The Darkest Hour (A legsötétebb óra), 2017.

Trychydts | | | 2018., január 22., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Nyomasztó és klausztrofóbiás film A legsötétebb óra. A második világháború elején járunk, Franciaország német inváziója elkerülhetetlennek látszik, az angol csapatok Dunkerque-nél bekerítve várják a fogságba esést vagy az evakuációt. Churchillnek, a frissen megválasztott miniszterelnöknek bunkerekben berendezett tárgyalótermekben, félhomályos parlamenti folyosókon és a Buckhingam palota elutasító légkörében kell megszereznie a szükséges politikai támogatást a Németország elleni háborúhoz.

Anglia szerepe a második világháborúban a hősies ellenállásé — úgy vállaltak szörnyű áldozatokat a háborúban, hogy mindvégig tudták, a helyes oldalon állnak. Churchill szerepe közismert a szigetország háborús sikereiben. Ezekben a napokban azonban Churchillt épp saját pártjának elitje nem támogatta: a film tulajdonképpen azoknak a politikai manővereknek a története, amelyekkel végleg meg tudta erősíteni a pozícióját, és amellyel ki tudta szorítani a németekkel való tárgyalásos megegyezést sürgetőket a brit nagypolitika színpadáról.

Sok politikai-hatalmi thriller esik bele abba a hibába, hogy túlkomponálják a történetet: a főszereplő éleslátása határtalan, mindenkin átlát, mindenkit bábuként mozgat, hogy aztán a végső konfrontációban egy csodálatos, gerinc-borzongató manőversorozattal mindenkivel leszámoljon. A legsötétebb óra számomra legvonzóbb tulajdonsága, hogy Churchillt képes bizonytalannak és sebezhetőnek ábrázolni. A cél világos számára, de sokáig tart, amíg képes felfogni a Harmadik Birodalom totális fölényét a francia hadszíntéren; sokkolja a felismerés, hogy ha Dunkerque-nél nem sikerül evakuálni az angol hadsereget, akkor a további ellenállás esélyei is drámaian lecsökkennek. És a terv, amit kidolgoznak az evakuálásra, ugyancsak törékeny és rengeteg tényező szerencsés összejátszását követeli meg.

A film Churchillje impulzív, depresszióval küzdő, sokszor önmagába forduló, kiszámíthatatlan, a mindennapi élet örömeihez és kényelméhez ragaszkodó, a konvenciókra nem sokat adó, öntörvényű figura. Öreg, mégsem megtört, érzelmes, de döntéseit mégis szigorúan intellektuális alapon meghozó, az évtizedes munkában már erőse megfáradt államférfi, akinek makacs kitartása mégis megingathatatlan. Gary Oldman képest tévesztés nélkül megtestesíteni ezt az ellentmondásokkal és kétségekkel sokszorosan terhelt figurát — és az ő sajátos, visszafogott, de mégis teljes beleélésen alapuló színészi egyénisége (ami a Suszter, Szabó, Baka, Kém-ben is a siker egyik kulcsa volt) nagyon is illik ehhez a feladathoz. Hiába tudjuk, hogy Churchill egy legendás figura, a filmben képtelenség rögtön azonosulni vele. Meg kell dolgoznunk ezért az érzésért, ahogy a miniszterelnökkel együtt szenvedjük végog a politikai válságot.

Ez a nagyon erős személyesség az egész filmet végigkíséri. A távolságtartásnak nem sok lehetőséget adó közelik mutatják mindenkinek a reakcióit: a rákkal küzdő konzervatív vezető, Chamberlain verejtékező helytállását, a Churchill mániákus kitartásában osztozni képtelen Lord Halifax feszült küzdelmét hazája megmentéséért; György király melankolikus távolságtartását, amely a bizalomnak is csak óvatosan ad helyet. A Churchillt körülvevő nők pedig — a titkárnője és a felesége — azok, akik határozottságukkal és méltóságukkal ellenpontot tudnak képviselni Churchill hangulati ingadozásaival szemben.

Pontosan ez az intimitás az, ami a film igazi erejét adja. A személyes küzdelmek, konfliktusok hitelessége,  ereje nem vész el akkor sem, ha a történet végét mindenki ismeri.