Kezdetben elég izgatottan lapoztam bele ebbe a könyvbe: a sorozat utolsó kötete elég nyomorúságosan végződött, nem is volt szívem egynél többször elolvasni. Sokat dilemmáztam, belevágjak-e az utolsó, már Douglas Adams halála után (de az özvegy engedélyével) született részbe, de végül rászántam magam.

Először nagyon jó és szórakoztató a könyv, jópofa dolog még egyszer visszazökkenni a már ismert világba, a már ismert karakterek közé — aztán az ember rájön, hogy Douglas Adams nem egyszerűen egy felszabadult, gátlások nélküli író volt, aki képes volt arra, hogy a legőrültebb ötleteit is kiírja magából (miközben ugyanazzal a lendülettel feldolgozta az összes sci-fi klisét és közhelyet), hanem egyben egy zseniális író is, aki tökéletesen értett a cselekményszálak rafinált sodorgatásához, pontosan értett hozzá, mikor lehet bedobni egy-egy viszonylag érdektelen, de mégis szórakoztató melléktémát és mikor kell tolni az akciót.

Itt viszont sokszor mintha sokszor fontosabb lenne a megszokott stíluselemek meghatározott időnként történő újra és újra elővétele, mint a feszes történet. Amikor huszadszor szakad meg a történet azért, hogy egy hosszú, de teljesen jelentéktelen Galaxis Útikalauz idézet kedvéért, vagy amikor ugyanazt a jelenetet csócsáljuk oldalak tucatjain keresztül, az utolsó bőrt is lehúzva a már régen nem létező izgalmakról, mire megint történik valami. Pedig maga a cselekmény teljesen hézagmentesen illeszkedik a trilógiába: úgy egy áll egy hatalmas ívű, heroikus küzdelem a történet hátterében, hogy közben mindenki a saját, nevetségesen kicsinyes problémáin bíbelődik, és senki nem képes túllépni saját bumfordi árnyékán.

Ami ennél is problematikusabb, hogy Colfer szemlátomást nem tudta az összes szereplőt egyformán birtokba venni. Ford Prefect és Zaphod karaktere úgy tökéletes, ahogy van, ábrázolásuk teljesen folytonos a régi regényekkel, amiért lehetett őket szeretni, az most ismét előkerül — másolás nélkül kapnak új, egyedi kalandokat, fordulatokat, jellegzetes, de mégis soha nem látott manírokat. Ugyancsak egy örömteli meglepetés Wowbagger visszatérése — nekem ő volt az egyik kedvenc mellékszereplőm és itt is hitelesnek éreztem. Trillian ezzel szemben már úgy semmitmondó, ahogy van, Arthur karakterét pedig leplezetlenül gyűlöli a szerző. Ami nagy baj, nem is csak azért, mert nekem speciel ő volt a kedvenc karakterem, hanem mert az erdeti könyvekben Arthur minden esetlensége ellenére sem az a totális, esetlen balfácán, akit büntetlenül kínozhat a szerző. Ehhez képest egyetlen épkézláb sor nem jut neki, de még a regény befejezése is teljesen elszúródik ezen ellenszenv miatt.

Azt az űrt pótolja tehát a regény, amit az utolsó „valódi regény” totális apokalipszise teremtett bennem — arra viszont esély sincsen, hogy annyiszor elolvassam, mint az első négy kötet bármelyikét. Minőségi fanficton — sajnos semmivel sem több.