Névnapi Noiret

Trychydts | | | 2016., április 26., 22:41 | | | Kategóriák:

Vajon ki az az idióta, aki képtelen koherens mondatokban asztalt foglalni magáénak a Noiret-ba? Természetesen én vagyok, aki a római vakációja alatt jól elfelejtette, hogy kezdetét veszi a késő tavasztól kora nyárig tartó Trychydtsiádia, amelynek beköszöntét a tradíciók kedvéért az egyre kopottasabb Noiret-ban kell megünnepelni. Kora este egy kis szolid billiárdozással, ami átmegy melegszendvicszabálással tarkított, henye dumálgatásba, hogy aztán egy apokaliptikus ereszdeleahajamat-jellegű, túlfűtött, csocsóbajnokságnak is tekinthető őrülettel fejeződjön be.

Szerencsére a Noiret személyzetéből nem Bunker állt a telefon mögött: a vendéglátás kevéssé bizalomgerjesztő külsejű és még kevésbé csiszolt modorú bajnokát aligha nem engedik a foglalóbizottság tagjai közé. (Igazából akkor lett volna teljes az örömöm, ha pincérként sem kellett volna megismerkednem vele: éppen csak hogy ki nem dobott minket, csak mert rendelni merészeltünk.) Alighanem egy szakképzett ápolóval beszélhettem, aki stresszes heherészésemből is kiszűrte, mi a stájsz, mi több, azt is teljesen nyugodtan fogadta, hogy tévedésből a létesítmény számos asztalát befoglaltam ugyanarra az időpontra. Minden további díjazás nélkül elsikálta a problémámat, így 18:00-kor zavartalan körülmények között kezdhettem egyszemélyes billiárdpartimba.

Nyilván nagy show lett volna az is, ha senki nem jön el, én pedig amolyan tragikus antihősként egyre több alkohollal a szervezetemben múlatom az időt ebben a lebujban, de végül elég hamar elkezdtek szivárogni a vendégek. Csabi és Marcsi voltak az első befutók, de végül olyan sokan gyűltünk össze, amennyien talán még fénykoromban sem. Mire elkövetkezett a csocsó ideje, addigra már eléggé be voltam zsongva, pedig nem is ittam annyit, mint ilyenkor szoktam (ezúton tájékoztatok mindenkit, hogy a Noiret személyzethiányra való hivatkozással szüneteltetheti a koktélok felszolgálását). Eléggé váltakozó volt a szerencsém — amikor évekkel ezelőtt először kezdtük el ezt a csocsósdit (a szülinapomon, amikor a Delphi-álló nyakkendőmet is kaptam), akkor tulajdonképpen semmi mást nem tudtam, csak gólt lőni — mostanra azért már nehezebb dolgom van. Most már nem csak Nicoline és Zalán rutinos profizmusa, de Teri váratlan pillanatokban fellángoló géniusza, és algi meditatív góllövővtechnikája is eléggé meg tud izzasztani.

Baluék kiskorú szereplőt is hoztak magukkal — engem valahogy lenyűgözött az a lazaság, amivel képesek voltak valakit egy billiárdasztal árnyékában bébiétellel tömni, vagy ahogy Zsófi szemrebbenés nélkül képes volt játszani egy gyerekbatyuval a hátán. Ehhez persze bulikompatibilis gyerek is kell — max egy kis nyöszögés jött ki belőle, nem volt szükség arra, hogy zavart pillantásokkal magyarázkodjunk a szomszéd teremben játszók előtt.

És amikor hajnal egykor kivonszoltuk magunkat a nyílt terepre, mintegy varázsütésre ott termettek Petráék, akik éppen a lánybúcsúval mentették ki magukat a bulin való részvétel alól. Úgyhogy végül egy reszketeg kézzel készült, elmosódott csoportkép is készült rólunk a budapesti éjszakában.

Ajándékon pedig már régen nem nevettem annyit, mint Zalán do-it-yourself konfettikészletén.