#Vercsorbcooking-Try féle nagy szakácskönyvteszt: Jamie’s Italy/Pesce intero al forno in crosta di sale

Trychydts | | | 2018., augusztus 31., 23:49 | | |

Így utoljára egy igazi, „tudod, kivel szórakozzál” típusú recept Jamie-től. Süssem meg a pikkelyes halakat sókéregben — eddig nem is hangzik rosszul. Mondjuk a három pisztránghoz meg az egy makrélához két kiló kell, de szerencsére a só még nem hiánycikk. A baj ott kezdődik, hogy Jamie ezt a receptet is fel akarta turbózni.

A só lényege ebben az esetben ugye az, hogy jól kiszárítsa a sülő halat. Tehát a folyadék a halból árad a só felé. Szóval hogy akkor mégis, minek kell nekem citrushéjat, köménymagot kevernem a kéregbe, sehogy sem értettem: hiszen a nafta soha nem fog a sóból a halba áradni. Mindegy, elég kényszeres vagyok ahhoz, hogy megcsináljam, de nyugodtan mondhatom, ennek tényleg semmi értelme, ha finom, omlós halat akar valaki, akkor bagyulálja be jó vastag sókéregbe és felejtse el a felesleges fancyskedést.

Finom, friss paradicsomos salátát ettünk hozzá, minimális olívaolajjal.

Fish baked in salt. #husbandcooking #fishforsunday #healthyfood #fishheads #jamiesitalian #jamieoliverrecipe

Zsófia Dániel (@danielzsofia) által megosztott bejegyzés,

Scottiglia con polenta alla spianatora – Two Greedy Italians 3/2

vercsorb | | | 2018., augusztus 23., 8:24 | | | Kategóriák: ,

Az egész eddigi tesztelések közül megvan a kedvencem! Mostanában felhalmozott alapanyagok kipucolásán dolgozom és találtam egy adag polentát a szekrény mélyén. Természetesen egy olasz szakácskönyvben kell, hogy legyen hozzá valami recept. Tulajdonképpen alig győztem válogatni. A végére egy igazi alapreceptre esett a választásom: jófajta olaszos húsos ragu és parmezános polenta. Láttam szép szarvasmarhát a hentesnél, gondoltam kedveskedem vele Doktor Úrnak.

Annyit változtattam a recepten, hogy a már bevált, sütőben befejezős módszeremmel készítettem a húst. Az így nem igényelt túl nagy odafigyelést, álldogálást a meleg konyhában és szuper puhára főtt. Tetszett a fűszerezése, én eddig az olaszos ételekbe nem tettem borókabogyót. De majd ez után! A polenta egyszerű volt, a parmezán nem ront el semmit és a pozitív tapasztalat miatt új fejezet nyílt számomra a köretek között. Van még a könyvben egy polentás gnocci recept, azt még tuti kipróbálom egy nyugodtabb hétvégén.

Mostanában amúgy történnek érdekes dolgok az ízlésemben: egyre kevésbé bírom megenni a húst. Kezdődött a csirkével, aminek csirke szaga van és az állaga is rettenetes. Ez az állapot már egyensúlyba került, a környezetem megszokta, ment is az élet tovább. Viszont az utóbbi pár hónapban először a pulyka, majd hamarosan a sertés hús is becsatlakozott a kellemetlen szagú ételek közé. És most azt hiszem már a marha is nagyon közelít ehhez: a kiváló olasz raguból a (direkt) nagy darabokra vágott fűszeres, nagyon finom répákat ettem ki elsősorban. Ha csak elém rakják a húsos ételt és nem nekem kell megfőznöm, akkor megeszem, de már nem az az első választásom egy étlapról.  Nem tudom, hogy ez az egész hova vezet, de lehet szeptemberre, októberre két zöldség alapú könyvet kellene javasolnom Trynak.

A léhűtő

Trychydts | | | 2018., augusztus 19., 19:45 | | |

Nicoline szereti a borokat. Ért is hozzá, papírja is van róla, a titkos szürcsölési kódnyelvet is elsajátította, amivel a világ borászai nyelvi korlátokat is átlépve érintkezhetnek egymással. Adott esetben issza is, de elsősorban a felhalmozásért van oda. A világ minden táján borosüvegeket válogatni, törésmentesen becsomagolni, a reptéren átpakolni a cuccokat a súlyöbblet miatt, aztán kirakni őket otthon a sarokba: ez számára a legnagyobb gyönyörűség. Aztán, ha vendégek jönnek vagy főzni kell, akkor persze le kell ugrani valamelyik sarki borkereskedésbe, mert ami itthon van, az „túl jó”.

Engem ez az egész csak azóta aggaszt, amióta a Columboból megtanultam, hogy a túl magas hőmérsékleten tárolt borok tönkre mehetnek. Persze ez jobbára csak egy elvi probléma, hiszen ha soha nem bontjuk fel őket, akkor végül is mindegy, de időről időre rám tört a rémálom: díszvendégünk van Sznobériából, a feleségem édes mosollyal az arcán felbont egy pókhálós borosüveget, amit hosszas keresgélés után válogattunk egy izzó napfénnyel elárasztott horvát borászatban, és kiderül, hogy élvezhetetlen az egész.

Szóval elkezdtem rágni a fülét, hogy vegyünk egy borhűtőt. Kissé fordított szereposztás ez, hiszen ha nem is vagyok absztinens, azért egy alkoholtilalomból sem jönnék ki rosszul. A döntő mozzanat az volt, amikor felbontottunk egy nem is olyan régi német bort, és ha tönkre nem is ment, de azért megérződött rajta, hogy már messze nem olyan, mint amikor vásároltuk.

Ilyenkor persze a válogatás kezdődik meg — Nicoline ebben is világbajnok, hamarosan zuhogtak a postaládámba az URL-ekkel telezsúfolt levelek. Elég hamar kiderült, hogy a a zajszint, az például abszolút olyasmi, amire érdemes odafigyelni; aztán jött a kapacitás kérdése. Elsőre egy 21 üveges mellé raktam volna le a voksomat, de amikor kiderült, hogy konkrétan 35 palackot őrzünk otthon, akkor beadtam a derekam egy 28 palackos felé — azzal a kikötéssel, hogy először leisszuk az állományt egy fenntartható szintre, és mostantól csak és kizárólag akkor veszünk újat, ha éppen van hely a hűtőben. És akkor legalább tényleg forog majd a készlet és nem csak porfogónak veszünk majd bort.

Volt némi kavarás a szállítással, egy forgalmazótól meg is váltunk, mielőtt üzletet köthettünk volna, a feleségem panaszt tett náluk a gyártónál, akiket sikerült annyira felhúznia, hogy baromi kedvezményes áron hozzánk dobtak egy szépséghibás darabot. Ami helyett végül egy teljesen bontatlan, hiba- és karcolásmentes példányt szállítottak le. Huszonnégy órát vártunk, mielőtt bekapcsoltuk, újabb három órát, hogy bepakolhassunk. Nicoline épp nem volt otthon, szóval végül én rámoltam be, amíg ő és Juca a Szigetre próbáltak meg kijutni a nyár eddigi legnagyobb felhőszakadásában.

Találtam 3 üveg szamorodnit, a legidősebb 15 éves. Mindhárom édes, ami egy másik korszakot szimbolizál az életemben, és legalább az egyiket Balutól kaptam ajándékba. Aztán megtaláltam a bort, amin a nevem van — háromputtonyos tokaji aszú, gondolom, már akkor sem a túlfinomult minőséget képviselte, amit megkaptam, de amúgy ez pont olyasmi, ami akár elöl is maradhat, csak az emlék miatt őrzöm. Életem legjobb munkahelyétől kaptam búcsúajándékul. Találtam egy rejtelmes üveget, amin semmiféle címke nincs. Biztonságba helyeztem a kaliforniai vörösbort, amit Dallasban vettem, házi feladatképpen.  Nem kis megelégedéssel csúsztattam a kis fa rekeszekbe a múltkori borkirándulásból származó zsákmányt.

#Vercsorbcooking-Try féle nagy szakácskönyvteszt: Jamie’s Italy/Csirke vadász módra

Trychydts | | | 2018., augusztus 17., 15:52 | | | Kategóriák: ,

Kivételesen a magyar nevet használom a recepthez — F. Nagy Angélának szeretnék ezzel emléket állítani. Aki egy zseni volt — ezt eddig is tudtam, de amióta szembe jött ez a recept, már azt is tudom, mekkora. A család szakácskönyvéből a csirke vadász módra volt az egyik baromfirecept, amit megfőztem, azóta is a véremben van, Szicíliában is ezt főztem a feleségemnek (marhaszegyből). Úgyhogy amikor szembe jött velem az autentikus olasz változat, nagyot ugrott a szívem: végre megtudhatok egy-két műhelytitkot, hogyan is zajlott a nemzetközi receptek magyarosítása a hetvenes-nyolcvanas években.

Nos, sem olajbogyó, sem a szószban szétfőzendő nyers szardínia nem volt akkoriban az ABC-ben, szóval ezeknek a kihagyása teljesen jogos. Az F. Nagy Angéla-féle szósz viszont így sem lesz ízetlen: részben a hagymás alap, részben az arányaiban sokkal több vörösbor miatt. Plusz a magyar verzió nem sütőben, lefedett edényben fejeződik be, hanem végig nyílt lángon, fedetlenül készül, amitől a szósz sokkal sűrűbb lesz, ami persze újabb pont az ízek intenzitása felé. Összességében nekem a szocialista verzió nagyon bejön — az olasz változat, bár kagylótésztával ettük, egyértelműen sokkal levesebb lett, szerteágazóbb, de semmivel sem csábítóbb ízvilággal.

Ahogy csinálgattam, ismét megtapasztalhattam, mivel tud engem Jamie igazán felbosszantani: egyszerűnek próbál bonyolult vagy legalábbis macerás dolgokat beállítani. Ezzel a recepttel egyértelműen sok a pepecselés, de folyó szöveggel írt szóáradatból ez valahogy nem derül ki azonnal. A hús előzetes hőkezelésére ebben az esetben például szerintem az égvilágon semmi szükség nincsen, csak az időt viszi (azért persze megcsináltam). Azt értem, mivel lesz jobb a sütő a nyílt lángnál, de egy ennyire leves cuccnál messze nem olyan ütős a különbség.

Végezetül a szardíniáról. Korábban már hallottam, hogy az olaszok előszeretettel fűszerezik a szószt szétfőzött szardíniával, én meg kissé féltem a végeredménytől. Nem teljesen alaptalanul; bár a végeredményt nevezhetem kellemesnek is, aki azt gondolja, büntetlenül oldhat fel három kis darab halat az ebédjében, az csalódni fog. Masszív, határozott jelenléte van a szardíniának a szószban, de egyáltalán nem azt a vadító, szenvedélyes érzetet lobbantja fel az emberben, mint egy jól megcsinált bazsalikomos paradicsomszósz.

Tagliatelle al vino bianco con funghi – Two Greedy Italians 3/1

vercsorb | | | 2018., augusztus 16., 11:19 | | | Kategóriák:

Gennaro és Contaldo megközelítése az olasz kajához már elsőre sokkal jobban tetszik az ízlésemnek, mint Jamié. Olyannyira, hogy nehezemre esett csak 3 receptet kiválasztani. Túl sok recept, túl kevés idő!

Az első választás egy friss tésztára esett. Na, az augusztusi kánikula kellős közepén házi tésztát nyújtani nem egy bölcs döntés. Amint előkerült a tésztagép, ami egy korábbi évezredben nászajándékként került eredetileg a szüleim háztartásába, Doktor Úr egyből megjelent a konyhában. Ő a két fős családunk hivatalos tészta, lángos, palacsinta és sültkrumpli expertje.  Illetve általában ő felel a húshőmérő használatát igénylő fogásokért is.

Szóval elkezdtük nyújtani a tésztát. Ígérte a recept, hogy a fehérbor tartalma miatt kellemes, könnyű és lágy lesz a végeredmény, de azt kihagyta, hogy a Nonnák ezt a receptet valószínűleg nem augusztusban, délben készítik.  Minden esetre egy kis jeges fürdő és a szakértőnk  fürge ujjai azért megoldották a problémát. Tagliatelle pipa.

A feltéthez nagyon szép gombákat sikerült vásárolnom a piacon a gombás pasitól. Egy kis fokhagyma, egy kis csili, egy kis aranytartalék bárány alaplé a fagyasztóból és bummm. Minden van otthon a szekrényben, nem?

Nekem nagyon bejött a végeredmény. A tészta lehetett volna egy picit jobb tartású, de ezt legközelebb egy kis extra liszt hozzáadásával orvosolni lehet. Szívem szerint még ráküldtem volna egy kis parmezánt, mert az mindennek jót tesz, de nagy igyekezettel az eredeti verziónál maradtam. Ez a recept gondolkodás nélkül bekerült a gyűjteményembe és az elvadult excel táblázatomba, amiben színkódolva tartom legtutibb kajákat, hogy legyen mihez nyúlni ha éppen semmi újdonság nem jön szembe.

4500

Trychydts | | | 2018., augusztus 09., 16:30 | | | Kategóriák:

Három évvel ezelőtt a feleségemnél hirtelen aktuálissá vált, hogy PMP legyen. Akkoriban pont terveket szövögettem a karrierem újrabootolására, és ez pont olyasminek hangzott, ami nekem is hasznomra lenne. Akkor már „vezetgettem” „projekteket” — az idézőjelek a metodológiai ismeretek teljes hiányának szólnak, inkább küszködés volt ez, semmit hatékony projektmenedzsment, de már akkor éreztem, hogy kihívásoknak megfelelni, problémákat megoldani, új dolgokat, csapatban létrehozni pont olyasmi, ami nagyon feküdne nekem.

A PMP fokozathoz persze ezres nagyságrendű projektóra kellett (akkoriban 6000), ami nekem, mellékállású projektmenedzsernek, persze nem volt meg. 6000 óra iszonyatosan sok, nyolc órás munkanapokkal és öt napos hetekkel számolva, főleg, ha az embernek küzdenie kell azért, hogy projektekkel is foglalkozhasson a rendes munkája mellett. Némi kurkászás után kiderült, hogy kezdő fokozat is van, a CAPM, amihez elég csak egy (online) tanfolyamot elvégezni, meg egy vizsgát letenni, és akkor legalább arról van papírom, hogy a metodológiai alapokkal tisztában vagyok. Az jó öt évig. Bíztam benne, hogy addig meglesznek az óráim a PMP-hez.

Pár hónap múlva tényleg munkát váltottam (az akkori cégem az ötödik belső álláspályázatomat is elutasította — aztán, amikor felmondtam, három ellenajánlatot kaptam 48 óra alatt), és elemzőként helyezkedtem el, Lílian ügynökeként. Lílian pont az a fajta főnök volt, akivel kiválóan együtt tudok működni: ha szabadjára enged, átmegyek pitbull üzemmódba és a legnagyobb problémákon rágom át magam elsőnek. Kb. egy év múlva sajnos távoznom kellett, de úgy érzem, hagytam kézzel fogható eredményeket a hátam mögött. És vittem magammal (az elemzői tudás mellett) nagyjából 1400 órányi projektmenedzsment-tapasztalatot a tarisznyámban.

A következő helyemen megint nem projektmenedzser lettem, de akkor már tudtam, mi a jó stratégia: ugrálni ott, ahol sok a meló, csak leesik valami az embernek — persze ehhez megint kellett egy kiváló főnök, de ezek kiválogatásában akkor már gyakorlatom volt. Csináltam a projekteket szépen sorban, nemrég megkaptam életem első agile projektjét is — kb. két héttel azután, hogy elsírtam magam valakinek, hogy én annyira szeretném kipróbálni ezt a manapság olyannyira divatos metodológiát, de ott, ahol dolgozom, biztos nem lesz rá mód.

Közben a szabályok is változtak: ha diplomája van az embernek, már 4500 óra is elegendő. Én persze tudom, hogy a filozófus diploma mennyire hasznos és milyen jól felkészíti az embert az üzleti életre, de másoknak mindig meglepően nehéz eladnom: most végre hivatalos, kézzel fogható hasznát is veszem majd a diplomámnak.

4500 óra persze így is sok, az ember nem ellenőrzi naponta, hogy hol tart — kb. 14-15 hónapja csekkoltam utoljára az egyenlegemet. Ma reggel valahogy megszállt az ihlet és újraszámoltam: 4570 óra felett járok.

Még 35 kontaktóra tanfolyam, felkészülés a vizsgára, aztán jön egy zajcsökkentő fülhallgatós-műanyag táblára jegyzetelős-zsebkiürítős vizsga. És utána, ha akarom, 5 karakterrel hosszabb lehet a nevem. Trychydts, PMP — nem is hangzana rosszul, nem?

Vercsorbcooking-Try féle nagy szakácskönyvteszt: Jamie’s Italy/Tiramisú veloce

Trychydts | | | 2018., augusztus 08., 21:46 | | | Kategóriák: ,

Gyorsnak gyors, és kis jóindulattal tiramisunak is tiramisu, bár inkább csak határeset. Lehet, hogy nem állt eleget, de ha öt óra nem elég neki, akkor meg ugye már csak lassú lehetne. Szóval inkább vaníliás mascarpone, kávéban-narancslében áztatott babapiskótán. A kollégáimnak csináltam, ők azért lelkesedtek érte, de semmiképpen sem nagyon (gondoltam, ha már a kolléganőm is bevállalt egy közös főzést, mellé állok egy desszerttel).

Érdekes módon főzésről itt sem volt szó, hacsak a frissen lefőzött kávé elkészítése nem számít annak. Ez a szakácsönyv eddig nem izzasztott meg nagyon ebben a forró nyárban.

Kicsit olyan, mintha a szerkesztő úgy érezte volna, egy tiramisu-receptre még szükség van, de végül csak ezt tudták volna kiszenvedni magukból. Nincs izgi háttértörténet, a recept maga elég jellegtelen — ha valaki megkérdezi tőlem, hogyan kell tiramisut csinálni, Jamie helyett alighanem a feleségemhez irányítom majd.

Vercsorbcooking-Try féle nagy szakácskönyvteszt: Jamie’s Italy/Spagetthi con gamberetti e rucola

Trychydts | | | 2018., augusztus 08., 21:29 | | | Kategóriák: ,

Ez az első recept, amit ténylegesen főzni kellett, de menyugatóan egyszerű volt ez is. Hogy kicsit kalandosabb legyen, friss rákot vettem és én pucoltam meg, sokkal könnyebben mint, mint gondoltam. Aztán ment magától. És a végeredmény olyan lett, amit csak Olaszországban ettem eddig: idehaza, vendéglőkben, kiszállítós kajákban pipettával adagolják a rákokat, pedig a rákos tésztában nem annyira az aroma, mint amennyire a hús a lényeg.

Imádtam, hogy végre egy olyan olasz recept, ahol a fű nem bazsalikom az ételben, hanem rukkolával készül — változatosabb is, én amúgy is imádom. Na nem, mintha a bazsalikomot nem szeretném, de tapasztalataim szerint kb. soha nem elég belőle, rukkolából meg néhány maréknyinál kevesebbet ritkán vesz az ember.

Ebben is van reszelt citromhéj, meg citromlé is — nem ez az első olasz recept, amiben így van; fogalmam sem volt, hogy ez egy ilyen gyakori húzás. Ráadásul a citromhéj egy igen rafinált állat: illatos is, finom is, becsempészi a kajába a citromszellemet, de mégsem savanyú.

A feleségem szerint pont annyira volt csípős, amennyire kell — ritka dicséret ez odahaza, pedig csak a receptet követtem. Jamie kivételesen megszánt valami határozott utasítással — s lám, máris javult a házaséletem.

Kár, hogy általában nem ezt tartja a szem előtt, amikor receptet lötyköl a papírra.

Borvadászat a Fertő-tó körül

Trychydts | | | 2018., augusztus 08., 21:05 | | | Kategóriák:

Road trippen voltunk Fiatalékkal, méghozzá a klasszikus fajtából: hosszú autózgatással, végtelen sztorizgatásokkal, benézett térképekkel.

Az első szakasz Bük-Budapest volt, ugyanis Nicoline szülőházában töltöttük az éjszakát. Előtte, csak hogy mindenkinek meglegyen a megfelelő alaphangulata, felszippantottunk egy dupla adag shakshukát — már nem is kísérletezem a szimpla adaggal –, természetesen macskabaguette-el körítve, aztán némi további totojázgatás meg mókolgatás után nekizúdultunk. Laza két óra az út, a végére már erősen sötét volt, a műszkjainak labirintusában bioritmusát reménytelenül keresgélő Doktor Úr, szépen el is aludt a hátsó ülésen, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.

Másnap aztán irány Ausztria, méghozzá a forchtensteini vár. Ez volt a kultúra, amit szippantani akartunk: feleségem rögtön egy idegenvezetésre is felszökkent volna, mi férfiak néma, elutasító cinizmussal dohányoztunk a valaha volt várárok falára könyökölve, ezzel sikeresen szabotálva az info-túlagadolást. Nicoline-t persze nem ilyen könnyű két vállra fektetni: a várban kerített valahol egy vaskos fóliánst meg egy megafont, és minden egyes kiállított festmény, családfa, mechanikus óra, intarziás játékasztal és szekreter előtt felolvasta, hogy pontosan mit látunk, ki vette, mikor, mióta van a várban, milyen referenciák születtek róla az elmúlt 500 évben, és mi volt az erdeteti számla tintájának vegyi összetétele. Ha nem jön egy japán turista pár, akik jelenlétükkel vetettek véget a tortúrának.

Forchtenstein, 2018.07.28.

Forchtenstein, 2018.07.28.

A várbörtönből való sikeres szabadulásunkat áldott jó apósom által csomagolt, zsenge főtt kukoricával ünnepeltük, aztán irány utunk tulajdonképpeni célja: a Fertő-tó körüli borvidék. Csodaszép időnk volt amúgy egy autókiránduláshoz, szép száraz úton vehettük be a várból levezető út háromszáz hajtűkanyarját kedves és békés osztrák falvakon gurultunk át, közben pedig mindenfélét sztorizgattunk. Nagy sztorirajongó lévén mindig tudok örülni annak, ha van idő rendesen körberágcsálni a dolgokat — ha nem is vagyok nagy barátja az autózásnak, ezt speciel szeretem.

A borvadászat első állomása Donnerskirchen volt — itt már megfordultam egyszer, egy nagy karácsonyi borfesztiválon. Akkor mindenfelé hemzsegtek a poharas emberek, — most egy fülledt szombati kora délután volt, kábé sehol senki. Üres volt az udvar is (legutóbb alig találtunk magunknak itt ülőhelyet, pedig az egész zsúfolásig volt rakva farönkökből összerakott lócákkal és asztalokkal), de aztán némi kopogtatás után csak előjött a ház úrnője. Innentől kezdve avanzsáltam át sofőrré — a többiek a kínálatot kóstolgatták, és itt a kóstolóadagokat sem mérték gyenge léptékkel. Azt tudtuk, hogy Zöld veltelini-t mindenképpen veszünk, de aztán némi kékfrankosra is hagytuk rábeszélni magunkat — majd, amikor összeállt a készlet, még kértünk egy ajánlást ebédelőhelyre. A szomszéd, amúgy is útba eső faluba kellett átmennünk, és abszolút nem bántuk meg. Egy kellemes kis lugasban üldögélve tömtük tele magunkat — elképesztően friss és nagyon hagyományos osztrák kajákkal.

Sült krumpliból (héjában sült, tökéletes gerezdekre vágott újkrumpliról beszélünk), ilyen finomat még életemben nem ettem, desszertből pedig a ház csokimártásos piskótáját választottam, ami pontosan akkora meglepetés volt, amennyire faék egyszerűségűnek hangzott. Ki tudja, milyen járatokon bugyogott fel a tudatalattimból, de egyszer csak eszembe jutott, hogy ennek az édességnek egy szimplifikált változatát milyen sűrűn ettem általánosban, Pigővel folytatott világmegváltó beszélgetéseink és a mócsingos babgulyás mellé, és látni akartam, mit hoznak ki belőle. Egy kellemes, rafináltan harmonikus, diós-alkoholos ízekkel játszadozó, harmatfrissen puha csodát, ami mintha egy gasztronómiai epigramma lett volna erről a szép nyári napról.

Oggau, 2018.07.28

Ruszton is voltam már egyszer, pont a már említett borfesztivál után álltunk meg egy pár percre, de akkor meg az volt kihalt és most volt zsúfolt egy helyi borfesztivál miatt… amit egy az egyben szkippeltünk, a nem gyengén zsibvásári hangulat miatt. Kisétáltuk kissé az ebédet a gólyarezervátum mellett, megtekintettük a gólyákat kiszolgáló bárányokat és kecskéket, aztán kerestünk egy kis helyet, amelyik kellően magas értéket mutatott Veronika és Nicoline borászat-detektorán. Itt is vödörszám öntötték a szeszt egyre vidámabb útitársainkba, két üveg megakülönleges desszertbort is beszereztünk — ide a rozsdás bökőt, hogy nem hagyom, hogy a feleségem karácsonyig meg jövő karácsonyig várjon velük. De itt is vettünk vöröset, meg valami nehezebb fehéret — kissé már kezdtem elveszteni a fonalat, a borkóstolás azért elég mérsékelt buli, ha te nem ihatsz.

Fertő-tó, 2018.07.28.

Otthon aztán az én kedvemért pattintottunk is két üveggel és megiszogattuk Tibor bórkóstolós hideg vacsorája mellé. Fiatalék hamar visszavonultak… vagyis visszavonultak volna, ha feleségem ki nem szúrja a Marsot az égen. Szegények pizsamában, álmosan hunyorgatva próbáltak lelkesedést mímelni, miközben bámulták a fekete eget. Nagy Mars rajongó vagyok, de azt azért megértettem, miért nem tudtak erre a társadalmi gesztusra harminc másodpercnél többet szánni.

Fertő-tó, 2018.07.28.

Reader’s Log — Cordelia Fine: Delusions of Gender: How Our Minds, Society, and Neurosexism Create Difference

Trychydts | | | 2018., augusztus 05., 16:50 | | | Kategóriák: ,

Amióta rendszeresen szervezek feminista beszélgetős klubot a munkahelyemen, gyakran tapasztalom meg, milyen vonzó sokaknak, hogy tudományos érvekkel ágyazhassanak meg konzervatív életszemléletüknek. A nők azért olyanok, amilyenek — és ilyenkor persze a viselkedésről, tehát bevásárlásról, tárgyalástechnikáról, autóvezetésről van szó, nem a nemi jegyekről –, mert annak idején így szelektálta őket az evolúció. Mert eleve másmilyen az agyuk. Mert másmilyen hormonhatások érték őket az anyaméhben.

Ezek az érvek tudományos szempontból pedig elég gyenge lábakon állnak. Az evolúció nem úgy működik, hogy amit gyakrabban csinálunk, az megmarad. Nem tudjuk, hogy a nők agya mennyire másmilyen, és pláne, hogy miért. Ugyanakkor nagyon könnyű ezeket úgy előadni, hogy megtámadhatatlannak tűnjenek: biológiaórán amúgy se figyeltek sokan, az áltudományos érvelések viszont remekül hangzanak. A nők elsősorban a bal agyféltekéjüket használják (természetesen mindannyian, minden másodpercben használjuk agyunk mindkét féltekéjét). A férfiak dolga volt a vadászat, ezért alkalmasabbak politikusnak. Rengeteg gyakorlat, türelem és háttértudás kell ahhoz, hogy bármit is tudjunk mondani ezekre az érvekre.

Cordelia Fine könyve azért remek, mert szisztematikusan veszi végig azokat a leggyakoribb állításokat, amelyeket a modern idegtudomány elméleteibe kapaszkodva szoktak előrángatni — és tudományos cáfolatot ad rájuk. Érdemes rögzíteni, hogy a tudományos nem érthetetlen, misztikusan, de tetszetősen hangzó technoblablát, hanem forrásokkal alátámasztott (a források felsorolása kb. a könyv felét teszi ki), a módszertant részletesen is részletesen felvállaló, transzparens érvelést jelent.

A könyv amúgy — mindvégig az idegtudományoknál maradva — igen sok témát felölel, a nők társadalmi helyzetének részletes elemzésétől kezdve a fejlődésbiológián és a gyereknevelésen át egészen az előítéletek és már rögzült normák erejéig. Ráadásul mindezt közérthetően, minimális természettudományos jártassággal is tökéletesen érthető módon. Ami nekem különösen tetszik, hogy nem egyszerűen szemezget a különböző kutatási eredmények között, kiemelve azokat, amelyek a szerző álláspontját támasztják alá: széles áttekintés nyújt a pro és a kontra érvekből, és óriási hangsúly van a módszertani háttér megismertetésén.

Óriási segítség volt ez a könyv, annál is inkább, mivel nekem személy szerint tényleg nem az a célom, hogy azok, akik havonta egyszer nálunk ebédelnek, a régi dogmák helyett újakat gyömöszöljenek a fejükbe. Elég hamar rájöttem, hogy sokkal hatékonyabb, ha állítások megfogalmazása helyett inkább kérdéseket igyekszünk feltenni; ha nem holtbiztosak vagyunk az igazunkban, hanem megtanulunk kételkedni. Ez a könyv pontosan ehhez a mentalitáshoz adott rengeteg inspirációt.

Vercsorbcooking-Try féle nagy szakácskönyvteszt: Jamie’s Italy/Insalata Caprese

Trychydts | | | 2018., augusztus 05., 11:58 | | | Kategóriák: ,

Sokan sokszor hisztiztek már a magyar sajtkultúrán: én most hadd őrjöngjek egy kicsit a mozzarellán. Szerintem ez az egyik legfinomabb sajtfajta, ami csak van — friss, kellemesen zamatos, nem túl sós, nem túl erős ízű, sokoldalú –, de amit a boltokban az ember elé szórnak az nem igazán mozzarella. Vagy rosszkedvű kis műanyag golyócskák, valami gyanús színű folyadékban lötykölődve, vagy kellemetlen, fehér plasztikszeletek, amiből az íz emlékét is kigyötörték már. Pedig nem kell messzire utazni, hogy az ember normális áron jusson normális mozzarellához. Minimális kompromisszumok árán itthon is lehet egészen jó minőséget kapni, ha az ember tudja, mit és hol keressen, de sajnos a hazai sajtedukáció majdnem teljes hiánya miatt az ár elég könnyen repül fel a csillagos égig.

Drága, imádott feleségem most a helyi sajtboltba szökdécselt el bivalymozzarelláért, ami ehhez a recepthez kell, aztán a Lidlből akasztott bokros bazsalikomot, amit ott helyben le is taroltunk. Ezen kívül más nem is nagyon kellett hozzá: paradicsom, olívaolaj, citrom volt itthon, illetve a Három Tarka Macska baguette-je is beszerződött már korábban.

Jamie-s lazasággal szórtuk össze a salátát — szerintem a fickónak büntetést kell fizetnie valahol, ha túl sok helyen tüntet fel pontos mennyiségeket. Az öntöttvas mozsaramban döngöltem a pestót, addig a feleségem szépen rádarabolt a tálra mindent. Aztán hűtöttünk bort, persze parkoltattuk mellette a salátát is — aztán el is tűnt szépen az egész, ami jó mert salátát nem igazán szeretek rakosgatni.

Megint egy jó ötlet ebből a könnyből, eddig tényleg bejön nekem. Kicsit gyanús lett a dolog, megnéztem, mennyiért vesztegetnék ezt a könyvet az Amazonon, hanem nem Vercsorb szponzorációjában élvezhetném. Harmincöt dolcsiról van leértékelve húsz dollárra, amit viszont teljesen reálisnak gondolok. Mert ha a gyönyörű ál-riportfotókat és a kétségkívül jól megírt sztorikat kiveszem belőle, az effektív főzési instrukciók a töredék terjedelembe is beleférnek — viszont azokért ez sem lenne túlságosan sok. Főleg, ha azt veszem, hogy a magyar piacon sem lenne olcsóbb olasz szakácskönyvem — ráadásul a magyar főzési irodalom kapcsán elég jól adja magát a párhuzam a mozzarellával.

Vercsorbcooking-Try féle nagy szakácskönyvteszt: Jamie’s Italy/Uve fragola surgelata con cicciolato

Trychydts | | | 2018., augusztus 04., 23:23 | | | Kategóriák: ,

Míg Vercsorb nem volt éppen elszállva ettől a szakácskönyvtől, nekem az első átlapozás kellemes meglepetés volt. Nem tartom magam egy nagy Jamie-rajongónak, kapcsolatunk meghatározó mozzanata, hogy egy videós receptjében megpróbálta elhitetni velem, hogy pizzatésztát a legjobban sík munkalapon lehet kikeverni lisztből, élesztőből és vízből… hát ugyanúgy pofára estem ezzel, mint a padszomszédom a cégnél. Nem ismerem nagyon behatóan a könyveit — egy-két műsorát láttam, ott rendszeresen bagatellizált a valóságban nagyon is nehezen kivitelezhető dolgokat.

Ehhez képest ettől a kötettől sokkal jobban inspirálódtam, elég barátságosnak tűnnek a receptek, bár a vállvonogatós, „csak csináljuk, aztán majd lesz valahogy” mentalitás itt is eléggé meghatározó. De ezekkel az ételekkel kapcsolatban valahogy nem zavar, tényleg elhiszem, hogy meg fogom tudni oldani. Plusz öröm, hogy ez egy fűzött kemény kötéses kiadás — jobban kinézem belőle, hogy bírná a főzési technikáim mellékhatásait, mint a Two Greedy ItaliansÉs persze ezt se csak szakácskönyv, tele van apró kis sztorikkal Jamie olasz tanulmányútjáról, gondolom, marketingfogásnak sem rossz azt állítani, hogy mindegyik receptet valamelyik kis falu öreganyójától, vagy egy tűzről pattant, szénfekete szemű mediterrán menyecskétől lestek el. Azt viszont most már tényleg jó lenne tudni, miért érzi mindenki úgy, hogy egy olasz szakácskönyv akkor autentikus, ha olasz recepcímek vannak benne. Speciel, amikor bao receptet kerestem, örültem, hogy maradtak az angolnál és nem kínai írásjegyeket kellett áttolnom a Google Translatoron.

Remélem amúgy, Vercsorb nem kap agyvérzést ettől a választástól, mert a recept címe kb. hosszabb, mint az utasítások, hiszen csak szőlőt kell lefagyasztani. Ha nincs az, ami a receptben van, akkor valami másfélét. És lehet csokival is enni. Esetleg lehet grappát inni hozzá. Grappát nem ittunk, csokit majd csak később hoz a feleségem, de az kétségtelen, hogy kiválóan segít a mostanában úgyis aktuális napi hősokk kezelésében.

Persze itt jön az, hogy nem árt, ha a szerző tisztázza a célközönséget: nekem, akinek házimunka a főzés és csak pár éve veszem komolyabban, nekem ez recept. Vercsorbnak meg gondolom, inkább csak egy glossza.

Pasta con acciughe e pomodoro

vercsorb | | | 2018., augusztus 03., 9:04 | | | Kategóriák:

Sürgetett az idő, de sikerült július utolsó estéjén elkészítenem a harmadik receptet Jamie könyvéből, ami egy szicíliai származású tésztaétel volt.  Egyszerű kaja, (számukra) olcsó hozzávalókból, tényleg hihető a szicíliai származás.  Manapság már a beszerzés sem okozhat gondot, lassan de biztosan a kisebb szupermarketekben is van fenyőmag és elvétve szardella is.

Úgy vélem, hogy mindenki, aki főz, az más szempontokat tart irányadónak a konyhájában. Lehet az a gyorsaság, az egészség vagy anyagi megfontolás. Nekem ez a minőség. Utálom nem tudni, hogy mit eszem. Ez egyébként eléggé megnehezíti az életet, mert itthon nem egyértelmű dolog, hogy az élelmiszerek származása számít. Igyekszem piacra járni, meg a helyi henteshez és a szomszéd utcába a tejes boltba, mert azt hiszem, hogy kevésbe adják el nekem az ipari szemetet. Aztán persze vagy igaz, amit a kofa a paradicsomról mond, vagy nem.

Az egyik legérzékenyebb cikk ebben a témában a kenyér. Inkább nem eszek egy hétig pékárut, ha nem jutok hozzá a minőségihez. Albán pékek kerüljetek jó messzire! A problémát házi kovászos kenyérrel  igyekszem áthidalni amikor csak lehet. Még nem vagyok akkora ász, mint kedves barátom Pé, de a házi pékségem lassan beáll egy stabil minőségű rozsos cipóra, aminek az elkészítését sikerült beleilleszteni az életvitelünkbe.

És el is jutottunk a Pasta con acciughe e pomodoro nevezetű költeményhez. Paradicsomos ragú szardellával, fenyőmaggal, fokhagymával és mazsolával. Meg persze vörösborral, az semmit nem ront el.  Tipikus (Dél) Olasz alapanyagok összerottyantva „egy tésztás finomsággá”. (Nota bene: nem használjuk a finomság szót gasztronómiai témájú értekezésekben, mert nem vagyunk 13 évesek. Fontos volna pár gasztro oldalnak ezt megtanulnia.  Ugyan így nem írunk Comic sans betűtípussal sem. Kivéve, ha 13 évesek vagyunk. RIP drága MSN-es idők, nem tagadlak le téged.) De vissza a kajához. Na mi került a pasta tetejére? Hát persze hogy kenyérmorzsa.  A házi kovászos kenyeremből. Nem mondom, hogy nem volt jó érzés tudni, hogy a megmaradt száraz kenyér nem a komposztálóban végzi.

Mindezeken túl azt hiszem a következő nagytakarításnál ettől a könyvtől lehet meg fogok válni. Nehezen találtam benne olyan recepteket, amik kiáltottak hozzám, hogy főzzem meg őket. Amiket választottam, azok sem hagytak bennem mély nyomot, nem voltak rosszak, de nem hoztak sok újdonságot az életembe. Már átkerült Try íróasztalára. Remélem neki jobban fog tetszeni a könyv, mert ha igen, akkor ott is maradhat.

| | |