cuccainkkal meg a kajával, amit hoztunk.

Ma reggel nekiindultunk kicsit felfedeztük a Balaton-felvidéket. Voltaképpen egy gasztro-túra sikerült a dologból, ugyanis amikor megálltunk, akkor mindig ettünk vagy ittunk valamit, de az idő kb. felét így is a nyeregben töltöttük és élveztük a tájat. A táj elképesztően gyönyörű, egyszerűen nem tudok betelni vele, mint ahogy azzal sem, hogy a vulkáni képződmények miatt mennyire emlékeztet Tenerifére. Ráadásul mindenfelé nagyon sok a biciklista, szóval az autósok is gyakorlott toleranciával kerülgettek bennünket.

Mindszentkállán fagyizni és kávézni álltunk meg — finom volt minden, ami nekem kicsit hiányzott, az a helyi jelleg. A helyi hipszterizáció egyik következménye, hogy szinte akárhová megyünk, mindenhol van egy hely, ahol lehet kellemes, franciás pörkölésű, minőségi kávét kapni újrahasznosított papírpohárban, vagy, mint például itt, hipszter-ízvilágú, selymesen telt fagylaltokat. É azért szeretem, ha egy helyen érződik a helyi jelleg — mint például abban a bizonyos kávézóban Terényben, ahol az idős néni jól lepattintotta a fancy kávéfajták iránti kérdésünket. Ő eszpresszót tudott főzni, de valószínűleg tényleg jobban jártunk volna egy gyógyteával.

A következő megálló Köveskál volt, ahol ebédeltünk egyet a Mi a kő-ben. Az étel nagyon finom volt, ráadásul itt egyedi volt az étlap. Én sült, csontos flekkent ettem, kecskesajtos puliszával, paprikakrémmel és sült kápia paprikával. Eleve ritkán jön szembe az emberrel puliszka egy étlapon, hiába hagyományos magyar étel; itt ráadásul mégis igényes volt és ízletes, ráadásul a kecskesajttal rétegezve rakva volt. A kápia paprika és a paprikakrém pedig remekül ellenpontozott mindent. Ami miatt nem volt száz százalékos az élmény az a rémes kiszolgálás volt, még egy kis hisztit is le kellett nyomnom, hogy masszív késéssel ugyan, de kiszolgáljanak végre bennünket.

Desszertezni már nem is itt desszerteztünk, hanem a szomszédos Káli Kövek Borászatban, ahol egy elképesztően finom házi mandulatortát ettem egy fa alatt, egy vidéki ház hangulatát idéző kertben. Nicoline bort ivott, ő is elég lelkes volt, de a helyi borokért én egyszerűen képtelen vagyok lelkesedni, nekem túlságosan is kesernyések és teltek.

Zánkán aztán felvetődött a kérdés: visszafelé is a Balaton-felvidéken menjünk, vagy hajtsunk inkább végig a Balaton parton? Az utóbbit választottuk, még ha az valamivel hosszabb is volt. Itt volt a utolsó megálló, a Móló cukrászda Révfülöpön, aminek nagyon klasszikus, kicsit régies hangulata volt, a fehérre festett vasszékeivel, fagyis- és sütispultjával, kellemes belsőjével és a nagyon profi, nagyon kedves, nagyon gyors kiszolgálásával. Ráadásul a kávé is finom volt.

Minden simán ment, egészen addig, amíg el nem vesztettük a Keszthely felé vezető kerékpárutat. Márpedig arra viszonylag hamar rájöttünk, hogy nincs kedvünk Badacsonyon keresztül átvágni hazafelé. Végül összeszorítottuk a fogunkat, és brute force-ban csapattunk a főúton, amíg a térképen nem találtunk lehetőséget arra, hogy lekanyarodjunk egy kisebb mellékútra, ami aztán pont a kihagyott bicikliútnak bizonyult. Onnantól pedig simán ment már minden, gyakorlatilag ismerős útvonalon mentünk haza.

60 kilométer körül állhatott meg az aznapi számlálónk — ez hat kilométerrel több, mint amennyit utoljára tekertünk a Balaton körül egy ebédért.

Sportosan kezdtük a napot, reggel kilenckor már a Szent György hegy oldalában futottunk át Kisapátiba, a Búzalelke pékségbe. Igazi hipszter hely, ahol mindenféle hipszter pékárukat lehet kapni: fancy kenyereket, kifliket, tökéletességre törekvő kakaós csigákat, ilyesmit. Meg persze isteni kávét, természetesen reciklált papírpohárban.

A futásban leginkább a navigáció volt kihívás: a kis dűlőutak labirintusában megtalálni azt az útvonalat, amelyik nem zsákutca — ezt a táblák sem mindig támogatják egyértelműen. Végül azért sikerült, hamarosan a meredek emelkedő közepesen meredek ereszkedésbe csapott, és Nicoline is elkezdte élvezni az életet meg a tájat.

A kihelyezett reggeli után a hegyet megkerülve futottunk vissza, egy kis melékúton — ez elég egyértelmű volt, ráadásul megadta nekünk azt az elégtételt, hogy visszanézhettünk oda, ahová felkapaszkodtunk. Összesen 11 km-t hoztunk össze így, szép kényelmesen, szóval mondhatjuk, hogy lendületesen indult a nap.

Egy könnyű ebéd és némi pakolászás után átautóztunk Szigligetre. Nicoline a strandot szerette volna megszaglászni, nekem meg már nagyon hiányzott a gördeszkázás, így toltam egy kört a szigligeti várhegy körül. Hat nap kihagyás olyan 10-20%-os magabiztosság-csökkenést hozott maga után, messze nem éreztem magam olyan stabilnak és ügyesnek, mint Pesten. Mindegy, óvatos voltam, ügyeltem a fokozatosságra, nem gördeszkáztam ott, ahol nem volt 100%-ig biztonságos, a bicikliúton félreálltam, ha jöttek — szerencsére augusztus huszadika után, egy keddi délelőttön már sehol nem hemzsegnek a Balaton körül. Így sem jött meg az igazi lendület, szóval amikor visszaértem a kocsihoz, átöltöztem és csatlakoztam Nicoline-hez a strandon. Azért nem volt ez rossz így sem, amikor elkezdtem gördeszkázni, az egyik álmom az volt, hogy majd ha nyaralunk, deszkán fogom felfedezni a helyeket. Ezt most Szigligettel ünnepélyesen megkezdtem.

A mai napot biciklizéssel indítottam. Első lépésként átugrottam a szomszédos faluba, Raposkára, hogy kinyomozzam, mennyire lenne ez jó futóopció Nicoline-nek. A felderítő művelet kielégítő eredménnyel zárult, Raposka nem csak, hogy egy kellően hosszú falu, egyetlen, folyamatosan lejtő utcával, de a végében egy kis erdei út is nyílik, szóval egy oda-vissza körrel viszonylag könnyű lesz összekaparni azt a 8-9 km-t, amire a feleségemnek szüksége van. Aztán felmásztam a Raposkával szemközti hegyre, javarészt szintén az új biciklimmel, hogy aztán kiderüljön, hogy az az út tulajdonképpen nem vezet sehová, pontosabban mindenféle túraútvonalakba torkollik. Sebaj, legalább ezt is láttam, úgyhogy irány Tapolca.

Vettem tejet a Lidl-ben — már éppen szálltam volna fel a bicajra, hogy hazatekerjek, amikor utolért Nicoline elektronikus segélykiáltása: a kiflikészletek is nullára apadtak. Konkrétan zéró kedvem volt visszamenni a Lidl-be, kerestem hát egy kis pékséget, ami nyitva volt — szerencsére itt is árultak teljes kiőrlésű kiflit. Közben kicsit beszkennelgettem az járdákat is — úgy döntöttem ugyanis, hogy jövő héten Tapolcán folytatom majd a gördeszkázást. A látottak alapján nem lesz sima menete (hehe), de azért majd megoldom valahogy.

Mire hazaértem, már Fiatalék is felvackolódtak és elmentek lisztet lőni — mint kiderült ugyanis, az országnak ebben a részében termel a malom, amelyik a magyar lisztek Ferrariját, a világ gabonaiparának az abszolút csúcspontját állítja elő, ami tulajdonképpen nem csak, hogy magától dagad és sül be kenyérré, de a beépített nanontechnológiának köszönhetően teljes kiőrlésű, finom- rétes- és nulláslisztként is használható, pusztán a birtoklása képessé teszi az embert arra, hogy egymaga semmisítsen meg bármilyen konkurenciát egy testsúly-arányos sütőversenyen. Én legalábbis valahogy így képzelem; mi másért vásárolna valaki negyven kiló lisztet a kocsijába, amiben még egy bébit és annak összes kapcsolódó infrastruktúrját is haza kell szállítania.

Szerencsére a vadászat sikeres volt — mire megjöttek és irányba fordultak az ebédhez, Nicoline is egészen jól állt a hajdinás palacsintájával. Már csak ki kellett volna sütni, de ebbe kissé belezavarodott a szokatlan konyhatechnológiának köszönhetően. Szerencsére én már mindenhol, mindenféle eszközön sütöttem palacsintát, ha nagyon muszáj, egy darab szélesebb fakérgen is megoldom az erdő közepén. A nehéz aljú, rozsdamentes serpenyő ennél azért egy fokkal alkalmatosabb edény, csupán ipari mennyiségű olajra van szükségünk ahhoz, hogy a tészta ne tapadjon le, ne égjen koksszá és ne hasadjon atomjaira. Na meg persze megfelelően adagolt hőre, de én nem csak, hogy Samin Nosrat alapművét is gondosan áttanulmányoztam a témában, de az elte.fozocske hírcsoportnak is tagja voltam a múlt század végén. Ezek után nem csoda, ha avatott kezem alól hamarosan futószalagon kezdtek el érkezni a kész palik, én meg ismét hősnek érezhettem magam. Ha jól számolom, aznap másodszor, hiszen ugye kifliket is hoztam — erős napom volt, na.

Tegnap laza napot tartottunk Fiatalékkal — ők kocsival, mi gyalog másztunk fel a hegyre, hogy Nicoline és Veronika bort vehessenek. Én csak este tudtam meg, hogy kedves feleségem ezzel az akvizícióval kijátszotta lakásunk érvényben levő importrendelkezéseit: az aktuális szabályozás értelmében ugyanis semmiképpen sem birtokolhatunk több bort, mint a borhűtőnk maximális kapacitása, a tudatos felhalmozást pedig már három palackkal előbb abba kell hagyni. Végül is mindegy, Veronika vállalta, hogy menedékjogot biztosít a tárolóhely nélkül maradt borainknak, ami pedig itt maradt, azt elvben megisszuk majd. A kis kirándulás ettől függetlenül gyönyörű volt, hangulatos kis szőlők mellett, girbegurba utakon kapaszkodtunk fel a hegyre — ahogy később megtudtam, ezen akár a szomszéd faluig is el lehetne sétálni. Vagy futni — fura lenne, ha ezt nem próbálnám ki, amíg itt vagyunk.

Este aztán fine diningozni mentünk a Villa Kabalába. A fine dining persze nagyon nem az én műfajom, én azt szeretem, ha étlapról választhatok külön Power Point prezentáció nélkül is értelmezhető fogásokat, amiket aztán a fogás méretével arányos méretű tányérokon hoznak ki, ízlésesen kihúzott szószcsíkok nélkül, a levest pedig nem teáskannából öntik a tányérunkba. A parmezán legyen reszelve, ne pedig felhabosítva, a séf pedig, hacsak egy mód van rá, ne küldözgessen nekem szó szerint teáskanálnyi kóstolókat vacsora előtt. Hát ez itt nem igazán jött össze, étlap nem volt, csak egy krétával írt, hordozható tábla, amelynek rongorongo feliratát a pincérnőnk helyben interpretálta nekünk. A parmezánhabbal, a fél dió nagyságú kóstolóval és a teáskannából öntött levessel sem vicceltem. Ennek ellenére kénytelen vagyok elismerni: még ha a Balatonra néző erkélyen üldögélve a komfortzónámat csak egy haloványan fénylő pontként láttam a távolban, az étel finom volt, a felszolgálás udvarias és előzékeny, ráadásul még jól is laktam. Egy 9/10-et simán adnom kell nekik, minden rezervációm ellenére.

Most viszont kettesben maradtunk, Fiatalék ugyanis, miután megették a palacsintát, összepakoltak és elindultak hazafelé. Mi pedig azonnal beköltöztünk a jobb szobába, amit eddig, a gyerek érdekeit nézve jó fej módon átengedtünk nekik.

Még mielőtt elindultunk nyaralni, sikerült szintet lépnem a kickturnben.

Most már előre és hátra is megy, sokkal stabilabban és sokkal nagyobb lépésekkel, mint korábban. Mindehhez még sokkal jobb egyensúly is járul: most már, még ha túlságosan is felemelem a jobb lábam, akkor sem csúszik ki alólam a deszka, ugyanis a súlyom soha nem kerül át a jobb oldalra, mindig marad kb. középen. Így ilyenkor a deszka megáll ferdén a földön én meg simán vissza tudok rá lépni.

Az első legfontosabb felismerés az volt, amit a hajtásban is kitapasztaltam már: bár a lábammal csinálok dolgokat, lefelé nézni tilos. Ilyenkor nyilván felborul az egyensúlyom, sokkal nehezebb stabilan maradni a deszkán — egynesen előre kell nézni. Ugyanígy, a forduláskor valahol messze nézek ki egy pontot, nem pedig valahol előttem a földön, és arra fordulok rá először felsőtesttel, aztán a lábammal. Így nagyobbakat is könnyebb fordulni, de kontrolláltabb is lesz az egész.

A hátrafelé lépegetés (frontside kickturn) iszonyat para volt elsőre, de igazából ezt csak meg kellett szokni. Egyszerűen visszavettem egy kicsit az elvárásaimból, elfogadtam, hogy nem fogok rögtön akkorákat fordulni, mint backside-on és rögtön kevésbé volt ijesztő az egész.

Abba egyelőre nem akarok belegondolni, milyen lesz ez majd switchben, tehát jobb lábbal előre.

Korábban már elkezdtem mesélni a terényi nyarunkról — most folytatom.

Mivel rendszerint már csütörtök éjjel leutaztunk, péntekenként rendszerint dolgoztunk. Sajnos vezetékes internetre egyáltalán nem volt lehetőségünk, mobilinternettel nyomtuk, ami a háznak csak bizonyos részeiben volt elérhető, illetve kint, a nyitott nyári konyhában. A vastag vályogfalak ráadásul a mobillal létrehozható hotspotokat is simán árnyékolták, szóval a legkényelmesebb szoba volt a legkevésbé használható munkára. A legjobban kint lehetett dolgozni — más kérdés, hogy ott viszont simán számolni kellett azzal, hogy a calljaimba lazán beszűrődik majd a kakaskukorékolás.

A leggyakoribb, lényegében rutinszerű szabadidős tevékenységünk a futás volt. Futottunk együtt és külön is — utóbbit rendszerint akkor, ha úgy éreztem, szükségem van egy-egy keményebb edzésre. Mindenképpen elfutottunk Szandáig — ez rögtön az elején jelentett egy 15%-os masszív emelkedőt, és úgy általában is felfelé kellett futni a Nicoline-kompatibilis szakaszon. Én rendszerint egy még meredekebb lejtőn tovább mentem Szandaváraljára, a balassagyarmati elágazás irányába (vagy egyenesen az elágazásig — ez volt 17 km oda-vissza). A magam részéről imádtam a nógrádi futásokat, sokkal jobb volt, mint a sokszor zsúfolt balatoni utakon, és a táj is gyönyörű volt. Nem mindig élveztem egyformán a Pesttől való távollétet, de Terényben futni egyértelműen jobb volt. (Annak is nagyon örültem, hogy a félmaratonomat is itt futhattam.)

Viszonylag sokat sétálgattunk, illetve egy nagyobb kirándulást is csináltunk, felmásztunk Szanda várához is. Hollókőn kétszer voltunk — egyszer Pünkösdkor, éppen csak annyi ideig, hogy rájöjjünk hogy ez rossz ötlet és inkább Szécsénybe mentünk ebédelni meg bóklászgatni, hogy aztán Balassagyarmaton együnk egy fagyit. Másodszorra, egy sokkal randomabb hétvégén már volt módunk egy kicsit normálisan körülnézni, és a Hollóköves bisztrót is kipróbáltuk — utóbbi amúgy egy rendkívül kellemes meglepetés volt, modern, de mégis magyaros konyhával, udvarias, kedves felszolgálással.

Szalonnát kétszer sütöttünk — nekem ez továbbra is az egyik kedvenc kajám — kétszer pedig grilleztünk a kertben épített, kicsit ormótlan téglakemencében. Másodszor akkor, amikor édesanyámat láttam vendégül, mert ő is leugrott hozzám, amikor Nicoline egy kórustáborban töltötte a hétvégét.

Összességében elég szép volt ez a két hónap, de azért nem bántam, hogy a három hónap kétlakiság után most már Pesten is eltölthetünk egy kis időt. Persze ezt a bejegyzést már a balaton-felvidéki nyaralásunkról írom, szóval annyira azért nem tudtunk belemelegedni a nagyvárosi életbe. Na majd szeptembertől.

Ha minden igaz, behoztam magam — kb. minden bejegyzést megírtam, ami még a fejemben volt az év első feléről. Mostantól megpróbálok visszatérni a hosszú távú, real-time blogoláshoz.

Amikor először értesültem róla, hogy Fiatalék újszülött gyermekükkel kiegészülve csatlakoznak majd hozzánk a nyaralásunkra, azt gondoltam, mellettünk most már ők is simán kiérdemlik a Crazyék nevet. Végül azonban úgy tűnt, csak én becsültem alá a szervezettségüket, a szóban forgó baba ugyanis teljesen kompakt tagja a társaságnak; a telek végében levő kennelben elhelyezett palotapincsik hangosabbak, mint ő. Ehhez képest Veronika legalább 80%-os hatékonyságú tagja a társaságnak. Eddig azt gondoltam, ilyesmire csak Rony képes, de lehet, hogy ez könnyebb, mint ahogy gondolná az ember.

Első este egy jó kis grillezéssel indítottunk, jó kis saját keverésű dry rubbal ízesített tarjaszeletekkel, meg zöld fűszeres grillezett padlizsánnal. Doktor Úr spéci hajszárítója seperc alatt izzította fel a szenet vörösizzásig; ezután már csak tologatni-forgatni kellett a cuccokat a rácson. Amióta fogyókúrázom, nem ettem tarját, pedig ez az egyik kedvenc húsfélém, pláne grillezve, szóval hatalmas élvezettel termeltem be az adagomat. És még maradt is egy kicsi, a dolgok jelen állása szerint hétfői ebéd lesz belőle.

Tegnap Fiatalék kora reggel elhúztak vitorlázni (igen, ennyire lazák), mi pedig bringára pattantunk (igen, bizonyos értelemben megint van bringám) és körbetekertük a a Szent György hegyet. Kellemes, laza kis bemelegítő túra volt, fagyizással, pizzaevéssel a tapolcai tóparton, utána egy kis szundikálással szállásunk lambériázott tetőterében. Miután Fiatalék újonnan csatlakoztak hozzánk, elmentünk egy fancy borászatba, ahol élelmes feleségem foglalt nekünk még időben asztalt — ahogy később a pincér mobilozásából leszűrtem, jó sokan nem kapcsoltak ennyire időben és már hiába próbáltak bejutni. Nálam amúgy egy erős négyest kapott a hely, a kaja végül is finom volt, nekem egy kicsit túlságosan erős kikacsintásokkal a fine dining irányába, az optimálisnál arrogánsabb fenyegetésekkel az étlapon. De a kilátás gyönyörű volt.

Ma reggel egy 16km-es futással kezdtem, lekocogtam Szigligeten a Balatonig meg vissza. Nem ez volt életem tempója, de most nem is ez volt a cél: nagyon élveztem a felfedezést, az új útvonalakat meg a tájat — ezen a környéken eddig csak nagyon keveset jártam, de szuper dolog a régi vulkánok között futni. Szigligeten aztán már nagyon kellemetlen volt, hogy elfelejtettem magammal innivalót hozni. Pénz volt nálam, maszk meg nem, szóval az arcomra húzott pólómmal ugrottam be egy kis part menti zöldségeshez egy nagy palack ásványvízért.

A mai napunk amúgy az evés körül forog: vigyáznunk kell, hogy időben elfogyasszuk az előre megfőzött chillit, hogy éhesek legyünk a másik fancy helyen befoglalt, fél hatos vacsorára.

morning chill
cracked concrete bridge
over the ditch

sunset over
old volcanoes
scent of vinyard

A június-júliust Terényben töltöttük és egy bejegyzéshez biztosan túlságosan sok mesélni való gyűlt fel. Elkezdem hát apránként.

Az első találkozásunk a terényi házunkkal minden volt, csak zökkenőmentes nem. Akárhogy is változzon körülöttünk az Univerzum, világjárványok jöhetnek-mehetnek, egy dolog fix marad: mi nem tudunk időben elindulni. Így végül éjfél (!) is elmúlt már, mire befejeztük az első költözős adag bepakolását a kocsiba, és elindultunk kifelé a Váci úton.

Ez végül aztán minden héten így ment, meg is volt a dolognak a meghatározott koreográfiája: általában én vezettem, nagy néha átadtam a kormányt Nicoline-nek a fáradtság mián. Alagon megálltunk, ettem egy krokodilos szendvicset meg ittam egy kávét: ezeket Nicoline szerezte be, amíg én vigyáztam a kocsira meg a zongorára. Az autópályán elég jól haladtunk, aztán, amikor rákanyarodtunk Pest, majd Nógrád megye kis mellékútjaira, sem az aszfalt, sem a lezseren hemzsegő vadállomány nem tette ezt lehetővé. Ennyi állatot egy kupacon én még életemben nem láttam, néha négy szarvas is hesszelt az úton, az út mentén bogarászó rókákból több volt a macskáknál, és természetesen ipari mennyiségű őz is akadt. Így aztán az út erős egy óra negyven perc volt minimum, de az az optimista szcenárió volt. Külön kis autós játékunk volt, hogy a Penc Oil nevű benzinkútnál minden odaúton egy kis történetet kellett improvizálnunk a benzinkút, illetve a tulajdonos történetéről. Meghallgattunk egy csomó lemezt, többek között Paul McCarthy egyik szólóalbumát is. Valahogy azért mindig leértünk, fél kettő-kettő tájékán.

Első alkalommal ez nem volt azért olyan nagyon vidám, ugyanis kiderült, hogy a Google Maps nem igazán tud mit kezdeni a patkó alakban meghajló, a patkó egyik ívén egy másik utcával osztozó Petőfi utca koncepciójával, és egyszerűen nem találtuk a helyet. Nicoline nindzsázott egy sort, mi több, mint megtudtam, be is mászott pár (mint később kiderült, szomszédos) kertbe, de az istennek nem találtuk a házat. Negyed háromkor aztán feladtuk és mélységes erkölcsi dilemmáktól gyötrődve ugyan, de felhívtuk a tulajdonost. Aki, mint kiderült, abszolút számított erre a szcenárióra, simán elnavigált minket a házunkig, mi több, aztán hosszan oktatott minket a háztartásvezetés helyi specifikumairól.

Zuhantam be a fűtetlen szobában a fűtetlen ágyba, és csak a másnap reggel esedékes callom után tudtam megnézni, hol is vagyunk tulajdonképpen. Egy hosszú, három szobás parasztházban: középen egy előszoba-ebédlő konyha, jobbra-balra két másik szoba; a bal oldaliból nyílt a fürdőszoba is. Volt egy elég erőteljes vályogház illat, de ezt elég hamar megszoktuk. Volt egy hatalmas kertünk, Nicoline innen hozott haza bazsarózsákat Budapestre; egy felülről fedett, elülről nyitott nyári konyha maradványait pedig dolgozószobának használtuk, de szép időben enni is itt ettünk. Gáz palackról víz boilerről, internet pedig csak mobilról volt. Fűteni fával vagy hősugárzóval tudtunk, és erre elég gyakran szükség is volt, májusban még nap közben is. Szerencsére a nagyvárosi allűrök máza egy profi faaprítót rejt személyemben. Lazán felhasogattam a tüzelőt, amire szükségünk volt, a véraláfutás a bal körmömről pedig lassan le is nő.

Terény egy tündéri, csendes kis falu, ahol a helyiek mindent megtesznek a lehető legtöbb látnivaló érdekében: vannak mindenféle, magánszemélyek által fenntartott kis múzeumok (orsósmagnó-múzeum, csipkemúzeum, palóc kelengye, a mi telkünkön pedig a gombamúzeum állt), amiket külön egyeztetéssel lehet megnézni, de még egy „kávéház” is van. Az idézőjelet az indokolja, hogy szerintem jobban működhet teaházként, gyógynövényekből ugyanis mindenféle cserépkorsókban különböző ázatok várják a felhasználást; a kávéfőzőhöz a helyi néni viszont csak igen korlátozottan ért. Azért egy kedves, tágas, barátságos hely, ahová jól esett elsétálni a félmaratonom után.

Minden szombaton jön a Family Frost, ami egy elég kellemes dolog: mi ugyan csak fagyit meg túrótortát vettünk belőle, de voltak, akik kifejezetten nagy összegekért vásárolgattak minden héten. Gyerekkoromban ettem utoljára ezt a rendkívül kellemes, bár kissé generikus ízű, zselés tetejű túrótortát és most igen jól esett ebéd után, a kánikulában egy-egy szelet.

Nógrád megye amúgy gyönyörű, lankás, de így is megkapó dombokkal: elég messze el lehet látni, de a látóhatár mégsem olyan egyhangú, mint az Alföldön. Alapvetően jól éreztem magam, és volt is mindenféle érdekes kalandunk — ezekről majd legközelebb.

thunderstorm
pink August morning
flooded street

Akarattyán az egyik kis kalandunk a Siófokra tekerés volt valamelyik délután. A Balaton mellett egyszerre áldás és átok a kijelölt bicikliút: egyrészt nyilván jó, hogy van, másrészt alternatíva egyszerűen nincs, ha az ember elmegy valahová, meg vissza, akkor pontosan ugyanazt az útvonalat kell megtennie. Ezért van, hogy bár a Balatont nagyon szeretem, a Balaton parti településeket lényegesen kevésbé: minden élet, lehetőség, szorosan tapad a tóra.

Kimozdulásnak, változatosságnak, na meg persze a napi edzésnek jó volt ez a kis kiruccanás: nem is csináltunk semmi különöset, csak leültünk a partra és néztük a hullámokat, beszélgettünk, közben megittuk a vizünket és megettük hozzá a hamuba sült pogácsát. Pontosan olyan program volt, ami miatt ezt az egész kétlakiságot kitaláltam: a kapun kilépve már kezdődött is a kirándulás, és amint visszaértünk a kapuhoz, már otthon voltunk.

Még soha nem használtam ki igazán a lezárt rakpartot. Amikor elindultam, elhatároztam, hogy a napot a switch-ben hajtás gyakorlásának, illetve a kickturnöknek fogom szentelni, utóbbira pedig, főleg kora reggel, tökéletesnek tűnt a lezárt rakpart. Csak egyenesen kell menni, nem kell semmi másra koncentrálnom, csak a hajtásra. Ha a városban kavirnyálok, általában a stabilitás és a maximális manőverezőképesség az elsődleges szempontok, ezért általában jobb lábbal hajtok, csak a pihenősebb, egyszerűbb részeken megyek switchben. Szóval hajrá. Szerencsére gyönyörű időm volt.

Pár dolgot már megfigyeltem az utóbbi napokban, amit ki kellett javítanom: a nagy összpontosításban túlságosan is előrehajolok, így néha szó szerint kirúgom magam alól a deszkát; egyáltalán, hajtás közben nem lefelé, hanem előre kellene nézni. Másrészt sokkal nehezebben veszem rá magam arra, hogy mindig a deszka mellett, a deszkával párhuzamosan legyen a lábam. Most erre is tudtam koncentrálni.

A Szabadság hídtól, természetesen már a sétányon, még egy kicsit tovább mentem, mert az Elevátor-parkban van egy kút, amire már nagyon pályáztam. Visszafelé az Erzsébet-híd alatt megálltam egy kicsit kickturnözni — eredetileg a Szigeten akartam ezt gyakorolni, de hát az a jó az egészben, hogy bárhol megtehetem, és tényleg nem volt nagy a forgalom.

A kickturn — az a manőver, amikor fordulás közben az ember felemeli a deszka orrát — minden létező tanfolyam és tananyag szerint egy alapvető, a közlekedéshez mindenképpen szükséges, alapvetően egyszerű skill. Ezt az én tapasztalataim nem támasztják alá: nagyságrendekkel nehezebb, mint bármi, amit eddig megtanultam, és abszolút nem szükséges ahhoz, hogy az ember mondjuk a városban rohangáljon a deszkájával. Néha nagyon kényelmes lenne — akkor ha már nagy-nagy biztonsággal tudom csinálni; de amúgy mindent meg lehet oldani egyszerűbben is biztonságosabban. A manővernek elengedhetetlen, része, hogy több súly kerül a hátsó lábra, mint az elsőre, és ha ez a több túl sok, akkor a deszka felborul, a hátsó láb gombfociként lövi előre a deszkát, az ember pedig a másodperc törtrésze alatt esik hanyatt, kábé mint egy olajozott kerekeken guruló banánhéjon. Szerencsére vannak remek oktatóanyagaim, szóval ez utóbbi fázist nagyjából sikerült hetekkel előre kiküszöbölnöm, korlát mellett gyakorlással, de azért éreztem, mi lett volna, ha nem tudom elkapni magam.

A kickturn nagy titka, hogy az ember, nem teszi át a testsúlyát direkt hátra — alapvetően az első lábára koncentrál, és a láb felemelése pont eléggé billenti meg az embert. Ez azért elég para, ott a híd alatt négy-öt kis tipegő lépés jött össze. Aztán kezdett feléledni Budapest kerékpáros- és görsí-populációja, így gondoltam, átteszem a székhelyemet a Szigetre, ahol nagyobb a nyugi és nem zavarok senkit. Szépen előírásszerűen, switchben elgurultam a Margit szigetig: kitartásom jutalma volt, hogy ezúttal arccal voltam a Duna és a Vár felé.

Ittam egyet a Petőfi-híd hídfőjénél (a gördeszkázástól kb. kétszer annyira izzadok, mint a futástól), aztán irány a Sziget. Gondoltam, szép nyugodtan elcsorgok a kedvenc gyakorlóhelyemre. Nagy nyugodtan, mosolyogva suhantam az éledező reggeli napsütésben, amikor sikerült rágurulnom egy száraz falavelek között megbújt faágra. Ekkorát még soha nem estem: rendszerint a csuklóvédőm elég, ahogy elkapom magam esés közben, de most mintha az ég szakadt volna rám, egyszerre csúsztam a térd- könyök és csuklóvédőmön, mielőtt egyáltalán értettem volna, mi történik. Védőcucc nélkül mehettem volna haza, így megúsztam pár horzsolással és egy kisebb puklival a csípőmön.

Végül csak eljutottam a kedvenc helyemre, és gyakoroltam a kickturnt. Az éles használattól még nagyon messze vagyok, de most már nem csak rángatózom a deszkán, kezdem érteni, miről szól ez az egész. Ma kb. negyvenöt percet sikerült beletennem a gyakorlásba.

Összességében véve nagyon boldogan mentem haza konyhapolcot építeni.

Volt olyan, hogy konkrét helyre igyekeztem a gördeszkával — a Kopaszi-gátat látogattam meg egy szombat reggel. Ez végül is már olyan út volt, ahol A-ból B-be kellett eljutnom, de azért egy elég szoft cél volt, a „lássuk, meddig jutok” jegyében.

Tegnap volt az első olyan alkalom, hogy egy konkrét feladatot elintézni mentem valahová, időre. Van egy csomó színes filmem, amit el kellett volna vinnem visszavinni, és mivel a biciklim váza pont tegnap mondta be az unalmast, maradt a gyaloglás vagy a gördeszka — a BKV-t, ha csak lehet kerülöm, még akkor is, ha nincs járvány. Természetesen deszkára pattantam.

Van pár dolog, amit már akkor megfogadtam, amikor nem is volt meg a Penny. Az egyik, hogy a gyalogosokat nem fogom terrorizálni az irányíthatatlanságommal és a sebességemmel; a másik, hogy tartom magam a Kreszhez, és nem fogok kereszteződésekbe csak úgy, körülnézés nélkül begurulni. Na most, ha az ember ezt a két szabályt tartani akarja, akkor kapásból másképp néz az utcákra. Rögtön beindult egy alternatív útvonalkereső modul az agyamban, és javarészt olyan utcákon csordogáltam el a Blahához, amiket normál esetben nem nagyon szoktam használni. Az utcán nem lehet teljes sebességgel száguldani, de ez valahogy nem is hiányzott, annál is inkább, hogy azért még van még mit tanulnom és gyakorolnom a gördeszkás közlekedéshez. 15 perc alatt ott voltam a Blahán, ami nyilván nem egy kerékpáros tempó, de ha sietek, amúgy is biciklit fogok használni (feltéve, hogy van biciklim).

Persze, ha már deszkán voltam, nem mentem rögtön haza. Lecsordogáltam a Kálvin térig, onnan, ugyancsak mellékutcákon, elmentem a Szabadság-hídig, aztán a Duna mentén fel a Lágymányosi hídhoz, körülnéztem a Magyar tudósok körútján, elmentem a Móriczig (közben vettem magamnak egy ásványvizet, mert a kulacsomat jól otthon hagytam), és onnan mentem, a Villányi úton, aztán az Alkotás utcával párhuzamosan a Vérmezőig. Ha már ott voltam, meglátogattam pár kultikus helyet, majd irányba vettem a Moszkva teret, ahonnan már csak egy ugrás volt a Margit híd, majd az otthonom. Ez így összesen 3 óra 15 perc gördeszkázás — ma ismét érzem az ellenállhatatlan vágyat a futásra.

Érdekes, milyen arcok jönnek szembe gördeszkán. A Villányi úton egy püspöklila hajú srác húzott el a velem ellenkező irányba. Összefutottam egy a Margitszigeten amúgy nem is ritka, gördeszkás srác-görkoris lány párosítással. A Vérmezőn pedig odajött hozzám egy crusier boardos srác, hogy megkérdezze, tudok-e jó útvonalat javasolni.

August rain
cooling the evening
black pavement

first scent
of dry aspen leaves
cloudy morning

Nagyon kellett valami már valami újdonság futáshoz, és mivel a Mickey Haller sorozat eléggé tetszett, ezért gondoltam, megnézem, mennyire volt jó a szerző az első krimisorozatával. Ezeknek a könyveknek egy darabos modorú rendőrnyomozó, Harry Bosch a főszereplője. Természetesen hangoskönyvben hallgattam mindhármat. Maradjunk annyiban, hogy három kötet egyelőre elég is volt.

A tárgyalótermi műfaj szerintem jobban feküdt Connelynek; több alapvető probléma is van ezekkel a klasszikus nyomozós történetekkel. Túl sok a véletlen egybeesés, a logikai ugrás, az ösztönös döntésnek beállított találgatás. Harry Bosch, a főszereplő rendőr bár látszólag aprólékos munkát végez, túlságosan könnyen találja meg a tűt a szénakazalban (pl. egy betoncsövet legraffitiző fiatalt Hollywood utcáin).

A másik nagy probléma, hogy Bosch módszerei nem öregedtek nagyon szépen: ma már sokkal kényesebbek vagyunk a rendőri erőszakra, a rendőri jogosítványokkal való visszaélésekre, mint harminc évvel ezelőtt (bár a felfüggesztett szuperrendőr archetípusa azért csak tartja magát).

Szintén nem nagyon találtam tetszetősnek a könyvet finoman átszövő szexizmust. A nők ábrázolása kínosan sztereotipikus, annak ellenére, hogy Connely szemlátomást mindent megtesz azért, hogy ne így legyen. Mégis, a főhős, egy közepesen lepukkant, illúzióvesztett, a vietnami háború miatt egyértelműen poszttraumás stressztől szenvedő detektívje rendszeresen képes szexuális vonzerejét eszközként használni a női szereplőkkel szemben. Akik, ha kompetensek is, így ritkán lehetnek többek védelemre és a férfiak nyújtotta stabilitásra vágyó ösztönlényeknél.

Ami nekem tetszett, az ugyanaz, ami Raymond Chandler regényeiben is megfogott: Los Angeles pontos, illúzióktól mentes ábrázolása. A hatalmas és igazságtalan jövedelmi különbségek brutális hatása, a lecsúszottak magára hagyottsága, a szociális problémákkal szembeni társadalmi érzéketlenség, a politika vaksága az élet valósága iránt mind könyörtelen világossággal jelenik meg a könyvekben és válik a cselekmény elsődleges mozgatórugójává. Lehet, hogy a főhőst nem lehet szeretni, de a korrajz, aminek ő is része, pontos és kompromisszummentes.

Azért három könyv alatt elég jól bele lehet fáradni, a gondos és igényes hangoskönyv-adaptáció ellenére.

hot August night
in the park
red Moon