Ültünk Csabival a Burger Kingben a koncert előtt, és neki is elmondtam, ami akkoriban már sokszor megfordult a fejemben: lehet, hogy meg kéne tanulnom zongorázni. Nyolc évig furulyáztam általánosban, Piroska néninél magánórákon. Gyerekként még nem tudtam akkora lelkesedést tenni ebbe a hobbijaimba, mint manapság, de azért nem ment rosszul és a g-kulcsos kottákat teljesen folyékonyan olvastam már. Aztán Piroska elment Grazba tanítani, nekem meg félbe szakadt a zenélés.

A zongora, mint hangszer azóta piszkálgatja a fantáziámat, hogy tangóztam, volt egy két kedvenc vals-számom, ahol nagyon hangsúlyos volt pont a kedvenc részeimnél. Sokoldalúbb, mint a furulya, amivel az ember csak egy szólamot tud játszani, azt is egy nagyon korlátozott hangterjedelemben. Nagyon fontos volt az is, hogy a zongorába lehet fülhallgatót dugni: az utóbbi két évtizedben több zenetanuló szomszédom is volt, tudom, hogy az emberiség nem feltétlenül örül az ilyen szárnypróbálgatásoknak.

Próbáltam utánanézni, hogy mire is van szükségem. Az a reményem, hogy kezdetben biztosan jó lesz nekem egy 61 billentyűs modell is, elég hamar elszállt, pedig pont ez volt az a kompakt méret, amiről azt gondoltam, hogy milyen jól elfér majd az asztalomon. Csabi elég jól elmagyarázta, hogy mindenképpen egy érintésérzékeny darabra van szükségem. Ezt a kettőt összekombinálva az olcsóbb darabok kábé át is estek a rostán; hiába nincs szükségem arra, hogy olyan legyen a billentyűk mechanikája, mint egy klasszikus zongoráé, ez tulajdonképpen elkerülhetetlen ebben a kategóriában. A legolcsóbb megoldásról meg elég hatékony demonstrációk sorozata beszélt le, szóval végül egy Yamahánál maradtam. (A furulyám is az, szóval legalább márkából nem kell másikra átszoknom.)

Persze ahogy az lenni szokott, pont aznap kellett üzleti vacsorán bájolognom, amikor zongorát veszek. Szóval most ott fekszik az ebédlőasztalon (az íróasztalon nem fért el, állványt meg majd akkor veszek, ha tényleg úgy érzem, hogy kell), és várja, hogy kipróbáljam.