Nem pakoltam a kocsiba ásványvizet. Általában egy Gödöllő-Budapest távot azért még csak kihúzok valahogy víz nélkül, de csak akkor, ha nem beszélek egyfolytában. Márpedig most végig a szövegemet gyakoroltam — tudtam, hogy papír nélkül akarom elmondani, és meg is tanultam kívülről, de az ismétlés azért nem árt. Úgyhogy ezt a két és fél percet elmondtam vagy tízszer, mint egy megakadt hanglemez, egészen addig, amíg kegyetlenül ki nem száradtam. De nagyon nem szívesen gondoltam arra, milyen lehet két sor között másodpercekre lefagyni. Plusz készülődés közben elhatároztam, hogy beleszúrok két sort, még ezt is hozzá kellett esztergálni a már kialakult rutinomhoz.
A IV. GDL Slam a szervezői rendkívül kedves fogadtatásban részesítettek. A gödöllői Trafó Klub pincehelyisége volt a helyszín — ezekben a slamklubokban az a jó, hogy alapvetően mindenhol ugyanúgy néznek ki. Kegyetlenül kényelmetlen műanyag székek, szűk sorokba rendezve, megvilágított színpad, mikrofonokkal. Olyan, mint valami szellemi McDonalds, akárhová mész, mindenütt ugyanazt kapod. Meg kell mondjam, lámpalázasan ennél kevés megnyugtatóbb dolog van. Kerestem magamnak egy helyet, ahonnan könnyű kijárás van a színpadig, aztán vártam.
A Szent Slamtradícióknak megfelelően masszív késéssel indultunk, de ez semmi, hiszen, mint ahogy azt a műsorvezetőktől megtudthattuk, maga a rendezvény kb. egy évet késett. Mit számít akkor az a pár fertályóra. Némi bemelegítés, némi szövegolvasás, meghívott vendég szövege, illetve a közönség bekiabál kilenc szót a tízszavas versenyhez (ismét közte volt a fluxuskondenzátor, ez a bekiabáló közönség igencsak fantáziadús). Open mic, Horváth Kálmán minden létező számban indult aznap este, ebben is. Aki tudja, ki az a Horváth Kálmán, az pontosan tudja, hogy ez mit jelent és hogy kinek kihívás, aki nem ismeri és szeretné tudni, az inkább hallgassa meg egyszer.
Kezdődik a verseny. Kihúzzák az első versenyzőt. Én vagyok az.
Kisasszézom a színpadra, majd kibűvészkedem a mikrofont az állványból. Legutóbb hatalmas parám volt abból, hogy hallom a saját hangomat, miközben beszélek, most, hogy a fejemben is ott van a szöveg, ez egyáltalán nem zavar. Nem egy világrengető alkotást hoztam — a téma meg a sztori fontos nekem, tudtam, hogy más ezt pengésebben is meg tudná írni, de nem akartam csak ezért visszalépni. Eleve hétfős a mezőny, nem olyan nagy baj az, hogy eljövök és itt vagyok — és amikor meghallom, hogy először csettingetnek nekem, akkor már abszolút nem érzem én sem, hogy ez csak egy formális gyakorlat lenne. A kedvenc poénomra is megkapom ezt a visszajelzést, aztán amikor lemegyek, akkor Bambusz még egy kis személyes sztorit is megoszt a saját életéből a történetemhez kapcsolódóan — nagyon jól és békésen érzem magam. A pontjaim pedig — most pontoznak először életemben — egyáltalán nem rosszak.
Ezek után nagy nyugalommal és derűs lelkesedéssel fogadom a többi versenyzőt. Futó Benedek hat perces improvizációszólója mint hangtapéta tapad fülemre. Nagy Gábor azon kevesek közé tartozik, akik tényleg az előre megadott témában adnak elő. Ritkán tudom igazán átérezni azt a szenvedélyt és érzelmet, amit általában betesz az írásába, de ma este valahogy jobban rá tudok hangolódni és a slusszpoén is jobban ül nálam. A későbbi győztes, Bartos Janka nekem egy kicsit túl formális, de azért játékos és fülbemászó is, amit csinált, méltán nyerte meg a versenyt.
A tízszavast Vörös Emese elég jól ellopta — minden szereplőtől összeszedett legalább egy-egy mondatot, ezt is beletette az előre megadott szavak helyett. Nyert is, de szerintem egész este ő volt toronymagasan a legjobb. Remélem, lesz majd videó, mert ez is egy olyan szöveg volt, ami pont arról szól, amit én leginkább szeretni próbálok a slamben.
Hazafelé úton már nem szomjazom meg.