Villámebéd

Trychydts | | | 2016., május 04., 23:06 | | |

Citromos-tejfölös carbonarát eszem papírpohárból, egy másik nap pedig hortobágyi húsos palacsintát. Kikanalazom a szilárd dolgokat, a maradékot meg felhörpintem. Ha biztonsági játékra vágyom, házias borsólevest szürpölgetek vagy újházi tyúkhúslevest, de a végső hazatérés a forró, bazsalikomos paradicsomlé. Megvan az új kedvenc ebédelőhelyem, a Soup Culture.

Munkahelyen alapvetően kétféleképpen szoktam ebédelni. Az egyik, gyakoribb eset, hogy gyorsan felszippantok valamit, a másikat inkább a szocializálódás iránti vágy mozgatja. Az új helyemen kissé nehezebb az utóbbit megoldani — kaját vinni nem igazán praktikus, mert ugyan el vagyunk látva ebédelőhelyekkel, de jó sokan is vagyunk rá a nagy tömeget meg zsivajt én nem annyira szeretem, amikor eszem. Az az ebédelő társaság, ahová nekem is belépőm van, egy közeli kínait szeret a legjobban, ami olcsónak olcsó ugyan, de akkor már inkább veszek néhány kiflit a pékségnél. Szétfőtt, ragacsos, még csak nem is mindig friss rizs, hagymával telenyomott, brutálisan sós (rólam beszélünk, akinek ha olyanja van, csipeget egy kis sót otthon) húsételek, olyan mellék- és utóízzel, aminek elnyomásához gyakorlatilag kötelező kólát inni, amit pedig már szintén nem annyira szeretek. (Kis túlzással azt is mondhatnám: leszoktam.) A helyi kantin kínálatával nincsen semmi baj, csak éppen brutálisan felül van árazva, megspékelve némi irritáló randomizálással.

A Soup culture viszont pont olyan, amit nekem találtak ki. Oda-vissza tíz-tizenöt perc sétányira van, ami pont annyi, hogy ki tudjam szellőztetni az elrontott függvényeket vagy rossz kódrészleteket a fejemből. Amíg megeszem a levest (elég korán megyek ahhoz, hogy az esetek elsöprő többségében jusson nekem hely a két asztal valamelyikénél), elkészülnek a szendvicseim, a szendvicseket bekapom visszafelé és máris végeztem egy instant ebéddel.

Ráadásul a levesek sokkal jobbak a szimpla jónál. Friss hozzávalók, mindig van valami klasszikus és valami nagyon ötletes is, mindig pont annyira sós, amennyire kell, ha csípősnek van valami hirdetve, akkor csíp rendesen. Nem spórolják ki belőle a sűrejét sem, és van rajta annyi lé, hogy pontosan jól essen kihörpinteni. A személyzet kedves, gyors, közvetlen és nagyon nyitott — rendszerint már nyitás előtt ott matatnak a bolt környékén, mindig kedvesen és mosolygósan köszönnek nekem. Budapesten nőttem fel, az elidegenedés magyarországi fellegvárában, nem vagyok hozzászokva, hogy viszonylagos idegenek köszöngessenek nekem mosolyogva az utcán, de jó dolog úgy érezni magam, mintha én lennék Marshall a How I Met Your Motherből.

Árban pedig a kínai kínzókamra magasságában van a dolog — lehet, hogy az össz-szárazanyag tartalom valamivel alacsonyabb, de ugyanez egy doboz kutyakekszre is igaz lenne.