Egyelőre remekül bejön a zongorázás. Rendszerint alig várom már, hogy újra leülhessek gyakorolni — a tangóval is ez volt, csak ott mindenféle külső tényezőkön múlott, hogy mikor van erre lehetőségem. Most meg, ha van egy kis időm, leülök és játszom egy kicsit. Mivel fülhallgatóval használom a hangszert, az sem baj, hogy Zsófi még/már alszik vagy ha éjjel fél tizenkettő van. Az első hétvége óta (kedves apósomat is egy zongorával a hátsó ülésen látogattuk meg) nem volt olyan nap, hogy ne ültem volna le valamennyit játszani.

Ezen a hétvégén azt is le tudtam tesztelni, mennyit tudok beletenni, ha tényleg semmi mással nem kell foglalkoznom és annyit játszom, amennyit csak akarok. Ez olyan 6-7 óra naponta, olyan 1-3 órás adagokban; ez után sem unom meg, csak akkor már nem nagyon bírok koncentrálni és keresztbe állnak az ujjaim.

Elképesztően sok a párhuzam amúgy a Dark Souls-szal; megkockáztatom, ha nem játszottam volna végig a trilógiát, el sem kezdek zongorázni. Ezen a játékon viszont megérezhettem azt, hogy tényleg van türelmem apránként megtanulni valami újat, képes vagyok tanulni a hibáimból és képes vagyok a folyamatos önreflexióra. És bár zongorázással kevesebb időt tudok egy lendülettel tölteni, mint játékkal, azért zongorázni sokkal könnyebb, mint Dark Souls-ozni. Ha valami nem megy, rögtön le tudom gyakorolni és ki tudom kísérletezni a problémás mozzanatot; Dark Soulsban erre sokkal kevesebb lehetőség van. Zenetanulás közben sokkal nagyobb a játéktér a hibákra, sokkal egyértelműbb a hiba oka és egyszerűen nem kérdés, hogy én vagyok-e a hiba forrása (játék közben az ember hajlamos a fejlesztőket okolni). A Dark Souls tanított meg arra is, mekkora hiba ha az ember fejlődés közben elbízza magát,olyasmit próbálgat, amire valójában még nem képes. Mindig tudni kell visszalépni egyet, ha látjuk, hogy valami nem megy.

Termelni viszont a zongora is ugyanannyi endorfint termel, mint a játék, az ember felesége viszont rendszerint inkább csak az elsőért lelkesedik.

Az egyik szünet alatt elmentünk édesanyámmal kószálni egyet a Margit-szigetre, és igazán klasszikusan bekapnunk egy nyári zivatart. Pontosan félúton kezdett el szemerkélni az eső; mire visszaértünk a civilizációba, már szabályosan bőrig áztunk. Ez engem konkrétan egyáltalán nem zavart, jó meleg volt és közel is lakom; édesanyámat kicsit jobban felzaklatta, hogy a hajából és a ruhájából egyaránt csorog a víz.

Hazaérve gyorsan megtörölköztem, majd ismét nekiláttam a bossa nova ritmusnak.