Locsog a lábam körül a víz. Összeszorul a torkom, ha eszembe jut, hogy ez az eleven sziklába vájt mikve már 1500 éve is itt volt — és most az én lábaim koptatják a padlót. Közben itt voltak a zsidók, aztán elkergette őket a spanyol inkvizíció, lefalazták a fürdőjüket, hogy ha esetleg visszatérhetnek, akkor itt várja őket a mikve. Közben az egészet feltöltötte a sár, majd két évtizeddel ezelőtt valakinek eszébe jutott, hogy a fal mögött akár lehet is valami. És most ezt én is láthatom. Zadarban éreztem még ilyesmit, de itt Szicíliában is van egy-két pont, ahol mintha a bőrömön érezném a múltat.
Sikeresen bebarangoltuk Szirakúza egész óvárosát, Ortigiát. Nicoline boldogan kurjongatva megszállt egy halsütödét, ahonnan elvittük és a tengerparton elfogyasztottuk szerény ebédünket: papírtölcsérekbe csavart krumplit és ugyanígy csomagolt tengeri mixet. Hihetetlenül friss volt és elképesztően finom. Így bár a feleségem az elsődleges fish and chips rajongó, most én is egészen jól profitáltam belőle: főleg a hanyagul a zacsi közepébe hajított polip ízlett.
A mai napot egy főzőtanfolyammal kezdtük. Abszolút autentikus élmény volt és rengeteget tanultunk, aki utálja az olasz konyhát, az a közeli jövőben inkább utasítsa vissza a vacsorameghívásainkat. Ebédre azt ettük, amit főztünk, de ami legfontosabb, megtanultam az olasz vendéglátás legalapvetőbb titkait.
- Sorozd meg a vendégeket többféle meleg- és hideg előétellel: minél többet eszenk, annál kevesebb gond lesz a következő fázisokkal.
- Lassísd le őket valami finom tésztával.
- Szolgálj fel valami brutális főételt.
- Tömd őket addig desszerttel, amíg elájulnak.
Ezután az ebéd sikeresen teljesítettnek tekinthető.
Már ahogy menet közben főzögettünk, is éreztem, hogy sok lesz ez. Ki sem főztük/meg sem sütöttük a teljes adagokat, de olyan bőséggel került minden így is az asztalra, hogy évek után először mégis túl sokat ettem. Zsenge ifjúságomban elő-elő fordult, hogy nagy lelkesedésemben túlzabáltam magam, az utóbbi 15-20 évben erre nem került sor, de most konkrétan úgy éreztem, hogy ha a feleségem nem szállítja haza a maradványaimat azonnali hatállyal, a vendéglátóimnak kell azt feltakarítaniuk. Szerencsére a kényelmes, félájult terpeszkedés a kocsi ülésén meg az idő meghozta a várt hatást, egy-két óra múlva már kommunikálni is tudtam.
A legjobban mégis a totális, abszolút diadal ízlett, amikor szakácstanárunk elővett egy bazinagy flakon napraforgóolajat. Ellentétben azzal ugyanis, amit feleségem képzelt, az olaszok főzni simán főznek ezzel — az olívaoljat inkább a salátákra tartogatják.
Az este egy miniatűr strandon talált minket. Olaszosan laza és koszos volt, de még mindig jobb, mint a mellette levő katonai strand, ahol kiosztják neked a 263JB jelű nyugágy-napernyő párost, oda lefekszik, onnan nem mozdul, a nap járását tudomásul veszi, a tengerhez pedig lábujjhegyen sasszézva juthat csak el, a haladási irány szigorú betartásával. Itt azért emberibbek voltak a dolgok, arrébb húzódhattunk a Nap elől (feleségem pirul az UV sugárzásban, mint garnélarák a fritőzben), és nem is kellett ugyanazt a partszakaszt egy hadosztálynyi fürdőzőtárssal megosztani.
Az igazi kaland azonban még hátra volt: az esti, szirakúzai csúcsforgalomban találni egy Conadot, ahol bevásárolhatunk nyaralásunk utolsó, két és fél napos szakaszára; persze már a raktározást is megkezdtük az előttünk álló, szicíliamentes hónapokra.