Vasárnaponként általában otthon bruncholunk Nicoline-nal, ilyenkor gyakran készül valamilyen tojásétel is. Imádom a rántottát, még ha nem is emelkedtem fel a könnyű, sárga, habos felhőknek abba a magaslatába, ahol édesanyám szórakoztatja a reggelivendégeit, azért elég sok fogást ellestem tőle. Úgyhogy eléggé adta magát, hogy a rántottareceptre is rárepüljek; az olasz körben sem hagytam ki a lehetőséget.

Ellentétben a tojásos curryvel, ez egy igazi telitalálat. Csupa egymásra remekül rájátszó fűszer, és aminek az előkészítése teljesen illik a rántottakészítés technológiájába — az eredmény szép száraz és habos lesz. A végén, a kész tojásra hintett citromhéj és koriander pedig olyan csavar, ami az utolsó pillanatban fordítja a dolgokat egy pikáns és izgalmas irányba.

Kicsit most pihenek az indiai konyhával (a kvótámat már teljesítettem), de azért lehet, hogy belelapozok még, mielőtt vissza kellene adnom Veronikának.

Nagyon csábítóan hangzott. Alapból izgatja a fantáziámat, mit lehet kihozni a főtt tojásból a kaszinótojáson, a rakott krumplin és a tojáskrémen kívül. Gondoltam, az indiai ízvilág itt csak jól jöhet; sajnos ez a recept volt mindmáig az egyetlen csalódás ebben a könyvben.

A tojások fulladoznak a szószban, ami egyáltalán nem a tojás ízvilágához illik, túlságosan burjánoznak benne a fűszerek. Kevesebb szósszal viszont az égvilágon semmi értelme nem lett volna — ide valamilyen sokkal selymesebb, krémesebb szósz kellett volna, nem ez a markáns-karcos, tamarinddal és kétféle chilivel turbózott chiliszósz. Nicoline csinált hozzá isteni Naant, így el lehetett nyammogni, de aligha érzem majd a legcsekélyebb késztetést is, hogy valaha is újrafőzzem.

Korábban már említettem a könyv gyönyörű, letisztult külalakját. A gyakorlat azt mutatja, hogy miközben továbbra is nagyon vonzó ez a design, tördelési szempontból olykor súlyos problémák vannak a könyvben. Én az a típus vagyok, aki nem képes memorizálni egy receptet, újra meg újra csekkolja, hogy mi a következő lépés — Veronika szakácskönyvét viszont nyilván nem tarthatom a tűzvonalban. A sok forgolódást-hajlongást viszont tovább nehezíti, hogy az utasítások egyáltalán nincsenek logikusan szétválasztva — többször is előfordul, hogy két-három, egymástól percekkel elválasztott főzési lépés szerepel egy bekezdésben. Én meg kereshetem, hogy épp a bekezdés elején, közepén vagy a végén tartottam-e.

Évek óta állt tíz deka vörös lencse a szekrényben, úgyhogy nagyon megörültem ennek a receptnek. Mostanában amúgy is vonzanak a vegetáriánus ételek, ez meg egy lencse alapú főétel volt.

Megint egy tipikus egyedényes étel — gyorsan elkészül, zéró stresszel, és a végeredmény egy igen finom, kellemesen fűszeres, a hűvös őszt kellemesen felmelegítő, sárgaborsó főzeléknél kicsit sűrűbb lencsetrutyi, ami mellé igen jól meg köretnek egy kis rizs. Friss koriander teszi még frissebbé — ez a keleti konyha petrezselyemzöldje.

A recept simán és egyszerűen követhető volt, és ez volt az első étel, amit kiválasztottam a szakácskönyvből — semmilyen olyan fűszert nem tartalmaz, amely fejvakarásra késztetne egy közepesen gyakorlott, nyugati civilizációban gyakorlatot szerzett amatőr szakácsot.

Egy francia parkban levő könyvszekrényből vettem ki ezt a kis kötetet — persze amióta KIndle-öm van, már soha nem fogyok ki az olvasnivalóból, de azért kellemes meglepetés volt és még Bordeaux-ban el is olvastam. Érdekes élmény volt mindenképpen: ez Christie második regénye, még se Poirot, se Miss Marple, két, az első világháború után a szerencséjét kereső és egy kémtörténetbe belekeveredő fiatal a regény főszereplői.

Az indítás nagyon megkapó: egy német tengeralattjáró miatt süllyedő utasszállítón vagyunk, egy amerikai diplomata — jobb híján — egy fiatal lányra bíz egy titkos iratot, hiszen neki, nőként nagyobbak az esélyei arra, hogy bekerüljön egy mentőcsónakba és túlélje a katasztrófát. A férfi holtteste aztán később előkerül, de a lány nyomtalanul eltűnik. Tommy és Tuppence — két kalandvágyó és semmiről sem tudó fiatal — aztán teljesen váratlanul nyomra akadnak.

A történet izgalmas, de fordulatos, de Agatha Christie szemlátomást még nem tudott mértéket tartani. Túlságosan sok további szereplő keveredik bele az ügybe, túlságosan is ponyvaregényízű némelyik fordulat, túlságosan is valószínűtlenek a csavarok, a regény pedig túlságosan is rigorózusan igazodik a detektívregények formulájához. Így például kitalálni, hogy ki az eseményeket a háttérből mozgató, titokzatos Mr. Brown egyáltalán nem egy nagy kunszt annak, aki ismeri a szerző későbbi regényeit vagy úgy általában a klasszikus bűnügyi történeteket.

Akárcsak a későbbi regényekben, a legélvezetesebb részek itt is a dialógusok: frissek, fordulatosak és életszerűek. Főleg a két főszereplő ábrázolása jól eltalált: nem univerzális zsenik, mint Poirot, nincs ezer év élettapasztalatuk, mint Miss Marple-nek, de jól kiegészítik egymást és a köztük levő románc is hiteles.

Amit én a legjobban élveztem a könyvben (1922 az első kiadás dátuma), az az első világháború utáni hangulat megragadása volt. Az öröm, hogy véget ért a háború, miközben a ott a szorongás, hogy akkor most mi lesz egy csomó gyökerét vesztett emberrel, és főleg mi lesz, ha megint kitör egy háború. Ettől az egész nagyon emberi lesz.

Több, mint egy hónap kellett ahhoz, hogy egyáltalán bele merjek kezdeni ebbe a Maunika Gowardhan szakácskönyvébe. Pedig igazán gyönyörű könyv, kemény, fehér borítóval, gyönyörű tördeléssel, remekül olvasható, vonzó, minimalista tipográfiával és hatásos ételfotókkal. De amikor először lapoztam át, hogy átemeljek egy-két receptet a heti menübe, mindenhol leakadtam valamilyen fűszeren. Hol fogok én currylevelet venni? Vagy karadmomot? Végül aztán, amikor túltettem magam a kulturális sokkon, kiderült, hogy a piacon, a kedvenc boltomban is be tudok szerezni mindent… vagy amit nem, azt nagyon jól tudom helyettesíteni.

Vercsorb épp tegnap vendégeskedett nálunk egy, Nicoline prezentálta francia vacsorán — kifejtette, hogy nem szereti a kókusztejet, mert mindennek kókuszíze lesz tőle. Én viszont imádom a kókusztejet, a lágyságát, azt a finom, határozott de mégis nagyon lágy textúrát és tartást, amit ad a szószoknak, és élvezettel figyelem, hogyan kerekít le szépen minden fűszert.

Ez a recept, már amennyi tapasztalatom van, klasszikus indiai metódus szerint készül: forrósítunk zsiradékot (olaj-vaj keveréket), amiben sercegtetünk fűszereket (többek között karadmomot is — Nicoline egészen izgalomba jött tőle, olyan ízvilág, amit még sosem éreztünk), aztán szépen lassan pakoljuk be a hozzávalókat ugyanabba az edénybe, meghatározott sorrendben és ideig, majd a végén kókusztejjel és főzést nem igénylő fűszerekkel (nyers gyömbérrel, currylevéllel és korianderrel) zárjuk le.

Az új fűszereket nem számítva nagyon kedves és barátságos recept,
 a Kényeztetés című fejezetből; hétköznapi vacsorának és egy vendégvárásra is alkalmas. Most már várom a folytatást.

Ez volt a hatodik országos bajnokság, amit végignéztem. Online közvetítésekkel kezdtük, aztán a harmadik alkalomnál vettünk két jegyet a Trafóba — imádtuk a hangulatot, hogy közvetlenül tapaszthatjuk meg a közönség reakcióját, na meg azt, hogy nincs leakadás a közvetítésben. És minden év jobb volt, mint az előző, tavaly full extázisban lelkesedtem olyanokért, akikért korábban egyáltalán nem. Annyira lelkes lettem, hogy én is megpróbálkoztam a slammeléssel, illetve jó pár klubon voltam az elmúlt év alatt. Talán éppen ezért esett nagyon rosszul, mennyire rosszul szervezett és alacsony nívójú verseny volt az idei.

A szervezés, az olyan szinten volt gáz, hogy arra már szavak sincsenek, és elképzelni sem tudom, mi lehet az oka. Tavaly még nem erőltettem túl, hogy informálódjak a slammel kapcsolatos eseményekről, de a Facebookon folyamatosan jöttek elő az OB-vel, illetve az előválogatóval kapcsolatos hírek. Idén ez alig történt meg, az előválogatót hétköznap rendezték meg, az első fordulókat munkaidőben, online jegyvásárlás pedig idén nem volt a döntőre sem. Felfoghatatlan ez számomra, 2018-ban már minimálisnál is kevesebb szaktudás és infrastruktúra kell ahhoz, hogy ez megoldható legyen, már ha cél, hogy nyitott legyen a rendezvény — mert a jegyeket azért így, fapados csatornákon is sikerült eladni nagyon gyorsan.

Idén mintha a belterjesség lett volna az első számú szabály. Idén Magyarország rendezi az Európa bajnokságot — ezt sem hirdetik egyelőre, csak egy külföldi linket találtam. Erre is próbáltak/próbálnak pénz gyűjteni a rendezők — a rendezvényeken kirakott kartondobozokban. Az előválogatók közepette egy, a szervezőkhöz elég közel álló ember írta le, hogy neki tulajdonképpen elege van abból, hogy amatőrök indulnak a mindenki számára nyitott előválogatón, vagy a havi klubokon, ahelyett, hogy a tizedik-századik munkájukkal állnának először közönség elé. És a fő érv: a rossz minőségű slam nem vonzza majd a külsős közönséget. Hát ez nagyon nem volt cél már idén sem — hogy lesz élő közvetítés és hogy mi lesz a linkje, az is csak a rendezvény kezdete után derült ki.

A CEU elég jó helyszínnek tűnt, nyilván volt egyfajta szimbolikus jelentősége is. Idén csak egy műsorvezető volt, ami megint egy olyan mozzanat, amit nagyon nehéz megérteni — kifejezetten hiányzott a két műsorvezető közötti dinamika, és nehéz elképzelni, hogy ne lehetett volna leakasztani valakit, ha esetleg közbejött valami.

A legjobban persze az idegesített, hogy a színvonal, az tényleg rémes volt. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy a huszonöt döntős közül hányat élveztem úgy igazából. Két kezemen sem tudnám megszámolni, hányszor mondtam el Nicoline-nek: ha ez egy klubon hangzik el, egy ismeretlen kezdő szájából, hat pontokat is alig kapna. Itt persze ismét érvényesült a tavalyi felpontozgatás gyakorlata — bár talán az is sokat elmond a színvonalról, hogy még így is sokkal alacsonyabb végeredmények születtek. Emberek ömlengése a saját egójukról, piti kis problémáikról — mindenféle játékosság, valódi teljesítmény nélkül. Kellemetlen és udvariatlan dolog, hogy a közönség nem tapsol egy ilyen rendezvényen, de nem emlékszem, hogy országos bajnokságon ennyi cseszegetésre lett volna szükség csak emiatt.

Itt van például Pinthér Anna. A Földalatti Slamben kétszer is ott voltam, amikor második lett, imádtam a pimasz, szókimondó, szemérmetlen stílusát, decemberben, amikor kedvenc nő slammerre kellett szavazni, rá szavaztam. Aztán azóta sokszor láttam nagyon rossz passzban, rengeteget hadar, és sokszor mondja ugyanazt. Most is felbukkant az Egy Kiállítás Képei, mint alapötlet, egyszer eldúdolta a promenádot, de többször nem, mert nem lett volna rá ideje a folyamatos darálás mellett — és így is egy perccel túltolta az idejét.

Nyáry Olivér is azzal bosszantott, hogy mennyire nem mondott nekem semmit. Talán őt hallottam a legtöbbször slammelni az elmúlt tizenkét hónapban, mindig volt legalább egy — de inkább több — érdekes csavar, amivel teljesen meg tudott fogni, de a mostani, rendre-rendetlenségre épülő performansszal konkrétan semmit sem tudtam kezdeni. 

Bárány Bencét sokáig egyáltalán nem bírtam; nagyon ügyes és nagyon tudja görbítgetni a szavakat, de sokszor nagyon üres nekem a formajátéka. Tavaly az egyik döntős előadása viszont mindenféle szempontból fantasztikus volt, piszkos trükkökkel teli, interaktív játék a közönséggel. Idén sem volt rossz, mi több, még azt is mondanám, hogy teljes joggal lett második — de mondjuk a tavalyi mezőnyben biztosan irritált volna. De neki legalább van saját hangja, stílusa, egyénisége és nem próbálja meg a kétszázadik bőrt is lehúzni ugyanarról a témáról.

A legszomorúbb az, hogy a legtöbb előadóra még olyan szinten sem emlékszem, hogy legalább bosszantottak volna. Semmi másra nem emlékszem belőlük, mint hogy a visszamaradt időt mutató órát bámulom, hogy mikor lesz már vége, és hogy imádkozom, hogy ne lépje túl az idejét.

Szegedi Fanni egy olyan előadó, akit mindig nagyon élvezek és most sem okozott csalódást. Feminista filozófusként nyilván tudom, mennyire óvatosan kell osztogatni a „női hang” kifejezést, de ez az előadás tényleg csak egy nőtől hangozhatott volna el, és most is ugyanolyan finom és érzékeny megoldásokkal volt tele, mint mindig. Fazekas Viktor is ugyanezt a pontosságot, személyességet és ötletességet hozza. Nagyon örültem, hogy most is: rá is szavaztam a közönségszavazáson. Mások is; ezt a kategóriát ugyanis sikeresen megnyerte.

Molnár Pétert (aki esetleg nem ismerné, még mindig olvasható egy ősrégi önéletrajza a Parlament honlapján) nagyon ritkán tudom élvezni. Nyilván a kisujjában van, mi a a slam, de nagyon nehezen szánja el magát arra, hogy tényleg jelen legyen a színpadon és nagyon ritkán kerülünk közös hullámhosszra a témáit és azok feldolgozásait illetően. Most viszont két olyan témával jött, ami nekem is egyből betalált, és olyan erővel adott elő, amit még soha nem láttam tőle. Az első fellépésétől konkrétan a sírás szélén álltam, amikor befejezte. Olyan pillanat volt ez, amiről most már tudom, hogy mindig emlékezni fogok rá; ezek kedvéért hallgatok slamet hat éve rendszeresen. Az is meglepett, hogy a második szövege annak ellenére is hatalmasat szólt, hogy az előzőben félbehagyott gondolatmenetét folytatta. Teljesen megérdemelten lett első, és sokkal nagyobb különbséggel, mint a tavalyi győztes, az idén a második fordulóba sem került Mészáros Péter (tavaly zseniális, idén erősen felejthető).

Ha van valami, amit szeretek ebben a bénán szervező, a haverokat felpontozgató, egy rendezvényt időben elkezdni és a szünetekről időben visszajönni képtelen társaságban, az éppen az a csoda, hogy a legjobb mindig nyer.

Tényleg velőtrázó utazás volt, rajtam volt a legrosszabb Reisefeber, így egy óra után kerültem ágyba. Bordeauxban reggel ötkor még éjszakai sötétség van, morcosan kaprtam ki magam az ágyból, rántattam magamra a ruhámat, fordultam egy utolsó kört a szeméttel, hogy aztán fázósan várjam, hogy Nicoline abba az üde és harmatos formába hozza magát, amit olyan kevéssé tudok értékelni ezen a méltatlan reggeleken. Mintha egy tündér és egy troll utazna rendszeresen együtt a Wizzairen. Éhes is voltam, de kajánk persze már nem volt, és úgy általában, rühelltem az egész, előttünk álló repülős tortúrát.

A hosszú-hosszú zötykölődés a buszon még csak elment valahogy, nyugtatott a tudat, hogy másfél euróért ez egy nagyon méltányos ár a belvárosból a repülőtérre (olyan ez, mintha Budapesten mondjuk a Deák térről vagy a Blaháról indulna a közvetlen, poggyászszálításra is alkalmas, extra méretű csuklósbuszjárat), a check-in meg kifejezetten gyorsan lemegy. A security check-et sem szeretem, de gondoltam, ott már nem lehet gond.

Haha.

3200-as érzékenységű fekete-fehér filmmel utaztam, ez már bőven az a tartomány, amit a röntgen simán kicsinál — ezeket a filmeket manuálisan kell bevizsgálni, hogy nem álcázott kis kézigránátok-e. Tudják ezt mindenhol, Cataniától kezdve Indianapolison és Berlinen át Budapestig mindehol, csak éppen Bordeaux-ban nem. Ott, Nicoline minden tolmácsolása ellenére is ragaszkodtak hozzá, hogy nekem ezt át kell küldenem a röntgenen, ha magammal akarom vinni. Hiába volt minden magyarázat, példálózás, már ahhoz is hosszas szócsata kellett, hogy megjelenjen egy egyenruhás supervisor, aki nem csinált semmit, csak gúnyos mosollyal közölte, hogy ha nincs röntgenvédő táskám, akkor je suis désolé.

Közben eszembe jutott az is, hogy ha kicsit erősebb bennem az életösztönöm, akkor csak a bontatlan csomaggal kellett volna próbálkoznom, hiszen az elexponált filmben konkrétan semmilyen fém nincsen (a 120 mm-es filmnek műanyag a tekercse és papír a külső borítása), simán átcsempészhettem volna a zsebemben. Ekkor már késő volt, azt meg éreztem: elérkeztünk a hivatalnoktempó végső, 
provinciális francia arroganciával élesített határáig. Azt valahogy szerettem volna érzékeltetni, hogy nem fogok asszisztálni ahhoz, hogy tönkretegyem a saját képeimet, úgyhogy fogtam a két tekercset, és hatalmas lendülettel belevágtam a kukába, majd átsétáltam a fémdetektoros kapun.

Azt hiszem, akkor sem válthattam volna ki nagyobb pánikot, ha ennek a mozdulatnak a hatására négy méteres lángoszlop lobbant volna fel a kukából. Egy medve méretű, színes bőrű vámos rögtön odasomfordált Zsófihoz, hogy elmondja, tényleg nagyon sajnálják; mindeközben az egyenruhások száma hirtelen felszaporodott, és mintha  mindenki gyűrűs dossziékat kezd el lapozgatni, aki meg nem, az a telóján keres valamit, majd integettek nekünk, hogy várjunk. Újabb és újabb mappák kerültek elő, azt még én is értettem, hogy újra meg újra ismételgetik az ISO szót, majd a szomszéd (nem fapados) terminálról befutott valaki, akit gondolom, kifejezetten a hasonló fotóterroristák kezelésére képeztek ki, és ő is bekapcsolódott az eszmecserébe. Majd kikotorták a filmjeimet a kukából és áthozták nekem.

Szívesen tudnám, mi váltotta ki ezt a kulturális sokkot. Lehet, hogy csak arról van szó, hogy a panaszokat Franciaországban, arrogancia ide, arrogancia oda, rendesen kivizsgálják, nem pedig csak egy sablonlevelet küldenek a filmje után visító turistának, hogy nagyon sajnálják, de kollégáik szabályszerűen, a több utas biztonsága érdekében, szakszerűen, udvariasan és grammatikailag is kifogástalanul jártak el.

Minden estre a megpróbáltatások után nagyon jól esett a reggeli rozsdakómámat szerencsésen feloszlató, kisebb vödör latte és az istenien tömör, francia, mákos-citromos süteménykenyér.

„Osztrigát nem eszem. Azt akarom, hogy az ételem legyen halott. Nem sebesült, nem beteg; halott.

— Woody Allen

Osztrigát mindenképpen szerettünk volna enni, és mivel nem ruccantunk ki a tengerpartra, ezért végül a kedvenc piacunkon ültünk be egy tengeri/puhatestű reggelizőbe. Tányérokra rakott hínárokon szolgálták fel az osztrigát, homárt, rákot és az egyáltalán nem tengeri, de nagyon is finom csigát, baguette-tel. Kicsit rá voltam parázva erre az osztriga témára, de aztán az első falat rögtön meg is nyugtatott. Nagyon finom, intenzív, kicsit (izgalmasan) tengerízű kagyló ez, felesleges hozzá a rengeteg misztifikáció. A homár viszont nem ízlett —  nem volt eléggé rákízű, volt egy kis utóíze és az állagától sem estem hanyatt.

Jó volt ez a kis búcsúreggeli így az utolsó napra; így nem érzem azt, hogy dolgavégezetlenül kellene távoznom. Az asztalnál befejeztük a noteszünket, megint sikerült teleírni egy Moleskine-t. Ráadásul pont helyben voltunk, hogy megtegyük az ilyenkor szokásos tiszteletköröket: vettünk francia sajtokat (nekem továbbra is a mimolette a kedvenc sajtom a földkerekségen, most megint lesz otthon egy nagyobb adag egy rövid időre — utána pedig elruccantunk bort venni. (Szerencsére már van borhűtőnk, így ezek már méltó helyre mennek majd.)

Vacsorázni pedig egy igazi hipszter helyre mentünk — egy nagyon kis hely a piac mellett, ócska kőborítással, hatalmas, ládákból álló műrendetlenséggel, egy A/4-es papírra a reggeli lendülettel nyomtatott, rögtönzött étlappal. Isteni marhahúst ettem, vele főtt krumplival és zöldségekkel. Szerencsére ezúttal a francia konyhától sem kell végképp elbúcsúznunk, ugyanis vettünk egy francia családi szakácskönyvet, a szezonalitást is maximálisan figyelembe vevő napi- és heti menüajánlatokkal egy egész évre. Hasonlóan az itt használt szakácskönyvünkhöz, többségében ez is egyszerűen és gyorsan összerántható fogásokból áll, szóval van rá esély, hogy beilleszkedjen az életünkbe. (Én meg majd megtanulok egy kis konyhafranciát.)

Vicces egybeesés volt, hogy a pincérnőnk reggel és este is ugyanaz volt, egy kedves, közvetlen, lendületes francia menyecske, aki hatalmasat kacagott, amikor Nicoline a számla helyett a receptet kérte reggelinél — itt már széles mosollyal, túláradó kedvességgel fogadott minket, és amikor távoztunk, hatalmas öleléssel búcsúztatta a feleségemet.

Másnap hajnalban indulunk. Velőtrázó utazás lesz, az biztos.

Sammi Zsófi évszázados haverja, már akkor ismerte, amikor először jött ki ide, pedig akkor a Garonne partja még iparterület volt. Az ő felesége Linda, akiről az első emlékem (Jucáék esküvőjén) az volt, hogy milyen kedves, közvetlen, intelligens nő, az utolsó meg az, hogy soha nem gondoltam volna, hogy a La Marseillaise-t ekkora hangerővel is lehet énekelni. Azóta már van egy négy évesnél is idősebb kisfiuk, Noah, aki amikor most, amikor először látott meg  minket a lakásukban, kétségbeesetten bújt az anyja mögé. A végére szépen lassan felengedett, megnézhettük a könyveit, a végén meg már odáig jutott a kokettálásban, hogy beakasztotta a lábát az enyémbe, amikor fel akartam állni.

Egy nagyon finom vörösbort meg mindenféle hideget kaptunk vacsorára — Sammiék francia barátai is ott voltak, az ő gyerekük négy hónapos volt. Egész jól elbeszélgettünk mindenféléről, még politizáltunk is nagy óvatosan. Számomra a legfurább az volt, milyen nehéz albérletet találni Bordeaux-ban: Sammiék kb. az egyetlen olyan helyen laktak, amit megkaphattak, minden kiadó lakásra húszan-harmincan jelentkeznek. Ehhez képest nagy mázliuk volt, csak pár percre van az óvoda meg a játszótér, és egy elég csendes környéken laknak, egy viszonylag új építésű házban.

A másik vacsoránk a szállásadónkkal és a párjával volt, egy általa ajánlott étteremben. Tényleg nem vagyok az Airbnb nagy barátja, de Elisa — saját elmondása szerint — az Airbnb eredeti szellemiségét követi. A saját lakását adja oda, nem pedig csak kiad egy direkt erre a célra vásárolt kis lakást, amibe összedobál néhány random bútordarabot meg edényt. A berlini szállásunk is ilyen volt, két jelentős különbséggel: egyrészt itt azért kaptunk szekrényt, amibe ki tudtunk pakolni, másrészt pedig Elisa (ellentétben Macával, a berlini hölggyel) ténylegesen főz is, így mi is tudtunk. Az Airbnb-hez pedig eredetileg az emberek összehozása is beletartozott: ezért is ajánlja fel mindenkinek, hogy ha van kedvük, fussanak össze vele egy estére.

Az étterem szuper volt, háromfogásos vacsit ettünk, az előételnek felszolgált tintahal és a főétel sült hal még csak nagyon finom, de a tejszínhabos-mandulakrémes-csokilapos őszibaracktól már egészen komolyan elszálltam. Egyedül a székek voltak elképesztően kényelmetlenek, a végén már egy villamosszékbe is szívesen átültem volna, annyira fájt mindenem.

Elisa és a pasija amúgy nagy utazók, már voltak is Japánban meg mennek is majd, jártak Chilében és Európában is szívesen mennek mindenfelé túrázgatni. Nagyon klassz volt egy kicsit igazi franciákkal ismerkedni.

Ha nem is minden, de a kaja az mindig hiányzik nekem Franciaországból.

Ez még mind egy lágy augusztusi napon történt. A  poszt megírása is. Csak elfelejtettem, hogy a megosztása lemaradt. Már-már fájdalmas volt most visszaolvasni ezt a bejegyzsét a budapesti esőfelhő alól. Mostanra már Try is megénekelte a történetet egyébként. De maradjunk most az én nézőpontomnál, és egy picit tegyünk úgy, hogy még csak szeptember legeleje van.

Try és Nicoline már úton volt vacsorára és én nem készültem desszerttel.  A májusi chicagoi utamon szerzett tapasztalataimat készültem megosztani és Chicago stílusú deep-dish pizzával vártam őket. Azok az ismerőseim, akiknek volt már szerencséjük (?) Chicago Deep dish pizzát kóstolni jellemzően a fejüket verik a falba miatta. Úgy gondoldom, hogy azért, mert ha a nápolyi stílusú vékony pizzát várjuk, akkor csúfos pofára esés a vége egy ilyen kalandnak. A Deep dish pizza inkább hasonlít egy pitéhez vagy quichhez, ami gyakorlatilag pizza ízű. Hiszen ez egy pizza. Csak más. Nekem nagyon bejött, amit a Gino’s East kajáldában ettem,   Nicoline megengedte, hogy kísérletezzek rajtuk, így let pizza parti a közös vacsorából. Ebben a settingben közvetlenül a tésztára kerül a sajt majd én verziómban jött rá a gomba, paprika, paprika kolbász és a tetjére kiskerti paradicsomokból főzött fűszeres paradicsomszósz.  50 perc a sütőben és lehet tolatni befelé.

A rétes ötlet teljesen spontán alakult. Emlékeztem rá, hogy láttam egy receptet az augusztusi tesztkönyvben és teljesen véletlenül minden volt hozzá otthon és. Én alapból igyekszem minnél jobban, a legegyszerűbb alkotó elemekből főzni. Kivételt képez pár dolog, például a jó minőségű pesto és a réteslap. Így esett hogy a pizzát almás rétessel öblítettük le. És egy kiváló olasz borral, amit Try hozott egyenesen az olasz óhazából. Azért nem fogok recept alapján a jövőben rétest sütni, de jó gondolatébresztő volt naracslével főzött almát tenni a lapok közé. Picit előrevetítette az ősz közeledtét azon a késő augusztusi estén.

Amúgy sikerült az eredetileg harmadiknak tervezett receptet is elkészíteni  jolly joker negyediknek. Friss hal és sok esetben olyan alapanyagok kellenek hozzá, amik lehet hogy valamlelyik hátsó kamrapolcon elbújtak egy ideje.  Illetve paradicsom és fokhagyma. De ha éppen olasz szakácskönyvet tesztel az ember, akkor ezek valószínűleg szintén akadnak othton. Gyors, könnyű étel, nagyon szerettük. Felkerül a listámra, úgyis nagyon igyekszünk heti egyszer halnapot tartani.

Összességében ezt a könyvet sokkal jobban a szívembe zártam mint Jamie Oliverét. Jamie mintha mindegyik receptnél megpróbálná elhitetni velünk, hogy ez most a spanyol viasz. Ahogy Try is látta, igyekszik egyszerű lenni, de valahogy inkább kusza. Számomra ez a könyv sokkal egyszerűbb, letisztultabb, nem próbálja többnek mutatni magát, mint ami. A könyv egyébként egy BBC műsor alapján készült, azt is meg fogom próbálni megkeresni, szívesen nézném is, nem csak főzném ezeket a recepteket.