Másodszor láttuk vendégül Zétát. Nem mintha ez olyan nagy feladat lenne: jönnek a szülei, lerakják, eszünk, kicsit játszadozunk-beszélgetünk, aztán ő elillannak a délutánba, mi meg úgy csinálunk, mintha nem történt volna semmi. A sírások számát egyel sikerült csökkentenünk, legutóbbhoz képest, most konkrétan nullánál tartunk, ami azért nem olyan rossz eredmény másodszori bébisittelésre.

A következő nagy célkitűzésnek azt tekinteném, ha a hercegnő hajlandó lenne el is aludni: volt egy szakasz, amikor szemlátomást már alig bírt ébren maradni, konkrétan összeesett, ha lábra állt, de leginkább csak dőlt jobbra-balra, a kanapén, hagyta, hogy betakarjam a 36 éves nosztaligatakrómmal, de alvásra semmilyen körülmények között nem volt hajlandó. Aztán ismét kettesbe kapcsolt az agya, és nekiláttak a rajzolgatásnak, ami a másik nagy programblokk volt.

Az első az volt, hogy olvasnom kellett a Három amulettből, ami egy ázsiai mesekönyv, és szerintem még duplailyen idősen is büszkék lehetnének rá a szülei, ha értenék; ehhez képest nagyon figyelmesen hallgatta, ha meg abbahagytam, akkor nógatott folyamatosan, hogy „ovassá, ovassá!” De voltak az erkélyen is, én lementem az utcára, és gyakoroltuk kicsit az integetést, aztán Nicoline-nal megint elővették az Ez Párizst.

A graffitizés Nicoline-nel, nekem már a lazítós programpont; nem mondom, hogy nem szálltam be néhány fókával, polippal, teknőssel és csikóhallal, de azért ez alapvetően nem az én aszatalom. Azért ott sündörögtem én is a környéken, így fültanúja lehettem, hogy a kisasszony a legjobban vászikát tud rajzolni.

Elkezdtük faggatni, hogy mégis, mi az a vászika, de nem igazán jutottunk előbbre. Könyörgőre fogtam, hogy rajzoljon egyet, de szemlátomást élvezte, hogy markában tart az általa gerjesztett információs vákuummal és megtagadta a további együttműködést. Nekem közben eszembe jutott, hogy ha egy horrorfilmben lennénk, kábé ez lenne az első nagy fordulópont: itt van egy aranyos kislány, egyszer csak elkezd valamiről beszélni, akiről senki sem tudja, hogy mi az. Megkérik, hogy rajzolják le, és akkor lerajzolja valamilyen ősi démon szimbólumát, amelyik rajta keresztül próbál betörni ebbe az univerzumba.

Végül aztán megszánhatott, mert az egyik lap sarkába rajzolt valamit zölddel, és megmutatta nekem: „ez a vászika”. Hát, nem lettem okosabb, mire gyorsan lerajzolta sokkal nagyobban, pirossal is: „ez is vászika”. Mivel a szerzői jogok nem az enyémek, így most nem osztom meg őket, de őszintén szólva nem hiszem, hogy bárki is felismerné. Na majd az emlékirataiból kiderül.

Aztán megjött az apja, másodszor is megtömtem gesztenyepürével meg tejszínhabbal (mármint Zétát, nem az apját), táncikáltak még egy kicsit, aztán feladtam rá az utcai cipőjét és hazamentek.

:(