Bordeaux — Dögrováson

Trychydts | | | 2018., szeptember 30., 23:09 | | | Kategóriák: ,

Pedig már úgy örültünk, hogy Nicoline megfázásán sikerült némi gyöngéd figyelemmel és az összes környékbeli gyógyszertár módszeres kifosztásával viszonylag zökkenőmentesen túljutni. Aztán jöttem én.

A vulgáris részleteket talán hagyjuk; maradjunk annyiban, hogy nem először örültem, hogy mindig van a neszesszeremben két doboz aktív szén. De erről még aligha írnék blogbejegyzést.

A Jadin Public ingyenes könyvszekrényéből zsákmányolt Agatha Christie-met olvasgattam éppen, amikor egyszer csak, szinte tudattalanul átváltottam az Ivan Gyeniszovics egy napjára. Aztán rájöttem, miért: mert tényleg fázom. Először azt gondoltam, csak azért, mert Nicoline ismét túltolta kissé a szellőztetést a tíz fokos estébe, de aztán, amikor már a takaró alatt is borzongtam, éreztem, hogy ezt nem úszom meg ilyen könnyen. Vártam még egy kicsit, hátha jobb lesz, majd melegítőt öltöttem, magamba toltam egy Algoflex Fortét (ami szintén mindig van a nesszeszeremben), majd befeküdtem vacogni a paplan alá. Ilyenkor a közös, nyugat-európai dupla takaró romantikája is kevésbé vonzó, főleg, ha a feleségünk egész éjjel kötött fogású birkózóként rángatja magára a takarót.

Reggel már egy fokkal jobban voltam, de éreztem, hogy az lesz a tuti, ha ez a nap a pihenésé lesz. Fetrengetem az antik kanapén, befejeztem Szolzsenyicint, befejeztem az Agatha Christie-met, rágcsáltam a sóval megszórt, üres baguette-et, csócsáltam a feleségem által főzött  üres rizst. Hogy ne legyen akkora lelkiismeret-furdalásom, Nicoline-t kicsit kihajtottam shoppingolni, legalább neki legyen karácsony, aztán este elmentünk egy kicsit sétálni. Kb. ekkora lettem full jól, úgyhogy este már egy rizottót is megkockáztattam. Egy kis fehérborral és probiotikummal kísérve.

Remélem, a holnapi Unesco-túrát már semmilyen technikai nehézség nem veszélyezteti majd.

Bordeux — mélyebb árnyalatok

Trychydts | | | 2018., szeptember 30., 22:54 | | | Kategóriák: , ,

Nincs jobb annál, mint amikor egy barátságos helyi mutatja be a várost, amit nagyon szeret. William, az önkéntes idegenvezetőnk is elég sokkal járult hozzá, hogy a múltkorinál most már egy kicsit barátságosabban tekintek a városra. Mi több: néhány helyet is felírtam, ahová mindenképpen visszamegyek majd fényképezni egy kicsit.

Nekem eddig nem esett le, hogy Bordeuax fejlődésének fázisai ennyire jól láthatóak a ma használatos utcákon. A nagy körutak például rendszerint ott épültek, ahol korábban városfal volt, de a különböző falak nyomai is megvannak még itt-ott (ezektől én menetendszerűen dobtam el az agyam, de amikor olyan házakat láthattunk amelyek régen a falba voltak beépítve, már szinte elsírtam magam a meghatottságtól). Mivel a várost nem nagyon bombázták a második világháborúban, ezért rengeteg régi ház áll is még, mi több, egész utcák maradtak meg középkori állapotukban. Még ennél is jobban szerettem a hetvenes évek futurisztikusnak gondolt stílusában épült lakótelepet — amikor az asszony kedden lelép borászkodni, az első utam biztosan oda vezet majd.

Ugyancsak Williamnak köszönhetjük, hogy végre, végre ihattam kifejezetten finom kávét Franciaországban. Most, hogy már több helyen is mintát vettünk, nem mondanám éppen, hogy kifejezett kuriózumszámba megy az ilyesmi — de még egészen kedves és normális helyeken is szemrebbenés nélkül szolgálnak fel valami szomorú, mosogatólének is rossz ízű löttyöt kávé helyett. (Magántanács: ne fancyskedjetek, ha kávéznátok. Kérjetek eszpresszót, hozzá külön tejjel. A Jadin Public kávézójában felszörpölt cappuchinóról a mai napig nem tudtunk egybehangzó ítéletet hozni Nicoline-nal, hogy kotymolt tejhabbal vagy szöttyedt tejszínhabbal szolgálták-e fel.)

Teljesen magánfelfedezés volt viszont a régi főposta épületében berendezett közösségi tér — imádtam, pedig igazán semmi különös, csak lendületes funkcionalitás és egy csipetnyi modern atmoszféra. (Félig iható kávéval, és szuper vizespalackokkal — amit nem tudok nem imádni itt, hogy teljesen természetesen szolgálják fel, teljesen ingyen, az üvegbe (néha használt borosüvegbe) öntött, jéghideg csapvizet.)

A piac is nagyon megfogott a St. Michele téren, ahová ma kávézni mentünk vissza (adok rá egy kegyelemnégyest): kár, hogy Bordeaux legrégebbi piaca csak szombatonként, ideiglenesen hívódik életre. Ma este már csak fiatalok gördeszkázgattak itt — mi több, az is kiderült, hogy a harangtorony aljában egy kosárlabdapalánkot is installált a városvezetés. Egy két hetes háztartást nem lehet erre bazírozni, de ha idesodorna valamilyen céges assignment szele, biztosan gyakran megfordulnék itt, mert rengeteg gyönyörű árut láttam. Többek között mentát, hatalmas kötegekben, mert ennek a negyednek a nemzeti itala a mentatea.

Bordeaux — első benyomások

Trychydts | | | 2018., szeptember 27., 15:43 | | | Kategóriák: , ,

Már otthon elhatároztunk, hogy ha franciásan is, de háztartást fogunk vezetni. Elisa könyvei között találtunk egy egyszerű francia recepteket tartalmazó szakácskönyvet, úgyhogy még az is lehetővé vált, hogy franciás konyhát vigyünk. A Kapucinosok Piaca meg nyolc perc sétára van innen.

Egy régimódi, kétszintes kőházakkal teli kis környéken lakunk, az út nagyobbik részét macskaköveken sétálva tesszük meg a piacig. Találtunk egy kis kézműves pékséget is, ott töltjük fel a baguette-tárolóinkat; a piacon pedig a zöldség- gyümölcs- és húsbeszerzéseinket bonyolítjuk. Mindenféle finom pástétomokat eszünk, francia sajtokat (végre megint hozzájutok kedvenc sajtomhoz, a mimolette-hez), koktélparadicsommal, szőlővel; feleségem nyers fügét és valami fura, kiwire hasonlító apró gyümölcsöt szórogat a yoghurtjába. Eddig én főztem rákot, a Nicoline pedig forró, sűrű, lágyan krémes krumplis-póréhagymás krémlevest. Jelenleg hétfőig kábé le is vagyunk fedve mindenfélével — hétvégén állítólag őrület van a piacokon, hétfőn meg zárva van. 

Nicoline már odahaza szipogott, úgyhogy a megfázásának kezelgetése az egyik központ program. Folyamatosan szivattyúzzuk bele a házi gyömbérszörppel (szintén Elisa csinálmánya) és narancsmézzel fűszerezett biogyógyteát, és napi szintű látogatók vagyunk a helyi gyógyszertárakban. 

De amúgy kiválóan érezzük magunkat. Piknikeztünk egy nagyot a Jardin Publicben;megnéztük a botanikuskertet, ami részben gyönyörű volt, részben pedig felidézte bennem az ELTE-s szép napokat, amikor a növénytan végleg ráébresztett, hogy az én szívem voltaképpen a bölcsészettudományokért dobog.

20180926_190558

20180926_185521

20180926_190300

Sétálgattunk egy kicsit a rakparton, ami 18 éve, amikor Nicoline itt élt, még egy igazi késdobálós kikötőnegyed volt, most pedig már egy konszolidált hely, ahol fiatalok füvezgetnek fülsüketetően dübörgő zene mellett, futók edzenek a Nicoline szerint puha és ruganyos (?) betonon, fiatal szülők tologatják babakocsiban a gyermekeiket hazafelé.

Bordeaux nagyon érdekes hely, jellegzetes atmoszférával és nagyon franciás hangulattal, de most azt gondolom, hogy visszavágyni nem fogok ide. Pedig sok panaszra nem lehet okom, az érdekes hangulat mellett sok helyről csak úgy folyik a hamisítatlan joie de vivre, ahogy Bertie Wooster mondaná. Mégis, a város ugyanakkor nekem túlságosan kicsi, túlságosan zsúfolt és túlságosan koszos ahhoz, hogy igazán bele tudjak szeretni. Még budapesti szemmel nézve is hegyben áll a kutyaszar, a járdák sokszor rettentő keskenyek és rossz állapotúak. Az autósok is elég agresszívek, de a biciklisták végleg őrültek módjára közlekednek. A fontos közlekedési csomópontok felújítását elnézve viszont akár Budapest egy testvérvárosában is járhatnék.

Nicoline-nek (határozott noszogatásom mellett) sikerült egy remek kis lakást kifognia, szóval szép kényelmesen elvagyunk. Szuper tájolása van, közel van kb. mindenhez, antik és modern bútorok meglepően harmonikus elegyével van berendezve. Nagyon pici, de nekünk pont megfelel — még úgy is, hogy nem töltjük minden időnket a városban.

Most pedig irány a folyópart chic-ebb része.

Bordeaux — rázós érkezés

Trychydts | | | 2018., szeptember 24., 23:49 | | | Kategóriák: , ,

A Ferihegyi Repülőtér, oly sok más bonyolult személyiséghez hasonlóan, nem a legszebb arcát nyújtja hajnali fél ötkor. A Wizzair szólt nekünk, hogy két óra tizenöt perccel előbb érjünk ki, ha jót akarunk, mi meg jót akartunk. Amikor befutottunk, még egyetlen pultnál sem volt becsekkolás, rosszkedvű, álmos emberek ácsorogtak mindenfelé — dugig volt a váró. Gondoltam, talán befóliáztathatnánk a húgomtól kölcsönbe szervált, szervomotoros, carrarai plasztikkal bevont luxusbőröndjét, de még a fóliázós sem volt ébren — a pult előtt viszont már sorban állt két gyilkos tekintetű lány, szakadt kartondobozba csavart biciklikkel. A security checkinhez át kellett mennünk a szomszédos terminálra.

Eredetileg gyorséttermezni készültem, de minden kajáspult minimálszemélyzettel sürgölődött, cserébe mindenhol kétezer utas állt sorba — ennyire én sem vagyok konzumidióta, köszi szépen. (Még szerencse, hogy vastartaléknak velem volt feleségem isteni szilvás pitéje.) A Wizzair-es beszállás volt az első, ami úgy ment, ahogy kell — persze, mi öregek már csak priority boardinggal utazunk, és ha csak tehetjük, az A1-A2-es ülést foglaljuk el. A feleségem aludt, én a bristoli utaim emlékére csipegettem egy kis paradicsomlevest, aztán részem lett életem legnagyobb és leghosszabb turbulenciájában. 

A bordeaux-i reptér piszkos volt és ódivatú, a buszút befelé pedig rettentesen hosszú, viszont majdnem a házig vitt és szabvány áron kaptuk meg. Odabenn, a  kis garzonlakásunkban már várt ránk Elisa, kedvesen elárasztva minket mindenféle tippekkel az itt-tartózkodásunk idejére.

Alig volt még délelőtt tizenegy. Eldőltünk egy kicsit kiheverni a rázós ideutat.

Utazások vörösborral és pizzával

Trychydts | | | 2018., szeptember 16., 23:49 | | | Kategóriák:

Első őszi látogatásunkkor csinált nekünk Veronika deep dish pizzát. Elég lelkes voltam már a gondolattól is: ha Veronika kitalál valamit, akkor igazán semmiségnek tűnik magángépet foglalni, egyeztetni Joe-val, a kedvenc pilótánkkal, hogy lehetőség szerint legyen szabad (a térségben ő az egyetlen, aki képes fél liter tequila és három fej fokhagyma elfogyasztása nélkül is gépet vezetni) túlesni a szükséges oltásokon, kivenni egy-két nap szabit. A végén biztosan vár ránk egy új gasztronómiai alapélmény, amire aztán évekig gondolok majd vissza vágyakozva. 

Amikor megérkeztünk, szegény Doktor Úr még alig állt a lábán: hiába, ha ő az egyetlen orvos kétezer mérföldes körzetben, néha besűrűsödnek a dolgok egy kicsit. Megtekintettük az új, kísérleti cukornád-ültetvényüket, Nicoline pedig még az új borospincébe is leugrott kicsinyt. Elmeséltük, hogyan megyünk majdnem Toszkánába és hogyan megyünk majd ténylegesen Bordeaux-ba. Fiatalék idén a szokásosnál is egzotikusabb célpontot lőttek be maguknak (olyat, amihez én már menthetetlen kispolgár vagyok), s ha már szóba került az utazás, megnéztük a diákat a legutóbbi ázsiai útjukról. Kedves feleségemnek szembesülnie kellett vele, hogy igen, Ázsiában valóban sok az ízeltlábú, de igazából a vécében crossolgató gekkóhordákat sem lehet kizárni. (Azóta kevésbé forszírozza, hogy menjünk vadvízi evezésre Vietnamba.)

Utána került sor a deep dish pizzára, ami az iskolapéldája annak, mi a csodálatos az amerikai konyhában. Az alapötleteket teljesen szabadon, gátlástalan innovációval csavargatják. Ez például már szellemiségében is alig pizza, ők mégis így hívják, mert ez inspirálta őket. Kicsit olyan, mint egy quiche-be oltott pizza: kör alakú, felmagasodó széle van, a tészta kelt, de rétegzett és alaposan ledöngölt, a töltelék pedig a tésztára szórt sajtra öntött, nagyon bőséges paradicsomszósz, megszórva parmezánnal. Elképesztően finom volt, Veronikától hamarosan el is kunyiztam a receptet.

Bort is ittunk hozzá, ami kivételesen az én érdemem. Még a forli-i szép napok alatt szereztem be egy pókhálós palackot egy pocakos olasz bácsikától, akinek a pincészete pont útba esett nekem, amikor munkába gyalogoltam hajnalonként. Szóba elegyedtünk, aztán utolsó nap megalkudtunk egy kis vörösborra — gyönyörűen kiegyensúlyozott tanninokat és savakat, az olasz nap érlelte gyümölcsök zamatát és egy gazdag, csábítóan-kacéran bársonyos textúrát kaptam a pénzemért cserébe.

A deep dish pizzának aztán otthon én is nekiálltam: a saját verzióm is nagyon finom lett, de csak a szósz folyt egy kicsit jobban az ideálisnál. Legközelebb vagy nem friss paradicsomból csinálom (??? — a konzervfétis olyasmi, amit nagyon nehezen emésztek meg az amerikai konyhában), vagy majd szórok hozzá egy kis kukoricalisztet, hogy egy kicsit összeálljon. (Ja, és szerintem Veronika kb. a háromszorosát használta a receptben leírt mennyiségnek, amit én csak akkor vettem észre, amikor már majdnem kész voltam — így viszont új egyébi csúcsot tudtam felállítani paradicsomszósz-készítésben.) A tésztába halálosan szerelmes lettem: isteni a textúrája, nem ragad, remekül lehet dolgozni vele, és a levelesség megoldásához sem kellett hat évet lehúzni egy falusi konyhában. 

Második évforduló: olaszos változat

Trychydts | | | 2018., szeptember 03., 23:49 | | |

A cég révén fedeztem fel az Osteria Mille Lire-t, ami egy viszonylag drága, de elég autentikus olasz étterem. Tagja vagyok pár céges csoportnak, az egyikben az újonnan érkező ügynököket egyengetjük kissé el a terepen. Elég magányos munka, a nem létező team szellemet közös programokkal próbáljuk nagy ritkán pótolni — egyszer itt voltunk pizzázni (az étterem amúgy az egyik tag fő informátoráé, szóval legalább csináltunk neki egy kis forgalmat).

A feleségemmel is itt ünnepeljük a második évfordulónkat — most, hogy már nős vagyok, nyugodt lélekkel váltottam a Vapianóról, a korábbi ikonikus helyszínünkről ide. Helyénvaló is: már voltunk Olaszországban együtt, voltunk együtt főzőtanfolyamon Szicíliában, végigtoltam két olasz szakácskönyv tesztjét Vercsorbbal, sokkal jobban tudom értékelni az autentikus konyhát. És ez, hát ha nem is egy Qbio, de majdnem. Isteni, vékony tésztájú pizza, remek minőségű feltétekkel. Én új helyen mindig Margaritát eszem először, egyrészt ez az egyik kedvencem, másrészt ezen lehet a legjobban lemérni, mi az, ami jó egy helyen: nem lehet a feltétekkel trükközni, az alapdolgoknak kell jónak lenniük. Most viszont másodjára vagyok itt, nyugodt lélekkel kérhetek mondjuk rá sonkát is.

Bort csak a feleségem iszik, én ragaszkodom a hét és fél decis olasz ásványvízhez, amire a forli-i szép napok alatt szoktam rá: ott is mindig egy üveg vizet ittam meg a vacsorához, és meglepően jól is esett. Feleségem bora természetesen olasz, akárcsak a pincérnő, aki összetéveszthetetlen akcentusával szintén hozzájárul a hangulat megteremtéséhez. Ráaádásul gyorsan és profin érkezik minden.

Előételt nem ettünk, de a desszertnél megmakacsolom magam — én tolok egy tiramisut, csatos üvegből, aminek ugyan nem tudom, mi értelme van, de már máshol is megfigyeltem. A feleségem cannolit eszik, mindig mindig, ha van az étlapon — már Szicíliába menet is kifejezetten erre készült, de miután az összes útba eső cukrászdában mintát vett ebből a furcsa kis édességből, azóta végképp nem tud ellenállni neki.

Az étterem amúgy Budapest egyik legocsmányabb utcasarkán van, de a belső kialakítás nagyon igényes. Nem utolsósorban visszaidézi nekem Forlit, amibe annak ellenére szerettem bele szépen csendesen, hogy csak egy gyárba dolgozni jártam oda.

Kézen fogva sétálunk haza. Menet közben elmegyünk kedvenc belga éttermünk előtt, amiről rögtön eszembe is jut, hogy alkalmasint ide is beugorhatnánk majd egy kis kagylózásra.

Hétvégi impróworkshop by Momentán Társulat

Trychydts | | | 2018., szeptember 02., 23:49 | | |

Étteremtulajdonos vagyok, jön a Nébih ellenőrizni. Nekem minden körülmények között együttműködőnek és asszertívnak kell lennem, miközben ő hol korrekt, hol egy hatalmas seggfej, hol éppen telibe hányni készül a konyhámat. De mindenképpen hatalmas lendülettel, hangosan és gyorsan beszél, alig jutok szóhoz mellette.

Nicoline vett nekem egy improvizációs workshopot  40. születésnapomra, abban a reményben, hogy ettől majd spontánabb leszek. Meg jobbak lesznek a slamszövegeim. Hát a szövegem továbbra sem siklott ki az agyamból, továbbra is úgy érzem, mintha betondarabokat próbálnék kitépni a koponyacsontomból, és továbbra is az a merev kocka vagyok, aki voltam, cserébe fantasztikusan éreztem magam a Momentán társulat két tagjával (aki az egyik az általános iskolai osztálytársam volt). Stand up komikus sem lettem, már csak azért sem, mert a hangsúly a közös improvizáción volt.

Ennyit már nagyon régen nevettem egy huzamban: mindenféle váratlan szereplési helyzetben kellett helyt állni, különféle improvizációs technikákkal. Elég sokat tanultunk arról, mi működik, mi nem nem, mivel lehet tönkretenni vagy feltámasztani egy közös munkát, sokat tanultunk a hatékony kommunikációról is. Úgyhogy ha jobb író nem is, egy kicsit jobb projektmenedzser azért lettem ettől a workshoptól. Na meg egy hatalmas kilépés volt ez a komfortzónámon kívülre, szeretem, ha kontrollált, tervezett keretek mellett folyik az életem, itt meg ugye pont az a lényeg, hogy a másodperc hevében kell reagálnom valaki másra.

A csapat nagyon sokszínű volt, mindenivel meg tudtam találni, hogy miért jó velük együtt dolgozni. Halálosan lefáradtam vasárnap délutánra — hétfő reggel viszont úgy mentem a melóba, mintha egy két hetes szabadságon lettem volna.

| | |