Valódi, telivér városi csatornapatkány vagyok, aki legjobban a nagyvárosi mocsok közepén szereti álomra hajtani a fejét, de Gödre, a Duna-partra azért szeretek kiugrani néha. Ott volt a legénybúcsúm is, Baluval is jó sokat kószáltunk már arra, de a téli jégen mászkálást is nagyon szeretem.

Most is kimentünk, dacára a rekordméretű hidegnek, ennyi réteg ruha talán még soha nem volt rajtam egész életemben (vagy legalábbis gyerekkorom óta) — amikor hazaértem, némi sietséggel próbáltam levetkőzni, de hát ez kb. annyira volt reményteljes feladat, mintha a holdsétája után Neil Armstrong akart volna gyorsan pizsibe ugrani. Csak apránként, megfelelő sorrendben tudtam lehámozni magamról a rögtönzött szkafandert.

Gyerek sem volt még ennyi: Baluék baráti körében elég szép számmal érkeztek az apróságok, szóval mindenféle méretű gyerkőc csatlakozott hozzánk hosszabb-rövidebb időre a jégen mászkáláshoz. Megnéztük a naplementét a Dunán, hallgattuk, milyen szürreálisan meg lehet pattogtatni az egybefüggő jégpáncélt egy darab kővel, élveztük a jégzajlást, nézegettük a hódrágta fákat meg a hódlyukakat (állítólag elég szépen felszaporodott a populáció).

De azt hiszem, akkora hülyeséget sem csináltam még, amibe Balu rángatott bele saját példáján keresztül. Mire odaértem az esti milongára, már ott is volt olyan, aki csak Jégtörő Márktyásnak nevezett.