A könyv hamar az egyik kedvenc regényem lett , angolul és magyarul is többször elolvastam (és csak ezért is kifejezetten sajnálom, hogy nem tudok németül). A film azonban, attól tartok, végletesen félreértelmezi a regény mondanivalóját. Abszolút lényegtelen ugyanis, kiderül-e valaha is, hogy a magát Adolf Hitlernek nevező szereplő valóban Adolf Hitler-e.
A regénynek ez a húzása persze kulcsfontosságú a történet értelmezése szempontjából — de kifejezetten egy olyan gesztus, amely kizárólag nekünk, az olvasóknak szól. Azzal szembesít bennünket, hogy ha maga Hitler térne is vissza, őt sem fogadnánk másképpen, mint jóindulatú, málészájú polkorrektséggel. Ez egy fontos referenciapont számunkra, de a regény szereplői szempontjából teljesen indifferens. Hitlert nem hitlersége, hanem az általa terjesztett náci szarságok miatt kell kell elítélni.
A film viszont mindent erre az egy lapra tesz fel, és ez természetesen alapjaiban határozza meg az adaptáció súlypontjait. A könyvnek egy fontos mozzanata Hitler folyamatos, villámgyorsan felfelé ívelő diadalmenete a tömegmédiában, a mögötte gyakorlatilag hezitálás nélkül felsorakozó, egységes tömeg. Mindenki a pártjára áll: az opportunista senkik ugyanúgy, mint a karakteres vezetők, a minőségi tartalomra áhítozó profik, a naiv diákmunkások és — a regény egyik legtorokszorítóbb jelenetében — a holokauszt-túlélők is. Mivel a film azzal akar játszani, hogy ki és mikor jön rá Hitler „titkára” (aki persze soha nem titkol semmit), ezért ellenérdekek és ellentétek olyan hálóját fonja a mellékszereplők köré, amelynek bogozgatása a film nagy részét elviszi. Sensenbrink és Sawatzki, a Hitler tévéműsorait készítő cég munkatársa a regényben semmiféle érdemi viszonyban nincs egymással — itt az ő (az új szereposztás szerint teljesen egyenlőtlen) rivalizálásuk a történet egyik motorja.
Pedig amúgy sok jó ötlet van, ami dinamikussá teszi a rengeteg belső monológ miatt amúgy is nehezen filmesíthető történetet. Kiváló ötlet például, ahogy filmet is csinálnak az új Hitlerből — számos remek jelenet jön a különböző „film a filmben” helyzetekből. Az események időrendjének cserélgetése is sűríti a cselekményt; a féldokumentarista operatőrmunka pedig tényleg valóságközelivé, realisztikusabbá teszi a végeredményt.
Vannak viszont olyan momentumok, amelyek eredeti ötletek ugyan a regényhez képest, de végül is nem vezetnek sehová. Valóban egy kicsit erőltetett a könyvnek az a része, ahogy Hitler a nulla egzisztenciából eljut a létfenntartáshoz szükséges minimumig. TImur Vermes ezt nem túl elegánsan oldotta meg, a film pedig leáll problémázni ezzel — végül is azonban ugyanott vagyunk, a történet nem lesz több az újabb részletektől.
A filmnek a vége a legerősebb. Itt már a migrációs válságra is reagálnak a készítők, ügyesen rezonálva a könyv befejezésére. A film azonban még így is lapos és érdektelen marad — messze nincs az a brutális, fegyelmező ereje, ami a könyvből még sokadik olvasásra is átjön.