Pillars of Eternity: az első kalandok

Trychydts | | | 2019., február 21., 23:54 | | | Kategóriák: , ,

Az álmom óta vágytam egy kis szerepjátékra, valami nagyon jóféle, klasszikus történettel. A Pillars of Eternity már nagyon régen rajta volt a listámon, most meg épp leárazták. Megvettem, azóta játszom vele: nem tudom, hol tarthatok a sztoriban, de ha már blogolok, akár szakaszokban is feldolgozhatom.

Talán kezdjük ott, nagyon tetszik, nagyon közel van az élmény ahhoz, amit a két kedvenc játékom, a Baldur’s Gate II és a Morrowind jelentett nekem. Nekem eddig ez a két játék hozta a legközelebb az asztali szerepjátékok élményét, amikor egyszerűen csak benne akarok lenni a világban és élvezni akarom a történeteket.

Ami nekem nagy újdonság a Pillars of Eternityben, hogy simán bevállalja a mesélést. Más játékokban nincs leírva, hogy mi történik: vagy kimondják a szereplők, vagy megpróbálják érzékeltetni valamilyen grafikai megoldással. Itt a grafika annyira nem erős, viszont igen nagy magabiztossággal egyszerűen csak kiírják a képernyőre, amit tudnunk kell. Ez a párbeszédek szövegének kiegészítésétől egészen a több oldalas, interaktív szövegekig terjedhet: nekem egyelőre nagyon bejön. Így nem kötnek minket a grafika jelentette korlátok: bármi megtörténhet, mert elmesélni bármit el lehet.

A világ a klasszikus fantasy hangulatát követi; a kukacoskodást talán itt kezdhetném el. Nekem amúgy a klasszikus fantasy az abszolút kedvencem, egyszerűen élvezem a heroizmus, a jó-gonosz küzdelmének tiszta, egyszerű világát. Azt azért nem mondanám, hogy undorral taszítom el mondjuk a dark fantasyk sötét, erkölcsi szürke zónában játszódó történeteit (pláne, ha olyan jól van megcsinálva, mint mondjuk a Dark Souls). Ugyanakkor nekem a klasszikus fantasy volt az első nagy szerelem, huszonhat évvel ezelőtt; ez nyilván meghatározza az ízlésemet. Eddig tehát minden rendben is lehetne: a Pillars of Eternity viszont nem tud vagy nem akar ehhez a hagyományhoz teljesen hű maradni. Most kábé a játék felénél-harmadánál járhatok, de még mindig nem tudom, pontosan miről is történik velem (vagyis a karakteremmel). De nem csak én nem tudom, hanem a történet többi szereplője sem. Nehéz heroikusnak lenni, ha az ember tehetetlenül topog az bizonytalanságban, kiismerhetetlen játékosokkal körülvéve.

A másik dolog, ami kicsit zavaró, hogy miközben kifejezetten sok a szöveg, azok minősége messze nem egyenletes. A Morrowindben az egyik dolog, amit imádtam, pont az volt, hogy a játékban szereplő „könyvek” (könyvként modellezett, egy-két oldalas szövegek) kifejetetten olvasmányosak és emlékezetesek voltak. Itt meg sokszor meg kell erőltetnem magam, hogy végigrágjam magam a betűtengeren. Lehet, hogy a szerzőkön még egy ilyen kisebb költségvetésű produkciónak sem kellene spórolnia.

Maga a játék amúgy kifejezetten jó. Rengeteg ötletes in-game megoldás van arra, hogy olyan csapattal játszhassunk, amilyennel szeretnénk és sok olyan apróságot sikerült kiküszöbölni, ami a Baldur’s Gate sorozatban kifejezetten zavaró volt. És bár tényleg nem tudom, tulajdonképpen mi is a tét, azért nagyon sok olyan apróság van, ami arra azért mindenképpen motivál, hogy előbbre lépjek. Kíváncsi vagyok a menet közben felszedett, farmerből lett katona élettörténetére, meg akarom védeni újonnan szerzett birtokomat, izgatja a fantáziámat a váram alatt fekvő, végtelennek tetsző labirintus. És bár a világ természetesen egyáltalán nem mentes a megszokott toposzoktól, azok mégis újfajta, friss eleggyé vannak keverve.

Kíváncsi vagyok, hogy bontakozik majd tovább a történet. Azt hiszem, alapvetően ezen múlik majd, ez is olyan játék lesz-e, amit többször is végigjátszom majd.