O-bi, O-ba, a civilizáció vége, 1985

Trychydts | | | 2018., június 18., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Az egész egy algi-féle megosztással kezdődött:

Aztóta vonzódom a posztapokaliptikus irodalomhoz, amióta Balu egyszer kölcsönadta nekem a Hozsánna néked Leibowitzot. Persze jóval előtte megvolt Bogáti Pétertől az Utolsó ember, még a városmajor utcai gyerekkönyvtárból kölcsönöztem ki; ennek megfelelően aztán ez egy elég szoft megközelítése is a témának. Persze nagyon nehéz ezt jól csinálni: végtelen mennyiségű nyomorúság van, amiből meríteni lehet. Ha nem akarunk elmerülni a fájdalompornóban, a szenvedést valódi téttel bíró erkölcsi, társadalmi, tudományos dilemmákká kell konvertálni. A Hozsánna néked Leibovitz! évszázadokat felívelő története miatt lesz igazán jelentős mű: miközben mindig egyes emberek életéből kapunk meg egy-egy epizódot, ezek egy monumentális, ciklikus felépítésű eposszá állnak össze. Cormac McCarthy-tól Az Út elsősorban a szülői szeretetről szól: az apa a fiából merít reményt a továbbéléshez, még a legreménytelenebb körülmények közepette is. Miatta igyekszik megtartani bizonyos alapvető erkölcsi szabályokat a társadalmi konvencióktól már teljesen mentes, elvadult világban, miatta keresi fáradhatatlanul a lehetőséget a továbbélésre — életének egyetlen célja, hogy a fiú nélküle is képes legyen továbbvinni a reményt. Lem Fürdőkádban talált kézirata gyilkos fekete komédia, amely egy szélsőségesen izolált csoporton keresztül azt mutatja be, milyen nevetséges görcsösséggel tudunk ragaszkodni a szabályokhoz és a konvenciókhoz akkor is, amikor annak már semmi értelme.

Az algi által keresett film, az O-bi, O-ba, A Civilizáció vége sok szempontból hasonló alapokról indít, mint Lem regénye (ráadásul ugyancsak egy, a lengyel szocializmusban született sci-firől van szó). Az atomháború után a katonák megpróbálnak legalább egy maroknyi embert egy biztonságos óvóhelyre kísérni: a háború túlélői azonban gyűlölik a katonákat, nem hisznek nekik. Így a propagandáért felelős szakemberek kitalálnak egy legendát: a túlélőkért hamarosan eljön a paradicsomi körülményeket hozó Bárka — ha hajlandóak ezt az erre kijelölt helyen megvárni. A film ennek a közösségnek az utolsó napját mutatja be, az egyik propagandista, Soft szemszögéből.

Eddigre a megmentett emberek fele már halott; az sem látszik, hogy a nukleáris tél végén ez a legyengült, szellemileg és erkölcsileg is folyamatosan és rapid módon erodálódó közösség hogyan fog bármit is újjáépíteni. Ráadásul az óvóhely állapota is folyamatosan romlik; eleve csak egy ideiglenes rejtekhelynek épült, javítására sincs érdemi esély. A közösség tenni akarását ráadásul pont az bénítja meg, amivel kezdetben mobilizálhatóak voltak: nem hajlandóak belenyugodni abba, hogy nyomorúságuk végleges állapot, mindannyian a Bárka jelentette csodát várják. Mi több, maguk is építik tovább a legendát: a feketepiacon egy ezüstből kovácsolt játékpénzzel fizetnek, és mindenki meg van győződve róla, hogy a Bárkán ez a lesz majd a hivatalos fizetőeszköz. Ahelyett, hogy a túlélésükön dolgoznának, azt igyekeznek megőrizni magukban, ami majd a Bárkán lenne majd hasznukra. És persze mindenki elzárkózik a valóságtól: hiszen miért akarná bárki is tagadni a Bárka létezését, ha nem létezne valójában?

Szemlátomást egy alacsony költségvetésű filmről van szó, ami szokszor nagyon művi megoldásokkal dolgozik. Érthető, hogy mik a problémák, amire a film megpróbálja felhívni a figyelmet, de ha alaposan figyelünk, az is látható, hogy ez a társadalom, ebben a formában csak egy filmben létezhet. Mi készteti például a lakosság nagy részét arra, hogy egész nap egy hatalmas csarnokban lézengjen? Világos, hogy azért van bordélyház, hogy lássuk, még a világvége után is csak az olcsó gyönyöröket hajhásszuk, de ha emberek halnak éhen, hogy lehet ezt ilyen színvonalon fenntartani? Miért nem gondolt a vezetőség egy évig arra, hogy mi lesz a következő lépés?

A film szokszor mindezek ellenére is működik. A bőrünkön érezzük a zsigeri utálatot a kicsinyesség, a szűk látókörűség iránt, nem tudunk kitérni a fogcsikorgató frusztráció elől a minden racionalitás elsöprő emberi butaság láttán, és a főhőssel is nagyon könnyű azonosulni — minden gyengeségével és hibájával együtt. Ami nekem a legjobban tetszett, az a befejezés: bár a végső megsemmisülést hozza magával, sikerül ezt felesleges naturalizmus nélkül, méltóságteljes szomorúsággal bemutatni.