Tizenkét éves koromban határoztam el, hogy főzni fogok. Úgy éreztem, ennyi önállóság kell majd nekem, ha felnőtt leszek. Apámat ez annyira meghatotta, hogy megfőzte „velem” narancsos kacsát a Pom-pom főzből, aztán vett nekem egy bicskát ajándékba, amivel egy hét múlva csontig vágtam az ujjam. De aztán elkezdtem egyedül is főzni, szigorúan A Család szakácskönyvéből. Részben azért, mert remek Réber László karikatúrák vannak benne, részben azért, mert mosolygó menyecskefejek jelezték, egy étel mennyire nehéz. Sokáig, de tényleg évekig maradtam az egy menyecskefejnél.

Első vacsorám egy sajtmártásos zsömle volt. A recept hangsúlyozta, hogy a receptet jó forró olajban kell kisütni, ezért felraktam az olajat melegedni, majd megfőztem a sajtmártást. Fél óra múlva már úgy gondoltam, most már talán elég forró az olaj, és rádobtam a zsömlét. Fél másodperc alatt szenesedett feketére, a konyhát elárasztotta a füst.

De az erőlevessel, tojással vagy sajttal, meg a hakicikvel (hagymával, szalámival dúsított lágy tojás) már nem volt semmi baj. Csináltam savoyai rántottát, innen tanultam meg galuskát főzni (és döbbentett rá Nóri, életem második barátnője, micsoda csodálatos találmány a galuskaszaggató). A spagetti carbonara-nak nem sok köze van az eredeti, olasz recepthez, viszont tejföllel készül, ami sokkal-sokkal gyomorbarátabb, mint a tejszínnel készített magyar szörnyűség. Csináltam tepsiben sült paradicsomos-tojásos sült rizst, és zöldségleveseket. A három óra és fél órán keresztül főzött bolognai több nő szívét is megnyerte nekem — Zoei még azt is megkockáztatta, hogy ez már majdnem olyan jó, mint kedvenc étele, a menzás bolognai.

A húsoktól rettegtem, és természetesen darabolt csirkével kezdtem. A csirke vadász módra mind a mai napig olyan alaprecept, amit imádok — Szicíliában is ezt vettem alapul, amikor a helyi piacon vásárolt, vajpuha marhaszegyet főztem újdonsült feleségemnek az apartmanban. Életem első egészben sült csirkéje, és az aprólékból főzött húsleves pedig konkrétan publikáló gasztroújságíróvá tett: tapasztalataimat ugyanis a kari lap főzőrovatában oszthattam meg az olvasóközönséggel.

Mostanában leginkább a New York Times-ból főzök és imádom a nemzetközi konyha sokszínűségét. A Család szakácskönyve azonban, ha ronggyá lapozgatva is, de még mindig megvan. És ha valami otthonosat, gyorsat és egyszerűt akarok főzni, mindenféle felesleges babramunka és felhajtás nélkül, akkor abból válogatom össze a heti menüt.