Egy 1913-as, megjelenése után rögtön be is tiltott darab a Bernhardi-ügy; nyilván érdekes és szomorú is egyben, mennyire kortalannak és aktuálisnak hat még ma is. Nyilván érezzük, hogy nem vagyunk a századforduló Bécsében, ahol a történet eredetileg játszódik, de egyáltalán nem kerültünk olyan messze az akkori közállapotoktól, hogy már csak egzotikus kuriózumként tudnánk a cselekményt befogadni. Minimális változtatásokkal a történet kortárs viszonyok között is előadható lenne — az előadás egyik erőssége pont abból a feszültségből ered, hogy teljesen magunkénak érezzük a konfliktusokat és a dilemmákat, miközben apró jelek elárulják, hogy egy száz évvel ezelőtti világban járunk.
A darab központjában egy banálisnak tűnő konfliktus áll. Egy fiatal (valószínűleg tiltott abortusz során bekövetkezett fertőzés miatt) haldokló nő fekszik a egy magánklinikán. A nővér papot hív hozzá, akit viszont a kórház igazgatója, Bernhardi professzor nem enged be — a lány nincs tisztában azzal, hogy éppen utolsó perceit éli át, az utolsó kenet viszont nyilvánvalóan felzaklatná. Végül egyikőjük igaza sem érvényesül: a túlbuzgó nővér közli a haldoklóval, hogy a pap megérkezett — ennek hatására az megretten és meg is hal anélkül, hogy végül találkozhatna a lelkésszel. Mivel Bernhardi doktor zsidó, hamar hecckampány indul ellene, az eleve antiszemita közvélemény is ellene fordul. Az öt felvonásban ennek a botránynak a krónikáját kísérhetjük végig.
Arthur Schnitzler eredeti szövege nagyon könnyen adaptálható: miközben adott egy feszes történet, finom, fanyar humorral és egy érdekes konfliktussal, nagyon sokféle előadásmódot tesz lehetővé. A lehetőséggel az Örkény alkotói megnyugtató magabiztossággal éltek is. A díszlet kellően rugalmas és stilizált ahhoz, hogy könnyen alkalmazkodjon a színváltozásokhoz; a színpad elő- és hátterét szinte filmes módon használják ki nem csak ahhoz, hogy egyes eseményeket kiemeljenek vagy letompítsanak, de arra is, hogy a szereplők lelkiállapotát, egymáshoz való viszonyt érzékeltessék. A jelmezek kellőképpen modernek ahhoz, hogy a darab kora és aktualitása közötti feszültséget fenntartsák.
A legmarkánsabb változást az eredetihez képest két karakter átdolgozása hozza. Míg az eredeti történet orvos szereplői (természetesen) férfiak, addig itt több karaktert is nők vesznek át. Ebenwald doktor, Bernhardi legfőbb ellenlábasának, a klinika militáns módon keresztény-konzervatív igazgatóhelyettesének szerepét Für Anikó testesíti meg, visszafogott, mégis könyörtelen magabiztossággal. Színpadi súlyát még erőteljesebbé teszi egy nagyon erősen visszafogott és nagyon tudatosan és óvatosan adagolt szexuális feszültség. Az ő ellenpontja Dr. Löwenstein, aki még a kompromisszumokkal sem érné be — teljes elégtételt akar főnökének, szenvedélyes, türelmetlen, vissza nem fogott igazságérzettel. A címszereplőt játszó Mácsai Pál mellett ők azok, akik játéka leginkább meghatározza a darab hangulatát. Mácsai pedig tökéletesen alakítja a világlátott, tapasztalt, erős morális talajon álló, mégis ambíciózus orvost. Enyhe, finom gúnnyal, mégsem sértően kezeli a túlbuzgó, de alapvetően mégis teljesen tehetségtelen orvostanhallgatót; türelmesen és korrekt módon teszi helyére a túlbuzgó nővért; világos, egyenes módon helyezkedik szembe kollégáival, akik szűklátókörűsége még akkor is megakadályozza őket abban, hogy helyesen lássák a helyzetet, ha alapvetően jó szándék mozgatná őket.
De rajtuk kívül is abszolút a helyén van mindenki. Az összes szereplőnek jut legalább egy vagy két olyan pont, amikor ők határozzák meg, merre mozdul a hangulatunk ebben a sötét komédiában. A plébános szerepét játszó nagy Zsolt ugyanúgy pontosan azt az identitáskrízisét buzgósággal pótló, mégis szelíd figurát alakítja, aki igazán hitelessé teszi a darab elején kialakuló patthelyzetet, mint ahogy a plébánost a cselekménybe hozó Ludmilla nővér (Kókai Tünde eh.) naiv túlbuzgósága kínossá tudja fokozni az amúgy is zavarba ejtő helyzetet. Az orvosok mindegyik egy-egy archetípust teljesít meg: nem csak száz évvel ezelőtt, most is felismerhető valamennyi figura, a nagypolgári egzisztenciájába gőgösen beletemetkező nőgyógyásztól kezdve a szakmailag kiváló, de a közélettel érintkezni nem kívánó, fejét a konfliktusok elől a homokba dugó bőrgyógyászon át a keményen pragmatikus Cyprian doktorig, aki Bernhardi talán legközelebbi barátja a kórházban. De még ő sem képes teljes válaszélességgel mellé állni — számára az antiszemita előítéletek olyan, sajnálatos realitást képviselnek, amivel együtt kell élni, amit egy bizonyos szükséges minimumig ki is kell szolgálni.
Aki felett érdemes még elidőzni, az az orvosból lett egészségügyi miniszter, Dr. Flint (Gálffi László). Sármos és gátlástalan gazember; mindent és mindennek az ellenkezőjét is képtelen ugyanazokra a politikai szükségszerűségekre hivatkozva megindokolni. Mint ahogy azt is, miért fontos, hogy az ő amúgy teljesen jelentéktelen személye újra és újra előtérbe kerüljön másokhoz képest. Elvtelensége, saját politikai képességeinek túlbecslése, a szakmai döntések politikai szívességekké való konvertálása is csupa olyasmi, amire bőven tudnánk példát mondani mai politikusok közül is. Az ő figurája is nagyban hozzájárul ahhoz, hogy Schnitzler szövege különösebb változtatások nélkül a mai napig aktuálisan hasson.
Elegendő a végén „bolond” helyett „balfaszt” mondani.