Imádom Raymond Chandlert, különösen akkor, ha Elliot Gould narrálja. Elképesztően testhez álló választás, pedig a színészt én a Jó barátokból, Jack Gellerként, Ross és Monica apjaként ismertem meg. Fantasztikus karakterszínészről van szó, elképesztően hitelesen játssza a mocskos ügyekben turkáló keményfiút.

Maga a rokonszenv nem teljesen magától értetődő, mert Chandler történetei detektívregényként alig-alig működnek. A műfaj elég hamar kialakította a saját szabályait; ezek a történetek pedig nem nagyon illeszkednek ebbe a keretbe. Általában valóban van valami rejtélyféle a háttérben, de ennél a szerzőnek ennek aprólékos bontogatásán kívül sokkal fontosabb az atmoszféra. Az amerikai életstílus alapvetően változott meg a harmincas-negyvenes-ötvenes években; Chandler filmszerű plasztikussággal képes ábrázolni ezt az identitáskrízist. Magánnyomozói gyakran kerülnek kapcsolatban a társadalom perifériájával, védtelen, kiszolgáltatott emberekkel, illetve olyan figurákkal, akik a nagyvárosi zavarosban halászva élnek vagy éppen gazdagodnak meg. Ezek a karakterek természetesen nem valódi reprezentánsai az amerikai társadalomnak; a társadalmi problémákat, az elidegenedéssel éppen csak ismerkedő világ nehézségeit viszont nagyon érzékletesen mutatják be.

Ami engem mindig megfog, az a szerző állandó, szűnni nem akaró törekvése arra, hogy ezekbe a sötét, reménytelen történetekbe belevigye saját, nagyon jellegzetes, cinikus romantikáját — ugyanazt kicsit szürke, kicsit mocskos, de azért szilárd erkölcsi tartást, amit a Casablankja Rickje révén majdnem mindenki ismer.