Már jó ideje üldögélt a Steam wishlistememen a Cinders, a Hamupipőke-történet egy modern feldolgozása, de a halloweeni leárazáskor meg is vettem.

A Cinders egy interaktív, képes mesekönyv, de egy nagyon érdekes újragondolása az eredeti történetnek. Miközben nyilván tudjuk, hogy nagy vonalakban merre haladnak majd az események, kapunk néhány érdekes mellékszereplőt, a főszereplő, Cinders pedig egy sokkal önállóbb, izgalmasabb, akaraterővel és IQ-val sokkal inkább felturbózott karakter, mint az eredeti Hamupipőke.

Maga a történet nem más dialógusok sorozata: érdekesen megrajzolt karakterek beszélgetnek általában ízlésesen és szépen megrajzolt hátterek előtt. (A szövegek pedig kifejezetten jól megvannak írva: a konfliktusok izgalmasak és feszültek, bizonyos jeleneteket pedig egy, a játékra nagyon jellemző, finom és eredeti humor dob fel.) A szövegek általában fixek, de bizonyos pontokon befolyásolhatjuk a történet menetét. Ezek a választások pedig soha nem tét nélküliek, de mindig logikusak és végül egy egységes egésszé állnak össze. Például amikor a végén azzal szembesültem, hogy Cinders egy zseniális, de vaskezű uralkodóként, a herceget teljesen elhomályosítva és háttérbe szorítva, ellenségeit pedig mindenféle bizonytalankodás nélkül lesittelve vezeti be országát egy új aranykorba, visszatekintve megértettem, miért történt ez így.

Végig érvényesül a „valamit valamiért” elv, ami kifejezetten illeszkedik a karakter kiszolgáltatott, nyomorúságos helyzetéhez. Bizonyos értelemben minden döntésünk nehéz, minden eredményért fizetni kell valamivel.

A Blackwell-sorozathoz hasonlóan ez is egy ízig-vérig feminista játék, a történet középpontjában női karakterek és női sorsok állnak, a dialógusok javarészt nők között zajlanak — a férfiak abszolút mellékszereplők, és ez a végeredmény meghatározására is igaz. A Cinders világában a sorsukat a nők maguk irányítják — ha nem is könnyen, ha sok nehézség árán is, de függetlenek a hagyományos társadalmi és gazdasági korlátoktól.

Amit én külön élveztem, az a Fairy grandmother alakjának átdolgozása: nem is egy van belőlük, hanem kettő, és az eredetihez képest mindkét változatnak megvan a maga sötét oldala.

Mindig az egyik felső szinten kezdjük a szombatot. Alaposan kitapasztaltuk már, a liftek milyen kombinációja vezet fel a kiválasztott emeletre a leggyorsabban; szombatonként csak egy őrült választaná a lépcsőházat, áruk és emberek tömött, lassú folyamát. Onnantól már csak bódék és pultok néha szinte teljesen sötétségbe burkolt labirintusán kell átvágnunk, hogy elérjük a kis kávézónkat.

A boltnál pont kiszélesedik a folyosó, így nem csak az üzlet zsúfolt belsejében lehet leülni, hanem a bejárat mellett is, rozsdás kerti bútorokra — bár én imádom a kávé kissé égett illatát, a vörös-kék fényeket, a kiáradó gőz sziszegését, és az üzlet termosztátja alapján nagyon alaposan szabályozott mikroklímát, Meghatározhatatlan színű, kagylósan pattogzott műanyag pultokhoz lehet ülni, kikopott ülésű, kissé rozsdásodó bárszékeken. Törzshelyünk ott van, a hordók mellett: különböző kávébabokat mindenféle fantázianevekkel látják el, afrikai, dél-amerikai és ázsiai országok neveivel. Amikor anyám gyerek volt, még lehetett külföldről behozott kávét kapni egy-egy méregdrága helyen; egy ilyen üzletben azonban már akkor sem vetődött volna fel senkiben, hogy a cserjék nem itt nőnek, valahol a Csarnok egy használaton kívüli raktárhelyiségében, különleges lámpák alatt, a helyben termett szerves hulladékon — a különböző aromákról pedig gondoskodtak az üzlet saját genetikai szakértői. „Kubai” a hét kávéja, én abból kérek egy duplát, anyám mindig hosszú kávét iszik. Rendelésünk öreg, csorba poharakból érkezik, de ez legalább még porcelán, nem pedig műanyag.

Imádom ezt az üzletet, még ha tíz perc is az út felfelé és még hosszabb lefelé. Amíg sorban állunk a lefelé tartó liftekhez, letöltöm telefonomra az aktuális árukészletet. Sikerül kapcsolatba lépni a tojásosunkkal is: tettek nekünk félre a szokásos rendelésünkből, nem kell sietnünk. 23 darab van még, tizenöt darabnak azonnal átutalom az árát, aztán még ötöt veszek anyámnak is.

Halakból egészen jól állunk, legalábbis az infovonal szerint — az ilyesmit persze mindig látnom kell a saját szememmel. A múltkor elromlott valami a cápák alagsori tartály szűrőberendezésével — csak rá kellett néznem a húsra és már mentünk is tovább. Persze sokan nem szűrték ki, hogy ez nem megfelelő minőség — persze gyakorlat nélkül nehéz lett volna felismerni azt az enyhén rózsaszín árnyalatot (én már húsz éve vásárolok itt), a szagokat megkülönböztetni a csarnok bűzében pedig egyenesen lehetetlen — az szintetikus szennyezések átható illatával csak otthon szembesültek a pórul járt vásárlók. Most lazacot szeretnék venni, de így ránézésére minden rendben lesz vele.

Előbb elkerülünk a Fiatalemberekhez. Ők nagyon értenek az eladáshoz; nem voltak restek egyformára szabatni magukat valamelyik plasztikai sebészettel — így sosem tudhatod, legutóbb kitől vásárolták, hamarabb kialakul benned az érzés, hogy már ismered az illetőt, márpedig a személyes ismeretség a Csarnokban nagyon sokat jelent. Nem csak egy jó vételt, de hogy bizalmat is, amivel elhiszed a tájékoztatást, amit az illetőtől kapsz.. A Fiatalemberek ráadásul — vállalva a kockázatot, az extra utánajárást és a gyakoribb ellenőrzéseket a város egészségügyi szolgálatától — nem a Csarnok ökoszisztémájában termelik meg, amit árulnak, hanem kívülről hozzák be. Ami azért jó, mert a Csarnokon belül is megvannak a szezonok — ezeknek már természetesen semmi köze az évszakokhoz, sokkal inkább van szó a bonyolult, egymásba fonódó termelési ciklusok kölcsönhatásáról, de a Fiatalemberek olyankor is képesek citromot, karfiolt vagy salátát árulni, amikor az amúgy hiánycikk lenne. Ilyenkor persze kaszálnak rendesen.

A szójatejesnél minden rendben van, a tofu is teljesen friss, és szeretem az érlelési technikáját. A fűszereshez menet még elkerülünk a tojásoshoz, felvesszük a tojásainkat, mire sikerül odavergődnünk a tömegben, már vár minket, ügyesen lezárt, kipárnázott dobozokban. Mivel már fizettem, pénz itt nem cserél gazdát, csak kedvesen mosolyog ránk a japán házaspár. Anyám, akit a múltkor próbálta ki ezt a termékvonalat, most udvariasan mond köszönetet a múlt heti ajándékért, és ígéretet tesz, hogy legközelebb mindig ezt a genetikai változatot preferálja majd.

Amikor már majdnem minden megvan, a megszokott helyünkön tolunk egy-egy algasütit. Án a feketét szeretem, anyám a rózsaszínt; érzem, ahogy a lágyan rafinált ízű, enyhén bódító, enyhén hallucinogén lé lefolyik a torkomon. Mire anyám is végez, már kicsit élénkebb színben látom a Csanokban hullámzó tömeget, kicsit már elmosódottabbnak a mozgást, de tudom, hogy egy darabig majd ez lesz a maximum. Ebéd után viszont színeseket és mozgalmasakat fogok álmodni, brutálisan erős szinesztéziákkal.

Még néhány sűrítménykockát veszek a mogorva arabok üzletében — utálatosak és udvariatlanok, de kiváló minőségű árujuk van, és a vendégkörüket is alaposan megválogatják. Nem lehet tudni, hogy a hatalmas termetű, tetovált arcú biztonsági őr kit enged be és kit nem (az azért biztos, hogy aki zajong vagy nem vigyáz a polcokra, az legközelebb biztosan kint marad), de ez azon kevés üzlet, ahol soha nincs tömeg, és a hangszigetelt üvegfalaknak köszönhetően itt meleg és csönd is van. A vásárlás egyetlen szó nélkül zajlik, némán veszik át a pénzemet és adnak vissza, aztán némán követnek a szemükkel a kijáratig.

Csak akkor vesszük észre, hogy már megint esik az olajos, hideg októberi eső, amikor kimegyünk a csarnokból. Elköszönünk, édesanyám lefelé indul, a föld alá, a legközelebbi mozgójárda felé, én pedig elindulok a legközelebbi légitaxi-állomás felé.

Pár hónapja, hogy rendbe raktam a fűszereinket, és a mai vendégeskedés alkalmával — édesapámékat láttuk vendégül paradicsomlevesre, egy kis grillezett lazacra, grillezett, vinegrette-es répával, krumplipürével és basmati rizzsel — ismét megtapasztaltam, hogy isteni érzés, hogy tudom, mi hol van. Régebben beértem azzal, hogy bizonyos dolgok be vannak üvegezve, a zacskózott dolgok meg egy ősöreg műanyag kosárban hányódnak, de aztán elegem lett abból, hogy semmit nem találok, amire szükségem lenne, bizonyos dologkról meg is feldekezem, másokból meg újabb és újabb adagokat halmozok fel.

1. Első lépésként felszámoltam a zacskókat. Üvegezni kezdtem: szerencsére elég sok kis méretű üveg volt itthon.
2. A sütéshez használatos dolgok (instant élesztő, sütőpor, vaníliás cukor stb.) természetesen maradhattak zacskóban.
3. Minden üveget megcímkéztem.
4. Elrendeztem az üvegeket és a megmaradt a szekrényben: ehhez kisebb tárolóedényeket is használtam, ha úgy hatékonyabban lehetett csoportosítani. A gyakran használt dolgok kerültek jól felhasználható helyre, a kurkuma, a szegfűbors meg ezek az évente egyszer-kétszer használatos dolgok meg a felsőbb régiókba.
5. És most jön az egyik lefontosabb: a szekrényajtóra, mindegyik polc magasságába leltárt készítettem. Ha valami elfogy akkor azt,
   1. Lehúzom a listáról vagy
   2. legkésőbb a következő piacozáskor pótlom.

Aminek külön örültem, hogy előkerültek olyan, ajándékba kapott fűszerek és keverékek, amiket persze teljesen elfelejtettem, és mivel ezek elég speciális dolgok voltak, nyilván nem is nagyon kerestem őket. Ezek között volt olyan is, amit mostanra már fel is használtam.

De a lényeg, hogy mostantól nem kell többet dühödten koszlott, gyűrött zacskók között matatnom, ha nem sót vagy borsot akarok tenni a kajába.

Nem is tudom, mióta már az egyre nagyobb íróasztalokra gyúrok: volt már L alakú, falra erősíthető bútorlapom, volt 160 centi széles IKEA-s asztalom: a végeredmény a kupleráj. Amiből mostanra nagyjából elegem is lett. Az irodai íróasztalomon bezzeg mindig rend van — hiszen semmit nem rakok rá soha.

Gondolkodtam, hogyan lehetne ezt a dolgot valahogy otthon is lemodellezni, és most arra jutottam, hogy a legjobb az lenne, ha az otthoni asztalomra sem raknék le semmit, amit nem muszáj. Hanem mindig csak az lenne ott, amit éppen használok, meg kell mondjuk egy olvasólámpa, meg az agyagsün, amiben az alapvető íróeszközöket tartom. Így veszek egy kis íróasztalt, lehetne mondjuk 1 méter széles (a régi íróasztalom már korábban távozott a kiadó lakásunkba, jelenleg mérnökalátétként funkcionál.) Minden mást meg beraknék valahová.

Először dobozokra gondoltam: pár cuccom már így is átvándorolt oda olyan két éve, azóta azok, amik megvannak, a többiek rendszerint elmerültek az asztalomon levő kupleráj üledékes áradatában. De aztán rájöttem, hogy ez talán egy kicsit túl sok kupis dobozhoz vezetne, talán egy fiók, a limitált térfogatával még jobb lenne. Persze nyilván így is lesznek kupi-fiókok, de a fontos dolgoknak lehetne dedikált helye. Az IKEA-ban meg vannak is polcos elemek, amikbe lehet fiókbetétet tenni, milyen jó lesz ez nekem.

Az IKEA-zás lehetőségére persze Nicoline is ráharapott, sőt, kitalálta, hogy ő is megszabadul acélvázas harci íróasztalától, kitúr engem a napfényes helyről és belök a sötét sarokba, mi több, ő nem is fiókokat akar a rá eső rekeszekbe, hanem aranykalitkát beépített kanárival, mini-páncélszekrényt, kihúzható sminkes fiókot és egy helyes kis zajgenerátort, amelyik véletlenszerűen Messenger-értesítéshangokat és telefoncsörgést generál. Így olyankor is meg tudok őrülni, amikor a telefonja történetesen nincs a szobában.

Azon ritka alkalmak egyike volt, amikor minden pontosan úgy alakult, ahogy elterveztük. A két rövid asztal plusz a polcos elem kényelmesen elférnek egymás mellett, még fel is szabadult egy kis hely, én pedig a jelek szerint tényleg rákényszerülök az elpakolásra egy olyan kis asztalon, ahol nem fér el egyszerre a laptopom, az írógépem meg pár jegyzettömb (és tényleg mindegyiket használom). A fiókjaimba is elkezdtem elpakolni, mivel kicsik, így könnyen megtelnek, így suvasztani tényleg nem fogok tudni majd oda, ahol fontos dolgok vannak.

Ráadásul az asztalom állítható magasságú, ami tök jól hangzik, csak egyelőre nem találom az ideális magasságot.

Az Országos Bajnokság a legjobb alkalom arra, ha az ember slamet szeretne hallgatni: le vannak válogatva a legjobbak, a verseny meg brutálisan kemény, így a legjobbak is a legjobbjukat nyújták. Ez volt a negyedik OB, amit néztem, a második, amit személyesen, de ennyire erős még soha nem volt a színvonal.

A moderátor megjegyezte, hogy ezen a versenyen mintha minden slammer mást hozna, mint amit megszokhattunk tőle. Ezt én is hasonlóképpen tapasztaltam: olyanokért üvöltöttem lelkesen, akik eddig soha nem nyújtottak olyan produkciót, ami nekem is tetszett volna. Azóta elkezdtem visszafelé is kipróbálni: visszanéztem Bárány Bence korábbi szerepléseit, nem én változtam meg, tényleg abszolút nem az én stílusom ez a koherens tartalommá nagyon nehezen összeálló formajáték, amit eddig nyújtott. Most viszont, hogy sokkal sűrűbb volt a szöveg tartalma, sokkal jobban megütöttek engem is a nagyon rutinosan előkapott verbális poénjai.

Mundig Márton előválogatós szövegét konkrétan nem is értettem. Most az első körös slamjétől nem bírtam abbahagyni a röhögést — a második fordulóban meg olyan keményen átment politikába, amire megint csak abszolút nem számítottam.

Trükkös dolog ez a slam. Van, amikor az ember csak néz, hogy miért tapsol kb. mindenki extatikusan, miközben én még egy egészen enyhe elragadtatottságot sem érzek, nem értem, miért röhögnek valamin, ami szerintem kicsit sem vicces vagy egyenesen kínos. És vannak pillanatok, nyilván elsősorban ezekért megyek, amikor csak találgatni tudom, hogy tud valaki ennyire felszabadultan, ügyesen, hatásosan írni és előadni magyarul, úgy, hogy három perce van összesen, úgy, hogy fogalma sincs, mit hozott magával a másik huszonöt versenyző, mint ahogy azt is nagyon nehéz kitalálni, hogy a közönség és a zsűri konkrétan mire fog gerjedni.

A zsűri már csak azért is nehéz dolog, mert számomra évek óta nyilvánvaló, hogy azért itt nem a konkrét produkció értékelése történik csak meg. Ha valaki már ismert és jó, az biztos előnnyel indul akkor is, ha a konkrét szövege gyengébb. Ami persze nem jelenti azt, hogy nem lehet (viszonylag) ismeretlenként is óriásit villantani — csak ahhoz még keményebben kell teperni. De mivel a slamben alapból a zsűri is véletlenszerűen választott (egy OB-n nyilván fix a zsűritagok többsége: ötből csak két fő kerül ki a közönségből), ez is olyasmi, amit inkább csak meg kell szokni.

Saját favoritom, Szentléleky-Szabó Ágnes az előválogatós Nemzeti Párválasztó után megint olyan szöveget hozott, ami engem személy szerint nagyon megérintett, de a második körbe sajnos nem került be. (Ebben a versenyben amúgy szerintem ez az igazi díj. A verseny leginkább a dicsőségért szól, nem tudom, számít-e, hogy valaki ötödik vagy első — viszont a legjobb öt még egyszer szavazhat a Trafó jelentette prémium körülmények között, és ez azért nagyon nem mindegy.)

Amikor a végén az Eye of the tiger-re felállva tapsoljuk meg a győztest, Mészáros Pétert (akit idén én is imádtam), ugyanúgy elönt az endorfin, mint az elmúlt években.

Életem legnagyobb szakmai hibája, hogy nem készítettem ötven másolatot a legizgalmasabb szerkesztői feladatról, amiben életemben részem volt. Balu állított be egy harmatgyenge cikkel a rovatához, lapzárta előtt nem sokkal. Nyugodtan leírhatom, hogy rosszabb volt a rossznál, mert Balu amúgy zseniálisan ír és hát nyilván nekem is vannak iszonyú pillanataim. Több, mint neki Én voltam a vezet őszerkesztő, félrehívtam az iroda egyik kevésbé zajos szegletébe (péntek délután még egy merő őrültekháza volt az iroda), és elmagyaráztam neki, hogy ez olyan, mint egy szakállas vicc ezredjére elmesélve. Jól fogadta a kritikát, leült és átírta.

Jobb lett, de nem igazán — ez egy publicisztikai rovat volt és pont az él hiányzott belőle. Szóval bedobtam neki egy ötletet, hogy hogyan lehetne igazán frappánsan, ügyesen, viccesen megoldani ezt a feladatot. Nevetett, de innentől kezdve az én ötletem persze már nem játszott, neki kellett valami hasonlóval előállnia. Rágódott egy darabig a dolgon, mire előállt a harmadik változattal, ami inkább csak spirtituális öröksége volt az első változatnak, de annyira ütött, hogy még most mosolygok, ha eszembe jut.

Persze a pénteki szerkesztés rutinkáoszában nem vetődött fel bennem, milyen jó is lenne ezt elrakni és vicces sztoriként mutogatni később; most már a végső változat sem elérhető a megsemmisített archívumban. Viszont mostanában egyre többször jut eszembe ez a történet.

Három éve biztos járok slampoetryre, elhatároztam, hogy mostantól én is fogok slammelni. De hát ugye ez nem megy az egyik pillanatról a másikra, főleg, ha az ember elég sok emlékezetes szöveget hallgatott már; egyelőre tehát a szenvedésnél és a különböző vázlatok megsemmisítésénél tartok. Szegény Nicoline az, akinek vállalnia kell a tesztközönség szerepét, ami neki azért nem egy egyszerű kihívás. A feleségem ugyanis egy szókimondó személyiség, de nem az a boncolgató alkat. Csak úgy magától, ha a zsigereire hallgatna, három szóban elmondaná, hogy ez elég gyenge, majd elém állítana egy követhetetlen példát, majd felvázolná a saját elméletét arról mi is a jó slam poetry. (Aki még emlékszik: amikor bowlingozni tanított, akkor is folyton arra biztatott, próbáljam eleinte golyó nélkül.) Ehhez képest kell neki konstruktívnak lennie — szerintem semmi nem mutatja jobban, mennyire szeret, hogy tényleg az.

Nekem pedig itt az ideje felébresztenem az utóbbi időben egy pincében szerkesztői rutinomat és önmagam ellen fordítanom.

Másodszor láttuk vendégül Zétát. Nem mintha ez olyan nagy feladat lenne: jönnek a szülei, lerakják, eszünk, kicsit játszadozunk-beszélgetünk, aztán ő elillannak a délutánba, mi meg úgy csinálunk, mintha nem történt volna semmi. A sírások számát egyel sikerült csökkentenünk, legutóbbhoz képest, most konkrétan nullánál tartunk, ami azért nem olyan rossz eredmény másodszori bébisittelésre.

A következő nagy célkitűzésnek azt tekinteném, ha a hercegnő hajlandó lenne el is aludni: volt egy szakasz, amikor szemlátomást már alig bírt ébren maradni, konkrétan összeesett, ha lábra állt, de leginkább csak dőlt jobbra-balra, a kanapén, hagyta, hogy betakarjam a 36 éves nosztaligatakrómmal, de alvásra semmilyen körülmények között nem volt hajlandó. Aztán ismét kettesbe kapcsolt az agya, és nekiláttak a rajzolgatásnak, ami a másik nagy programblokk volt.

Az első az volt, hogy olvasnom kellett a Három amulettből, ami egy ázsiai mesekönyv, és szerintem még duplailyen idősen is büszkék lehetnének rá a szülei, ha értenék; ehhez képest nagyon figyelmesen hallgatta, ha meg abbahagytam, akkor nógatott folyamatosan, hogy „ovassá, ovassá!” De voltak az erkélyen is, én lementem az utcára, és gyakoroltuk kicsit az integetést, aztán Nicoline-nal megint elővették az Ez Párizst.

A graffitizés Nicoline-nel, nekem már a lazítós programpont; nem mondom, hogy nem szálltam be néhány fókával, polippal, teknőssel és csikóhallal, de azért ez alapvetően nem az én aszatalom. Azért ott sündörögtem én is a környéken, így fültanúja lehettem, hogy a kisasszony a legjobban vászikát tud rajzolni.

Elkezdtük faggatni, hogy mégis, mi az a vászika, de nem igazán jutottunk előbbre. Könyörgőre fogtam, hogy rajzoljon egyet, de szemlátomást élvezte, hogy markában tart az általa gerjesztett információs vákuummal és megtagadta a további együttműködést. Nekem közben eszembe jutott, hogy ha egy horrorfilmben lennénk, kábé ez lenne az első nagy fordulópont: itt van egy aranyos kislány, egyszer csak elkezd valamiről beszélni, akiről senki sem tudja, hogy mi az. Megkérik, hogy rajzolják le, és akkor lerajzolja valamilyen ősi démon szimbólumát, amelyik rajta keresztül próbál betörni ebbe az univerzumba.

Végül aztán megszánhatott, mert az egyik lap sarkába rajzolt valamit zölddel, és megmutatta nekem: „ez a vászika”. Hát, nem lettem okosabb, mire gyorsan lerajzolta sokkal nagyobban, pirossal is: „ez is vászika”. Mivel a szerzői jogok nem az enyémek, így most nem osztom meg őket, de őszintén szólva nem hiszem, hogy bárki is felismerné. Na majd az emlékirataiból kiderül.

Aztán megjött az apja, másodszor is megtömtem gesztenyepürével meg tejszínhabbal (mármint Zétát, nem az apját), táncikáltak még egy kicsit, aztán feladtam rá az utcai cipőjét és hazamentek.

:(

Vettünk egy új dolgozószobát az IKEA-ban. (Mellékszál: ha az ember gondosan előkészített bevásárlólistával megy, és a raktárnál kommandózik be az árusítótérbe, IKEA-zni baromi zen dolog. Szépen összeválogattam mindent, felpakoltam a kocsira, egy követőrakéta célirányosságával becéloztam a dobozosztályt, kiválasztottam az előírt típusú tárolóeszközt, majd sértetlenül tértem vissza a raktár funkcionális csöndjébe — talán most először voltam úgy itt, hogy nem egy merő ideggörcs voltam a vásárlás végére.)

Nem volt más hátra, szerelni kellett. Múltkor bringaszerelés közben megnéztem a Mátrix második részét: persze nem is annyira néztem, mint inkább hallgattam a dvd-t. Mivel azonban kb. harmincszor láttam, simán tudtam, épp mi történik. Ez adta az ihletet, és az Alex polcos asztal összeszereléséhez benyomtam a Szárnyas Fejvadászt. Ez ugye egy brutális vizualitásásról (is) híres film, de mivel itt már az ötvenet is ütötte annak idején a megtekintések száma, így is elég volt hallgatnom: mondjuk csak egy-két másodpercre néztem fel, hogy elkapjam a kedvenc snittjeimet. Továbbra is egy gyönyörű film, és az újranézés meggyőzött arról, hogy teljesen felesleges a folytatásra vesztegetnem az időmet.

Aztán az Ördög Pradát visel volt soron, itt kicsit sajnáltam, hogy csak a hangot hallgatom, mert több nagyon szépen megkomponált, klipszerű jelenet van benne — ha az ember ezt nem nézi, csak a zenét hallja. Mindegy, azért így sem volt rossz. Talán ennek is köszönhető, hogy ezúttal az összeszerelés is egy kellemes, laza, meditatív tevékenységgé változott: egy fiókos szekrényt például hibapont nélkül sikerült összehegesztenem.

Még van pár fiókos betét, majd kipróbálom, mire jutok a West Winggel.

Biciklimet felavatandó-kipróbálandó Nicoline-nal elbicikiztünk a Kopaszi Gátra. Mivel ez tényleg egy tesztkör volt, a lehető legrizikómentesebb utat választottuk, és a budai rakparton mentünk végig. Ez számos idegesítő faktort foglal magába — még szerencse, hogy ezúttal tényleg minden mindegy volt. Ugye ez az az útvonal, ahol abból a teljesen fals meggondolásból, hogy a kerékpárosok meg a gyalogosok kvázi egy kategóriába tartoznak, kb. a Margit hídjtól a Lágymányosi hídig össszeöntötték a gyalogosokat. Turmixolják csak fel egymást. Nyomban eszembe jutott, miért is favorizáltam én anno a pesti oldalt, még ha Budán is dolgoztam.

A Kopaszi gáton aztán letelepedtünk, és felolvastam Nicoline-nek A Két Torony-ból egy fejezetet. Még Horvátország előtt kezdtük el A Gyűrűk Urát, egészen jól haladunk vele. Nekem ez a második a kedvenc kötetem, Szilszakáll megjelenése és az ent-tanács például pontosan ugyanolyan badass élmény volt, mint ahogy gondoltam. (Az első kötet legeleje ugyanakkor egy kifejezett kihívás: az ember végre rádumálja finnyás, de az Amerikai Isteneken már megedződött feleségét erre a klasszikusra, és akkor az ember fél órán keresztül olvas fel a gyaplábúakról, az irhafakókról meg a sztúrokról és fejtegeti, hogyan működik a Megyében a postaszolgálat.) 

Olvasás közben kiszúrtam, milyen elképesztően szép textúrája van a könyvpapírnak a délutáni napsütésben, és rádumáltam Nicoline-t, hogy legyen ez az aznapi instagramja.

View this post on Instagram

Sunday, sunshine, reading. #hellooctober #reading #book #lordoftherings #budapest #sunshine #bookpaper #outdoor #texture #papertexture

A post shared by Zsófia Dániel (@danielzsofia) on Oct 1, 2017 at 5:39am PDT

Visszafelé beadtam a bringát a szervizbe. Igazából nyilván fel tudnám szerelni én is a hátsó váltómat, de most már mielőbb biciklizni szeretnék; a csomagtartó meg pont úgy nézett ki, amivel rengeteget lehet szívni, és nagyon örültem, hogy tegnap mindenféle frusztráció nélkül oldódott meg a nagygenerál. Így legalább a váltóm is pontosan be lesz állítva, ami kábé az első alkalom lesz az életemben; az elkoptatott menetek és az öreg mechanika miatt felnőtt biciklis karrierem során mindeddig nem tudtam túljutni az „á, jó lesz ez így is” fázison.

Eddig amúgy nagyon kedvező benyomást tett rám az új szerviz. Délután és késő este vannak nyitva, ezzel messze a legvásárlóbarátabb mentalitást mutatják az általam ismert szervizek közül. És az ügyintézés is viszonylag korrekten ment.

Ja, három év után felavattam a Nicoline-tól kapott biciklistáskámat is. Egy mozdulattal lehet felrakni-levenni a csomagtartóról, és elég jó masszívnak is látszik. Egyelőre imádom.