Imádok az elemző exkollégákkal találkozni.

Sajnos nem futunk össze olyan gyakran, mint ahogy szeretném, de hát különböző szektorokban dolgozunk, nehéz összeegyeztetni az életünket. Rengeteg terepmunkát kell végeznem, egyezkednem, tárgyalnom, néha megpróbálnak kinyírni, estére általában már holtfáradt vagyok, ők meg leginkább éjjel tolják az ipart, egy tetőtéri loftban szétszórva üldögélve-heverészve, a csúcskategóriás laptopjaikon kutatva a terabájtos adathalmazok tengerében. Azért most megbeszéltünk egy csendes kis bárt, ami kábé mindenkinek útba esik.

Természetesen Pedro az első, a csendes, diszkrét, türelmes kis mexikói. Nem sokkal azután érkezett a csapatba, hogy én leléptem, ezért sajnos soha nem ismertem meg annyira, amennyire szeretném. Csöndes kis figura, napok telnek el anélkül, hogy egy szót is szólna, csak bámulja a monitort csendesen, és húzogat ki mindenféle metainformációt látszólag mindenféle összefüggés nélküli adatkotyvalékokból. Nem ő dolgozik a legforróbb cuccokon, ahhoz (amikor én elmentem) még nem volt elég tapasztalt, de hihetetlen türelme van: így sok olyasmit hozott felszínre, ami felett mi simán elsiklottunk volna.

Kevin és Dee egyszerre futnak be. Deenek örökké hálás leszek: a kisujjában volt és van az összes rohadt rendszer, kívülről-belülről ismerte az összes céges adatstruktúrát. Csak szívja a szűrő nélküli cigarettákat végtelen sorban egymás után, egyik kezével éppen feltör valami özönvíz előtti archívumot, aminek mások még a formátumát sem ismerik, nemhogy a tárolási algoritmusát, a másik kezével összeállít egy napi jelentést, és közben a szája sarkából tanácsokat osztogat neked, hogy hogyan hozd helyre az elcseszett lekérdezésedet. Különös madár olyan szempontból is, hogy ő már napnyugtakor az irodában van, szembe utazik a magrailen a külvárosi ingázókkal, aztán éjnek évadján fel is veszi fekete, bokáig érő ballonkabátját és lelép, várja otthon egy egykori és egy leendő szépségkirálynő, a felesége és a kislánya.

Kevin egy összekötő volt, a skalpvadászoktól jött hozzánk, hogy aztán velük dolgozzon tovább — hogy elemzőnek milyen, azt igazából sohasem láttam, de nekem személy szerint úgy is az számított, hogy beszéli a nyelvüket. Kevesen beszélnek két céges zsargont egyszerre, de ő folyékonyan tolta a mi kockanyelvünket és az esvék ugató szlengjét. Ráadásul őt még Talia, a skalpvadászok vezetője is elviselte valahogyan. Sosem fogom elfelejteni azt a nőt, ahogy néz rám hideg, fekete szemeivel, amint épp prezentálom neki az általa kért kódolt kommunikációs protollt, feketére lakkozott körmei idegesen, vésztjóslóan kapirgálják a fényes asztallapot — szerintem nem sokon múlott, hogy nem zúzta szét az orromat rajta. Kevin ehhez képest még megnevettetni is képes, szóval kincset ér ez a figura.

Épp visszatérnek a bárpulttól, egy-egy jéghideg Azúrral a vastag műanyag pohárban, amikor befut Timofei és Lílian. Timofei, a huszonhét nyelven beszélő fordító rögtön lezökken mellénk, fülig érő mosollyal villantja rám hófehér fogait. Hihetetlen intuíciója van a srácnak, sok olyasmit megsejt előre, amihez másképpen hetek számításai kellenének a mainframe-en; ráadásul minden új eszközzel fél nap alatt megtanul bánni, és nem csak azért, mert ő az egyetlen, aki el tudja olvasni a maláj használati utasítást.

Lílian még elmegy egy pohár jéghideg pezsgőért, fekete tűsarkúja feltűnően halkan kopog a kőpadlón. A skalpvadászokkal dolgozott ő is, csak sokkal régebben, mint Kevin, és már akkor is elemző volt; cserébe megjárta Angliát, dolgozott ír terroristák ellen, és céges pletykák szerint ő leplezett le egy dán droglabort is, kizárólag a vonat- és repülőjárat késések elemzésével. Vezetőnek is imádtam, a Sarah-féle vonalat képviselte; bármikor lemászik az ember a lövészárokba, iszonyatos kapcsolatrendszere van, amit bármikor boldogan mozgat meg, ha az segít neked.

Fagyosan hideg a kezemben az azúros pohár, de most, ebben a rohadt júliusban rohadtul élvezem. Öreg vagyok már, sokáig azt gondoltam, soha nem állok rá az Azúrra a gin tonicról — aztán egyszer csak azon vettem észre, hogy sokkal jobban bírom az enyhe hallucinációkat az alkohol brutális erejénél, és így nyáron pedig különösen élvezem, ha az italom még fél órával a kitöltés előtt is karmolósan hideg.

Kicsit noszogatni kell a beszélgetést, hogy igazán beinduljon — elvégre titkokból élünk mindannyian, a vérünkben van a hallgatás. De hát végül is együtt dolgoztam velük, ha nem is túlságosan sokáig, hamarosan megtaláljuk a kis réseket a szigorúan bizalmas témák rengetegében. A skalpvadászoknál nagyobb pletykások nincsenek a világon. Talán így kompenzálják a kondicionálásukat, mert céges titkokat akkor sem árulnak el, ha darabokra szereled őket. Hogyan csinált magából hülyét Talia, hogyan rúgták ki a hálózati vezetőt egyik napról a másikra, miken bukott meg a legutóbbi adathalász projekt. (Erről amúgy már akkor látszott, hogy gáz volt, amikor én is benne voltam a projektben.) Aztán lassan előkerülnek a személyes témák is, van, aki költözik, van, aki a következő gyerekét várja. Fura átérezni, hogy ezeknek a kőkemény, szuperintelligens arcoknak magánélete is van. Lílianról mindig is tudtam, hogy edz, de igazából sosem tudtam elképzelni edzőruhában, a koponyaimplantjai nélkül, vagy hawaii-on piknikezni, amíg a pasija átússza az őserdei tavat.

Gyorsan, de teljes összhangban ér véget a társalgás. Őket elnyeli az este, várja őket a tetőtér; nekem meg még le kell nyomoznom egy szálat: ha a kis fickó anyaga a belvárosi pincehelyiségben tényleg olyan jó, mint ahogy mondja, azt hiszem, jó néhányan átértékelik majd, mennyire akarnak közlékenyek lenni velem.

De azért maradok még egy utolsó pohár Azúrra.

Nem vagyok egy nagy szuperhős-rajongó. 1989-ben kb. csak a kortárscsoportok nyomásának engedve láttam Tim Burton zseniális Batmanjét. Azóta viszont Bruce Wayne iránt, ha rajongást nem is, de egyfajta nosztalgikus kötődést azért érzek. Minden filmet azért nem láttam, csak amiket a kritikák is ajánlottak — Christopher Nolan trilógiáját én is szerettem, a második részről még elemzést is írtam (majdnem napra pontosan tíz éve), illetve ezen utolsó filmek hatására végre a képregényekbe is belekóstoltam egy kicsit.

Az olasz utam miatt lett egy Netflix előfizetésem, és amikor a feleségem egyszer nem lehetett velem, próbaképpen, unaloműzőként kukkantottam bele a pilotba. Nem vagyok egy sorozatfüggő típus, a House of Cards-t például minden szemmel látható előnye mellett is simán abbahagytam a második rész után; tévénézős éveimben sem voltam képes a napjaimat az éppen aktuális sorozatnak alárendelni. A Gotham mégis magába szippantott és nem kis meglepetésemre Nicoline-t is rá tudtam venni, hogy nézze velem.

A sorozat azért működik nagyon jól, mert úgy mer új és kreatív lenni, hogy közben mélységes tisztelettel van az alapanyag iránt. A Batman-mitológia nem egy monolit képződmény, rengeteg művész letette már a saját elgondolásait az asztalra, mind a főhősnek, mind az ellenségeinek (és a szuperhős-műfajban ők legalább olyan fontosak, mint a főszereplő) többféle háttere és előtörténete van — és ezek hol tekintetbe veszik egymást, hol nem. Jack Nicholson és Heath Ledger Jokere sehogyan sem hozható fedésbe egymással: két külön figuráról van, két, egymással nem érintkező univerzumból; a két filmet csak a közös mitológia tartja össze. Vannak íratlan szabályok, amelyeket be kell tartania: Jokernek a lelke legmélyéig gonosznak kell lennie, Batmannek (hacsak be nem üt valami katasztrófa) pedig egy, a rend és az igazság mellett álló sötét lovagnak.

Ezt a Gotham készítői is remekül érzik: miközben új kezdetet írnak a sagához, tartják magukat az alapszabályokhoz. A történet nem eredetibb a kelleténél. Aki rajongó vagy legalább közepesen ismeri a Batman-univerzumot, az természetesen tudni fogja, merre tart Mr. Freeze vagy Poison Ivy. Viszont a legtöbb fordulat, a legtöbb nehézség teljesen új  — nem számítva persze az egyáltalán nem ritka hommage-okat, amelyek használata viszont teljesen arányos és elég egyértelmű ahhoz, hogy ne lehessen lopásnak nevezni.

Jim Gordon figurája nagyon szerencsés választás. Egy olyan, állandóan visszatérő szereplő Batman-történet összes interpretációjában, aki a címszereplő mellett szinte törvényszerűen szorul a háttérbe. Ez a sorozat végre meghatározó módon róla szól, felépíti a karaktert, amelyik majd megfelelő társa lehet Batmennek — aki, mintegy mellékesen, több ismert főgonosszal együtt, szintén felépül a sorozatban.

Számomra ez az azért is szimpatikus, mert az általam ismert művek általában két rossz közül választottak: vagy villámgyorsan, a semmiből építették fel ezeket a szereplőket, vagy el kellett hinnünk, hogy csak úgy vannak. A Batman returns-ben a Macskanő szinte pillanatok alatt válik karcsú, vonzó, ellenállhatatlan antihőssé; a Sötét lovagban a Joker csak úgy lesz, fogalmunk sincs, ki ő, honnan jött és hogyan lett belőle nagy hatalmú, démoni gonoszságú szörnyeteg. A Gotham viszont pont ezt a feladatot vállalja fel: ráérősen, valódi szenvedéseket, kemény konfliktusokat és igazi morális dilemmák sorozatát felvállalva építgeti a szereplőket.

Persze a sorozat mindezekkel együtt is lehetne gyenge. De nem az. Egyrészt Gotham, mint város, remekül sikerült: részletgazdag, színes és hangulatos. Egy sajátos, kortalan világ, ahol nagyon is hihetően tud működni az az erős kontrasztokra építő társadalom, ami a Batman-történetek alapvető kelléke. Alapvetően különbözik ez a világ például a film noirok szürke, megkérdőjelezhető erkölcsi döntésekkel teli, identitását kereső univerzumától. Gothamban mindenki tudja, mi a jó és mi a rossz — maximum úgy dönt, hogy nem az erkölcsileg helyes döntést hozza meg.

A másik elengedhetetlen kellék a megfelelő atmoszférához a stílus. Gothamban a feketének is százféle árnyalata van. Pont azért, mert nincs erkölcsi szürke zóna, a gonoszság tudatos döntés kérdése, az erkölcsi állásfoglalás esztétikai választás is egyben. Ami — a képregényekkel teljes összhangban — életstílust, divatválasztást is jelent. Ami a műfaj harsogó, erős kontrasztjait is figyelembe véve olyasmi, ami rögtön életszerűvé teszi a hősöket: nem egyszerűen gonoszak, mert gonoszak akarnak lenni — identitásuk, álmaik vannak, amit ilyen torz és kegyetlen módon akarnak beváltani.

A sok tökéletesre sminkelt, hol csak tökéletes eleganciával, hol kifejezetten kihívóan öltöző nő láttán a feleségem megkérdezte: nem gondolom, hogy ez a film egy kicsit szexista? Haboztam egy kicsit, de nem gondolom. A Gothamban ugyanis nem csak a nők teszik magukat közszemlére, helyeznek hatalmas hangsúlyt az öltözködésükre, igyekeznek magukat szexuálisan vonzónak feltüntetni. Ez egy szenvedélyes, túlfűtött, ha úgy tetszik, romlott világ — de a nők semmiképpen nincsenek a háttérben (ráadásul a sorozat saját karakterei is majdnem mind nők). Meghatározó, a férfiakkal egyenrangú szereplői ennek a világnak, ami annál is inkább lehetséges, mivel Gotham — akárcsak a többi Batman-történet — egyáltalán nem egyfókuszú. Persze, Bruce Wayne, vagy — a sorozat esetében — Jim Gordon nyilván egy kulcsfontosságú szereplő; messze nem dominálják annyira a cselekményt, mint egy hagyományos akciófilm hősei. Az ellenségek színes, egyedi karakterek, akiket meg kell tudnunk különböztetnünk egymástól — ehhez pedig meg kell ismernünk őket, saját kalandokra van szükségük. Másrészt rendszerint több mellékszál is fut egymással párhuzamosan — ezek meg azért kellenek, hogy megágyazzanak az alaptörténet későbbi fordulatainak.

Mindezek mellett a sorozat még jól meg is van írva. Kifejezetten szórakoztatóak a fordulatok, jól épülnek egymásra különböző cselekményszálak, és a dialógusok is elfogadhatóak. Ebben a műfajban természetesen elengedhetetlenek a visszatérő mondatok, a színpadias kifejezések, amitől sokszor elég kiszámíthatóak a beszélgetések is. A humor viszont a legjobb fajta: nincsenek ócska kis humorzsákok a szereplők között, az ironikus, cinikus mondások természetesen jönnek mindenkinek és nagyon jól ülnek.

Mint egy Batman-kocarajonó, számomra rendkívül üdítő az is, hogy milyen fontos és komplex szerepet tölt be a Riddler és Pingvin karaktere és hogy mennyire sokoldalúak ők is. Ez az első Batman, ahol nem mindig Bruce Wayne-ért szorítok.

Le vagyok maradva a három kitűzött recept kipróbálásával és erről Anyukám tehet. Múlt héten látogatóban voltam a borsodi szavannán, ahonnan olyan mennyiségű zöldség rakománnyal érkeztem, hogy felmerült egy piachely kiváltása a Bosnyákon. Idén a kert szüleim fáradozásait temérdek csodálatos zöldséggel hálálja meg. Nem győzzük enni. Szerencsére most megint egy húshagyó periódusomat élem, úgyhogy nekem kapóra jött a cukkini rengeteg és a vajbab dömping.  Viszont a rengeteg ölembe hullott zöldség miatt át kellett szervezni a kitalált főzési stratégiámat.  A teszt alatt lévő szakácskönyvből nem igazán sikerült az ajándék alapanyagokhoz receptet illesztenem. Mára tudtam visszakanyarodni az eredeti tervhez, ami a tesztelést illeti: risotto bianco házi bazsalikom pestóval.  Semmi fakszni, az az étel, ami csak minőségi alapanyagokkal szólhat nagyot: vermouth, jóféle parmezán és friss bazsalikom.  Könnyű, nyárias, egyszerű ízek, a maradék tökéletes lesz a munkahelyi cafeteria miliőjében holnap. És a zöld színe gyönyörű. Nem ígér többet, mint amit tud és ez így van jól.

Levezetésként csináltam még mellé a családi szedertermés felhasználásával egy clafoutis-t a New York Times Cookingról.  Jó kis jolly joker nyári desszert. Egy a lényeg, hogy jó sok gyümölcs kerüljön bele, hogy véletlenül se egy vaníliás rántottához hasonlítson.

Még egy recept hátra van a hétre, utána könyvcsere. Előre kíváncsi vagyok, hogy Try miket fog ebből a kiadásból választani, úgy sejtem hogy ő a tenger gyümölcsei fejezetet nem fogja egy az egyben átlapozni, mint én. A harmadik receptet már kiválasztottam, de nem ment könnyen. Valahogy a legtöbb receptnél azt érzem, hogy túl egyszerű és nem éri meg belekezdeni sem (bruschetta, really?), vagy annyira összevissza, hogy inkább főzök mást máshonnan. Szóval a harmadik dobásra igazán kíváncsi vagyok, nagyok az elvárásaim felé.

Immáron szabadfoglalkozásként döntöttem úgy, hogy megcsinálom ezt az egymással is párosítható két receptet. Amúgy is szerettem volna valami echte olasz húsételt készíteni — ilyesmit még a szicíliai szakácskönyvemből sem főztem. Ráadásul ez két milánói, tehát észak-olaszországi étel — ami persze egészen más, mint a szicíliai konyha, amiben már szereztem egy kis gyakorlatot. Imádom amúgy az olyan szakácskönyveket, ahol így párosíthatóak a receptek, egy spéci köret meg valami furmányosabb főétel.

Mind a párolt zöldséges alapon készült, finoman, de pikánsan (reszelt narancshéjjal is) fűszerezett marhahús, mind a diszkréten, finoman egyszerű, sáfrányos rizottó a „nyugis” receptek közé tartozik. Vannak ételek, amelyeknek az elkészítése non-stop action, folyamatosan figyelni, ugrálni kell, adott esetben félbe kell hagyni a főzést egy másik munkafolyamat kedvéért: ezeknél meg az alapos előkészítgetés után az étel szinte megfő magától.

A hús „nagyon apróra” szeletelt répát és zellerszárat ír elő, itt nekem óriási inspirációt jelentett Veronika lasagnája, amit még az előző lakásukban szolgált fel nekünk. Akkor még nem győztem hüledezni, hogy lehet ilyen finomra vágni valamilyen zöldségfélét — most én is megcsináltam, még ha nem is voltak a kis darabok olyan embertelenül szabályos kis kockácskák, mint az övéi (a darabolásban azért a dim-sum workshop is adott egy kis technikai löketet, amit Nicoline-nel toltunk végig). Szépen megpirítottam, megfonnyasztottam mindent, amit meg kellett, aztán hagytam szépen fortyogni a marhát a jégszekrényből előbányászott alaplépben. (Erre is a feleségem vett rá, hogy a húsleves levének egy részét mindig raktározzuk el a fagyasztóban, és akkor nem csak kockalevessel tudok alálöttyinteni az alaplevet követelő ételeknek.)

A rizottó maga szuper egyszerű volt, csak a sáfrányos szeklice porrá őrlése volt némi kihívás, de a szakácskönyv tippje, a kis szálacskák kanálban való izzítása a gáz fölött tényleg megtette a hatását (közben meg jól eszembe jutott Vincent Vega a Ponyvaregényből).

Azt sajnos továbbra is meg tudom erősíteni, hogy ez a szakácskönyv — pláne, ha kölcsön kapjuk — nem konyhai használatra készült, a ragasztott kötés nem igazán segít abban, hogy nyitott könyvből dolgozhassunk.

Nicoline amúgy szag alapján apósom párolt őzpörköltjével rokonította a marhahúsomat, amit azért tényleg vicces. Itt ugye az ember megpirítja a szeleteket, aztán alaplében, néhány extra zöldfűszerrel felfőzi, elég jól érvényesül a hús eredeti jellege. Apósom őze egy másfajta konyhaművészet: a méretes őzdarabot menet közben begyűjtjük egy ismerőstől, csomagtartóban utaztatjuk, a szálláshelyen bepácoljuk, levágott tetejű ásványvizes üvegbe tömködjük, hűtőtáskában másik szállásra transzportáljuk, ott hűtőbe tesszük, másnap reggel a hűtőtáskába visszapakolva Bükre visszük, elővesszük és a páclében megfőzzük és porhanyósan tálaljuk.

Szóval na. Ez nem is ugyanaz a műfaj.

Amikor még tangóztam, volt egy péntek esti milonga, aminek a szervezői kitartó, megtörhetetlen lelkesedéssel küszködtek az elfogadásért. Poet csak „porszívóügynöknek” nevezte a főszervezőt, aki minden más milongán ott volt, hogy a bejelenteni valók alatt a saját milongáját is beharangozza, szórólapokat osztott, akciókat talált ki, a milongáknak sokszor volt témája. Nyáron szabad téren lehetett náluk táncolni és ők voltak az egyetlen házigazdák, akik lelkiismereti kérdést csináltak abból, hogy felkérjék azokat, akiknek sehogy nem jut partner. Mégis, rettenetesen fluktuált a létszám, néha egészen sokan voltunk, néha csak alig néhányan.

Amióta nekem is saját rendezvényem van a cégnél (feminista témákban szervezek beszélgetéseket ebédszünetben), sokszor jut eszembe ez a szervező. Az ember azt gondolja, hogy egy cég mégiscsak egy zártabb közösség, ha itt meghirdet valamit, többen jönnek rá maguktól. Na meg egy zsák tévémaci. Ezek a mindenkinek szóló értesítők rendszerint olvasatlanul mennek a kukába, a többség reflexből utasítja el a kötelező szervezésű rendezvényeket. Majd pont az ebédszünetüket fogják feláldozni mások kedvéért. Úgyhogy az embernek nincs más választása, szépen egyesével próbálja megkörnyékezni azokat, akik éppen nem rühellik (mindig is volt bennem valami zsigerileg irritáló, de amióta projekteket vezetek, végképp nem okoz nehézséget, hogy szép, egészséges méretű legyen a velem antipatizálók listája; ha „dobáljuk meg Trychydts-st rohadt paradicsommal” klubdélutánokat szerveznék, nem lenne gond telt házat összehoznom). Tényleg van ebben valami a régi vágású filmek salesmanjeinek életérzéséből. Akárhol, akárkivel beszélek, mindig lesem az alkalmat, van-e mód arra, hogy, mintegy véletlenül, felhozzam a rendezvényemet. Külön listát vezetek azokról, akik az érdeklődés legcsekélyebb jelét is elárulták és személyre szabott meghívót küldök nekik.

A motiváció eléggé adott: egy átlagos hónapban kb. 10 órát dolgozom azon, hogy a beszélgetés létrejöjjön; ilyenkor kicsit lelombozó, amikor a háromfős törzsközönségem van csak jelen. A tegnapi nap viszont kiválóan illett a napsugaras időhöz odakint. Nem csak olyasvalakit sikerült behúznom, akit már több hónapja kerülgettem, hanem még egy plusz vendéget is hozott; pár perccel dél után pedig kinyílt az ajtó, és besétált valaki, akit még életemben nem láttam. Olvasta a meghívómat és kíváncsi volt, mi ez. Utoljára nőnapon volt ilyen.

Szerencsére ebben a hónapban remekül sikerült a felkészülés.

Ez volt a harmadik receptem ebben a tesztkörben (és ezzel én végeztem is a kötelező körökkel, minden más csak jutalomjáték lesz majd). A munkahelyemen főztem a csapatnak, aminek tiszteletbeli tagja vagyok. A tészta remek választás ilyenkor: gyorsan megvan, ha reggel rászánja az ember az időt, még majdnem frissen tálalhatja fel, és a tésztának rendszerint igen alacsony a finnyogtatási faktora. Feleségem parancsára felvettem a menüre a New York Times Penne Alla Vodkáját; ezzel a Doktor Urat is megtetettem egy kettesben végzett Arkham Horrorozás alkalmával, és akkor is sikerem volt.

A spagetthi alla crudaiola több szempontból is tökéletes választásnak tűnt. Egyrészt: nagyon szezonális, javarészt nyári zöldségeket kell összekeverni, és olíviaolajban, bazsalikommal és fokhagymával néhány órán át, főzés nélkül marinálni. Másrészt: mivel főzni nem kell, abszolút illett a reggeli ebédkészítés koncepciójába.

Az ebéd előzetes beharangozójában annyit írtam a célközönségnek, hogy ez a recept egy harmatkönnyű, romantikus költemény a nyár szelleméhez — és egyáltalán nem túloztam. Friss, kellemes ízek keverednek benne játékosan, ami tökéletesen illik a nyers zöldségek textúrájához. Óriási sikert arattam vele, pedig a penne alla vodka tényleg magasra teszi a lécet.

Így a harmadik recept után egy nagyon gyors értékelés a könyvről: sok jó recept van benne, és így ránézésre a legtöbbet nem csak megcsinálni könnyű, de a bevásárlás sem okoz nagy gondot hozzájuk. Szép is, jól is van megírva — második olasz szakácskönyvnek (van már ugye egy Szicíliából) mégsem venném meg ezt, csal harmadiknak-negyediknek gondolkodnék el rajta. Most olyan könyvre lenne szükségem, amiből megismerhetem kissé az olasz konyha alapjait, ebben meg semmiféle alapozás nincsen — egy nagyon rövid bevezető után jönnek a receptek. Márpedig azt már az amerikai konyhából is tudom, hogy vannak olyan technikai alapok, amik minden régió receptjei mögött ott vannak. Úgyhogy valószínűleg Marcella Hazan lesz a következő saját beszerzésem.

Tavaly már voltunk csillagoségbolt-parkban, akkor a Hortobágyon. Mint rendezvény, elég jól sikerült, jól elszórakoztunk a Doktor Úrral és Veronikával, az éjszakai égboltot is megtekintettük, csak sajnos ugye a csillagok zöme nélkül: sikerült addig egyeztetnünk naptárainkat, amíg egy teliholdas éjszakát választottunk csillagmegfigyeléshez.

Idén okosabb voltam és mi alkalmazkodtunk a Naprendszerhez: sajnos Doktor Úréknak ez nem volt jó, de legalább újhold volt. Nicoline unszolására új helyszínnel, a Bükkel próbálkoztunk, vegyes eredményekkel.

Ami a szürrealitás-faktort illeti, a Bükk kenterbe veri a Hortobágyot. Ott, amikor kiszálltunk a kocsiból a puszta kellős közepén, egy papucskállatka nem tudott volna bennünket észrevétlenül megközelíteni (pláne a vakító holdfényben nem). Talán éppen ezért nem is próbálkozott semmi. Itt viszont hemzsegtek az állatok. Odafelé két, visszafelé négy őz baktatott át az úton vagy mellette (persze már az első után is csak csigalassan hajtottunk), és akkor még nem beszéltünk az öt darab rókáról. Az egyik halál nyugiban méregetett bennünket az út széléről, majd, amikor elmentünk mellette, masszív unottsággal ballagott vissza a fák közé.

Amikor kiszálltunk a kocsiból, egy erdő közepén, rögtön hallottuk, hogy javában és teljesen zavartalanul zajlik körülöttünk az élet — sokkal jobban, mint amikor éjszakai túrán voltunk Baluékkal. Úgyhogy nem is éreztük az olthatatlan vágyat, hogy nekivágjunk a rövid sétának, ami valamivel jobb kilátást ígért volna. Horizonttól horizontig érő látványra így sem számíthattunk, de mi bölcs belátással beértük azzal, amit az autó 50 cm-es körzetéből meg tudtunk figyelni. Ami az ébolt szűk fele lehetett — egy fontos pont a Hortobágy javára.

Az viszont egészen elképesztő volt. Az istenek másodszorra is kegyesek voltak velünk és ismét kristálytiszta éjszakánk volt. Hold hiányában most csak a csillagok ragyogtak, elképesztően nagy számban (bár gondolom, sem több, sem kevesebb nem volt, mint általában). Hozzáteszem, csillagképek között navigálni most sem lett sokkal egyszerűbb, de idén már tudtam alkalmazkodni pár geometriai trükköt, hogy elnavigáljunk egyiktől a másikig. Megvolt a nagy, romantikus teljesítmény — éppen egymást átölelve számítgattunk valamit a zeniten, amikor elhúzott fölöttünk egy bazi nagy hullócsillag. És Teljesült az a vágyam is, hogy egy olyan nő legyen a feleségem, aki látta a Tejutat. Ami szerintem továbbra is az egyik legszebb égi látványosság: nem durva és tolakodó módon, de ha az ember tudja, mit néz, akkor szinte fejbe veri az iszonyatos távolságok és méretek tudata.

Ez a már-már szakrális érzés az, ami miatt boldog vagyok, ha a csillagos égboltot láthatom. Az ember kötögeti össze a csillagképeket, és egyszer csak eszébe jut, hogy most pontosan ugyanazokat a csillagokat nézi, amelyek már az Antigoné ősbemutatóján is ott voltak felettünk, ugyanígy ragyogtak amikor a mostani Budapest területén Acquincum volt a legfejlettebb település, amikor leverték az első cölöpöket Velence helyén vagy amikor Amundsen megérkezett a Déli-sarkra.

Aztán egyszer csak észrevettem az égen valami nagyon furcsát. Kb. akkora és olyan fényes volt, mint az Esthajnalcsillag, csak éppen jóval éjfél után és narancssárga. És ha lassan is, de határozottan mozgott is. Próbáltam végiggondolni azt a keveset, amit az éjszakai égboltról tudok: sejtettem, hogy valamelyik bolygó lehet, de egyik sem igazán illett a képbe. Visszaérve a szállásra, rögtön utánanéztem, és persze a Mars volt — 15 évig nem lesz olyan közel, mint július második felében. Úgyhogy utólag is majd elsírtam magam a meghatottságtól: sikerült a saját két szememmel is legszebb pompájában látnom a másik szomszédunkat, ahol most éppen a Curiosity mászkál és gyűjti nekünk az információkat, és ami, ha minden jól megy, a második égitest lesz, ahová majd ember teheti a lábát. Arról már nem is beszélve, hogy átérezhettem, mit is érezhetett a főhős az A Princess of Mars második fejezetében.

Sok szakácskönyvem van. Ha mindet megvenném, ami érdekel, akkor még sokkal több lenne. Így esett meg, hogy a Doktor Úr egy ragyogó szombat reggelen felhívta a figyelmem, hogy lehet, főzni is kellene belőlük. Merthogy én olvasgatom őket, mindig van 3 az éjjeli szekrényen, de hogy én receptből főzzek? Na ne. Szerinte azért meg kellene próbálni 3 receptet mindegyikből és utána venni csak újakat. Na, így jutottunk most ide. És mivel az, hogy kiválasztott recepteket főzögetek kiválasztott szakácskönyvből magamnak/magunknak, az nem túl izgalmas, így bedobtam egy kósza ötletet Trynak, aki vadászkutya gyorsasággal csapott le rá: válasszunk ki egy-két könyvet, főzzünk belőle mindketten és szépen beszélgessük meg a tapasztalatainkat.  És mivel azt mondják, hogy jó dolog elhagyni a komfortzónát, ameddig felcsévélik a bungee jumping kötelemet, addig írásos formában értekezünk ezekről. Én is. A nagy plénumnak is hozzáférhetően.

Pilot hónapunkban két olasz szakácskönyvre esett a választás, amiből hozzám Jamie Oliver témát lefedő könyve, a Jamie’s Italy került. Tisztelem Jamie munkásságát, de a receptjei és ötletei nálam nem mindig működnek.

Kezdésnek egy klasszikust választottam, on the safe side: minestrone, hiszen egy jó leves mindig nyerő. Hosszú bevezetés, milyen fontos a szezonalitás, meg a soffrito, meg az alaplé, meg a holdállás és úgy általában minden.  Átnéztem a receptet, elmentem bevásárolni, majd kezdődött a veronikázás.

Hogy miért is nem főzök sosem receptből, úgy de facto? Mert a legegyszerűbb zöldségleveshez sem sikerül mindent megvenni egy helyen. Hirtelen felindulás volt ez hétfőn este, hogy márpedig minestrone lesz, de az hogy a kertvárosi szupermarketben nem kaptam sárgarépát és fehér babot az azért meglepett.  (Hétvégi kirándulás miatt a piacos kör kimaradt, egyéb üzletek felkeresése pedig idő hiányában elmaradt. – a szerk.) Végül is a főző bulit a szokásos kreativitás mentette meg: Anyósom beszállt a vacsorába két szál sárgarépával, a fehér babot pedig csicseriborsóra cseréltem. Ja és beletettem 6 szem lila zöldbabot a kertemből, ami minden máshoz kevés lenne önmagában. Leginkább azért, mert én főzök és megtehetem. És ezen a ponton már nincs is értelme annak a megjegyzésnek, hogy nem vagyok teljesen elragadtatva Jamie receptjeitől, hiszen ez nem is Jamie receptje.

De megígérem, hogy a második körre majd nagyon igyekszem! Minden esetre a Jamie feat. Veronika minestrone kiválóan sikerült. Nekem a vörösbor újdonság volt egy paradicsomos levesbe, de azt kell mondjam, megtartom a tippet és legközelebb talán kipróbálom fehér babbal is.

Berlinben bukkantam erre az együttesre — épp az East Side Gallery-t akartuk megnézni, amikor beléjük botlottunk a folyóparton:

Nekem nagyon megtetszettek rögtön, csak úgy áradt belőlük a szabadság és a függetlenség — kiválóan illettek Berlinhez is, abban pedig, hogy pont a Fal tövében játszottak, volt is valami szimbolikus. Rögtön meg is akartam venni a CD-jüket, de Nicoline persze lekapcsolt, azzal a felkiáltással, hogy sose fogom őket meghallgatni. Különben is — turkált egy kicsit a telefonján — ha annyira érdekelnek, hallgassam meg őket Spotifyon.

És lőn. Elég sokat járok gyalog, most, hogy már nem kell minden, zenehallgatásra szánt másodpercemet a tangónak szentelnem, foglalkozhatok olyan frivol dolgokkal, mint egy random ír rockbanda hallgatásával. Nem állítom, hogy a legkifinomultabb zene, amit valaha hallgattam, erősen ritmusos, nem nagyon kemény rockzene, kevéssé torzított gitárokkal, közepesen pörgős tempóval, fülbemászóan egyszerű dallamokkal.

Persze nehéz megmondanom, pontosan mit is szeretek bennük: a frissességüket, vagy azt, hogy ha beteszem őket a fülembe, egy kicsit mindig Berlinben érezhetem magam.

Mivel majdnem az egész hetet a szakácskönyvteszt jegyében terveztem, elég hamar sor került a második receptre.

A rikottának a konyhában elég érdekes fizikája van: a New York Times Cookingnak is van egy rikottagnocchi receptje, de azzal egyszerűen nem bírtam összebűvészkedni az előírt állagot. Főzés közben, akárhogy is bűvészkedtem, nem állt össze a tészta elég szilárddá. A forró víz azért megtette a hatását, és sikerült gombócféléket előállítanom, de éppen csak hogy. Éppen ezért volt bennem némi szekszis ezzel a recepttel kapcsolatban.

Teljesen feleslegesen: a tészta úgy állt össze, mint a parancsolat, simán ki tudtam nyújtani kis rudacskákra, amik könnyen szaggathatóak voltak, aztán pont úgy jöttek fel a víz színére, ahogy az a szakácskönyvben meg volt írva. Gondoltam, mindenért fizetni kell valamivel, és azt gondoltam, majd biztos nagyon lisztes vagy rágós lesz a tészta, de nem — finom, könnyű és pont kellemesen tömör volt az állaga. Kiszedve a vízből nem ragadt össze és remekül passzolt a paradicsomhoz. A tésztába gyúrt sajt íze pedig diszkréten, de határozottan kivehetően ott van a háttérben.

A szósz maga elég finom volt, de nekem egy kicsit túl rusztikus. A szeletelt fokhagymával mindig is az volt a bajom, hogy fokhagymaszeletek lesznek tőle a szószban — ez még csak hagyján, de a számba is belekerülnek előbb-utóbb. Most az egyszer a recept alapján dolgoztam, de legközelebb zúzni fogom, az tuti.

Megint egy gyors, egyszerű és autentikus recept, nekem ez a szakácskönyv eddig kettőből kettő.

Veronika javaslatára elkezdtünk szakácskönyveket tesztelni. Mivel ez kb. olyan, mint amikor a haditengerészet első admirálisa felkéri a másodmérnököt, hogy teszteljenek együtt egy új gyártású repülőgép-anyahajót, természetesen rögtön igent mondtam.

Az első könyv Antonia Carluccio és Gennaro Contaldo szakácskönyve az azonos című BBC-sorozat alapján készült. Igen kellemes kiadású, fotókkal telezsúfolt könyv, minden egyes receptről egész oldalas fotókkal, minden recept mellé egy kis sztori vagy kulturális kontextus. Puha fedelű, ragasztott kiadás, ami tapasztalataim szerint hozzám hasonlóan nehéz természetű, trehány szakácsok kezében egy kicsit nehezen bírja az élet viharát, de azért egy nagyon kellemes könyv, jó volt lapozgatni. Minden recept egy oldal, nagyon jól áttekinthető struktúrában — az e heti menüt ebből terveztem meg, gyorsan és könnyen ment. (Nálam a főzési hét szombaton kezdődik.)

A kiválasztott recept pont olyasmi, ami tipikusan nem Veronika szintje, de nekem nagyon jól jön. Míg ő egy fekete öves mesterszakács és gasztronómiai innovátor, én magam inkább egyfajta praktikus survivor-skillként tekintek a főzésre. Élvezem, mennyit fejlődök technikailag, de beérem azzal, ha minél több receptet tudok pontosan elkészíteni. Nyilván rengeteg rántottát sütöttem már, mégis nagyon megtetszett a rengeteg sajttal, friss bazsalikommal sült frittata ötlete, láttam, hogy ebből kijön majd nekünk egy gyors vacsora Nicoline-nel, hát rögtön lecsaptam rá.

Nyilván nem kell konyhakémiára specializálódott vegyészprofesszornak lenni ahhoz, hogy az ember ezt összeüsse, de a közös futásból hazaérve feleségemnek igénye, nekem meg kedvem nem volt valami bonyolultabbhoz. Mivel feleségem túl sok német sajtot halmozott fel idehaza, ezért a recept megengedő fogalmazását kihasználva végül hegyi sajt került bele; borsozni pedig Veronikáék nagylelkű ajándékával, eredeti kambodzsai fekete borssal borsoztam. Aki még nem sütött frittátát, de rántottát már igen (én ilyen vagyok), annak egyetlen kihívás van: összeszorított foggal megállni és nem piszkálni a tojást, hanem hagyni kell, hogy szépen, egyben megszilárduljon. Ha jó vastag falú serpenyőt használunk (az enyém rétegzett aljú és gránitbevonatos), teszünk alá egy kis olajat és nem a Gyehennát lobogtatjuk alatta, akkor a termodinamika megteszi a magáét: a tojás nem fog elégni addig, amíg van folyékony réteg, ami felülről hűtse. Ha már úgy kb. összeállt, egy határozott fordítás, még egy kis sütögetés, aztán lehet felezni.

Mi rozskenyeret és paradicsomos-rukkolás kenyeret ettünk hozzá. Feleségem elismerő szavai alapján is kiváló választás volt elsőre.

A Cinders és a Blackwell-sorozat után megint vágytam egy jó sűrű történetre, valódi erkölcsi problémákkal, izgalmas karakterekkel, egyedi csavarokkal. A Life is Strange-ről algi írt nagyon röviden, de nagyon csábítóan a Facebook-on, öt euró volt az egész, gondoltam, kipróbálom.

Előrebocsátom: nem jutottam sokáig. Talán ötből az első epizód első ötödéig. Elsőnek akkor dobta le a láncot az agyam, amikor az időutazó képességét frissen felfedezett lánynak teljesen banális problémákat is időutazással kell megoldania. Algi szerint ez normális, ez egy időutazós játék, de azért a Blackwell-sorozatban sem kellett minden ajtón asztráltestben átkommandózva megkeresni valami feliratot, mielőtt bemehettünk volna. Úgyhogy az egyik ilyen tömény hülyeségnél rögtön félretettem egy játékot.

Pedig az alapok nem indulnának rosszul: fotózást tanuló főiskolások között vagyunk, rajzfilmszerű, ízlésesen megrajzolt környezetben. Aminek a sűrűsége sajnos messze nem egyenletes: vannak terek, amelyek részletgazdagok és realisztikusak, mások üresek és bántó élességgel emlékeztetnek bennünket arra, hogy pár háttér előtt animált 3D-s figurát nézünk mindössze. Ugyanez a karakterekre is igaz: vannak egészen életszagú arcok és vannak még fröccsöntött műanyag modellnek is gáz szereplők.

Amikor kihisztiztem magam, újrakezdtem az egészet, benyaltam, hogy nekem mostantól mindenért időutaznom kell — aztán, amikor a legjobban kellett volna, nem volt rá lehetőség, viszont addigra át kellett rágnom magam pár nevetséges, erőltetett, túlhúzott, a valósággal még csak nem is érintkező tinédzserdrámán. És akkor jött az Érzés, ami akkor éreztem először, amikor anyám monokróm, LCD-képernyőjén túlságosan sokáig toltam a Wofelnstein 3D-t. A fültő alapú mirigyekből kiinduló, görcsös émelygés.

A játékbeli barátnőm például dühös rám, mert öt vagy hány évig egyszer sem hívtam fel. Lehet, hogy a nagymamám részéről ez még egy valós elvárás volt volt, de bakker Chloé, get a life: ha valaki elköltözik a környezetedből Seattle-be, és nem jelentkezik, akkor lehet, hogy épp identitáskrízist él át, legyél jó kislány és hívd fel te. Írjál neki e-mailt. Rakjál be egy Skype sessiont. De ezt persze nem mondhattam, elvékonyodó cérnavékony hangon kell nevetséges álkifogásokat nyöszörögnöm.

Úgyhogy amikor fent nevezett barátnő szétdekorált szobájában körülnézve kellett volna folytatnom a történet előregördítését, úgy döntöttem, nekem ennyi elég is volt. Ahogy a Witcher 2-ben is úgy gondoltam, nem érdekel, ki nyírta ki a királyt és hogy felőlem az összes elf lázadó felakaszthatja magát, itt is úgy éreztem, hagyom ezt a nyáladzó hipszterekkel teletömött kis koszfészket a francba, bogozgassa a nevetséges problémáikat akinek erre van gusztusa. Én játszom inkább még egy kis Batmant.