Öt hetet hagytam ki.

Ezt még decemberben is elképzelhetetlennek tartottam volna, bár a tanáromnak azért megmondtam, hogy a hétköznapi óráinkat egy pár hétig szüneteltetni fogjuk. Gondoltam, hét közben minden energiámra szükségem lesz, de azért milongára még el fogok tudni járni, vagy ha nagyon jól mennek a dolgok, akkor majd egy-egy szerdai csoportos órára is elmegyek majd a Bem rakpartra, azt nem kell előre megbeszélni.

Január elején, amikor leginkább csak a kulturális sokk éreztette hatását, még meg is jelentem a kedvenc milongáimon. Aztán ahogy egyre beljebb sodródtam a mély vízbe, úgy éreztem azt, hogy egyre fáradtabb vagyok, egyre kevésbé van energiám bármire. Hétköznap, ha hazaértem, rendszerint már éjfél előtt ájultam az ágyba; hétvégén meg örültem, hogy élek, legszívesebben ágyban heverészve kortyolgattam a cukrozott fekete teát vagy nyomtam a Skyrimet, amihez végre lett megfelelő laptopom.

Amikor elkezdtek körülöttem tisztulni a dolgok, akkor már tudtam volna menni táncolni, legalább hétvégén, de akkor meg már úgy voltam vele, én bizony nem mutatkozom nyilvánosság előtt, amíg át nem esek egy nagygenerálon. Többé-kevésbé emlékszem arra, milyen volt tavaly, a hosszú tüdőgyulladásom után; elég jól be voltam rozsdásodva. Most meg már túl sok energiát fektettem abba, hogy legalább a bejáratott milongáimon végig tudjak táncolni egy-egy estét; nem volt kedvem megkockáztatni, hogy fél évig feketelistára kerüljek egy-egy rossz tanda miatt. Márpedig ez a közösség nem épp a nagy hibatűréséről híres; még a viszonylag kis hibáknak is elég hosszú árnyéka lesz.

Végül összesen négy órányi gyakorlás után kezdtem bele az első éles tandámba. Pont olyasvalakivel, akit legutóbb is jól elszalasztottam, ezért most nagyon örültem, hogy végre sikerült vele összeakadni. Szerencsére nem löttyintette az italált az arcomba.

Szombaton 13 óra munka után sikerült elmennem — de lehet, hogy a fejlesztői munka jót tesz az embernek, mert régen sikerült ennyire elmélyülten koncentrálnom, mint most. Az egyik tanda alatt annyira belemélyedtem a táncba, hogy egyszer csak azt vettem észre, hogy már alig tudatosul bennem, hogy hol vagyok — olyan volt körülnézni, mint felébredni.

Vasárnap felkértem valakit, akit csak nagyon ritkán szoktam. Nagyon régen táncol, szerepelni is elég rutinosan szokott, szóval rendszerint csak olyankor kérem fel, ha nagyon jó formában érzem magam és látom, hogy nem akarják mások felkérni és úgy érzem, hogy táncolni is szeretne aznap és a múlt héten nem kértem fel… pont egy elég változatos vals szólalt meg. Az elején még tudtam magam türtőztetni és finomra venni a figurát, az utolsó számnál viszont úgy meghajtottam magunkat, mint Singer a a varrógépet.

Csak félúton jutott eszembe, hogy talán nem öt hét kihagyás után kéne nyomni a gázt, csak éppen egy dinamikai váltást sem olyan egyszerű levezényelni ebben a stílusban. Úgyhogy örültem, amikor a végén mégis megölelt.