Reader’s Log: Alan Dean Foster — Erőrpóba/A Jedi kristály (Splinter of the Mind’s Eye)

Trychydts | | | 2016., január 06., 23:56 | | |

Nekem minden létező médiumon ez a kedvenc Star Wars folytatásom. Ha hihetünk a Wikipedia cikknek, ha a Star Wars nem lett volna brutális kasszasiker, akkor valójában ez a regény lett volna egy low-budget folytatás alapja. Ma már persze nem része a Star Wars kánonnak, a sikernek köszönhetően nem egy mocsárban játszódott a folytatás, hanem három különböző bolygón szerteszórva, epikus, harsogó szimfóniák közepette.

Én személy szerint sajnálom, hogy nem inkább valami ilyesmi felé indult el a sorozat: ez egy telivér, izgalmas történet, Luke és Leia valódi, plasztikus karakterekké válnak, két tapasztalt háborús veteránná, akik éppen egy emberméretű, de azért valódi jelentőséggel bíró küldetésben járnak. Leia nem lesz Luke testvére, mint egy brazil szappanoperában, hanem Luke viszonzatlan szerelme marad, korhatáron belüli, de azért kézzelfogható szexuális feszültséggel. Luke egy valódi lovaga szó középkori értelmében is, aki rendületlenül védelmezi szíve választottját. Darth Vader — a negyedik rész eredeti koncepcióját követve — nem Luke apja, nem egy sötét hős, hanem egy brutális, kegyetlen, de azért döbbenetesen hatékony zsarnok, egy igazi ősellenség, aki megállíthatatlanul tör előre a végső összecsapásig. Darth Vader után pedig nem a császár a következő szint a gonoszok hierarchiájában; a regény értelmezésében Moff Tarkin például Vader felettese volt.

Han Solo, de pláne a Millenium Falcon meg ugye sehol, a Birodalom pedig nem húsz, hanem már több mint negyven éve fojtogatja a Galaxist. A diktatúra megtöréséhez pedig nem egy újabb Halálcsillag felrobbantásán keresztül vezet az út, hanem egy hosszú és gyötrelmes, politikai intrikáktól sem mentes lázadáson keresztül, ami komoly áldozatokkal is járhat. Érdekes módon az endori csata egy halovány előképe is előkerül: nem ewokokkal, hanem szürke pihével borított, gránitkemény humanoidokkal és nem egy fenyőerdőben, hanem a föld alatt.

Maga a világ, ahol a történet játszódik is kompakt, jól befogadható, mégis dögösen részletgazdag. Már itt is megjelenik az ősi kulturális emlékek és a modern technológia keveredése, ami aztán rengeteg folytatásban előkerül. Bizarr idegen lények, izgalmas szörnyek, remek helyszínek, amelyek önmagukban is komoly kihívást jelentenek a szereplőknek. Luke viszonya az erőhöz is jóval kiegyenlítettebb, mint bármelyik más epizódban: szüksége van rá, újra meg újra használja is, de ezen folyamatosan dolgoznia kell, küzdenie az elért eredményekért.

Ehhez kapcsolódik a Meghatározó Mellékszereplő, Halla alakja is, aki egy kiválóan sikerült karakter. Az öreg sarlatán remekül viszi tovább Obi Wan Kenobi szerepét. Nem egy Jedi Mester, hanem egy formális képzésben soha nem részesült Erő-felhasználó, nem férfi, hanem nő, nem egy kiegyensúlyozott bölcs, hanem egy frusztrált, bizonytalan és mellőzött személyiség, mégis megadja Luke-nak azt a támaszt, amire annak szüksége van ahhoz, hogy tovább tudjon lépni és fejlődhessen.

Az már csak az én külön örömöm, hogy ezt a történetet én kizárólag az egyik kedvenc fordítóm, Gálvölgyi Judit fordításában ismerem, az ő nagyon választékos, nagyon hatásos és mégis hiteles fordításában. Persze R2D2 mér Artu Deto, C-3PO pedig Thripio, de ez már csak hozzátartozik a Star Wars hőskor patinájához.

Jól kezdődik

Trychydts | | | 2016., január 06., 0:58 | | |

Bár eddig mindent élvezek, ami eddig az évkezdésemhez kapcsolódik, türelmetlenül várom már, hogy minden megszokott legyen végre. Fél hétkor kelek, reggelizek, hogy csúcsformában és kellően bemelegedett aggyal érkezzek a munkahelyemre. Sétálva is odaérek simán húsz perc alatt — ha majd elolvad a hó, persze biciklivel fogok járni, addig regisztráltatom magam a hiper biciklitárolóhoz. Egy épületben dolgozom a fogorvosommal, mi több, Nicoline fogorvosával is, így munka után a rendelőben olvasgatva várom meg és együtt sétálunk haza.

Végre ebédelhetek a kedvenc piacomon és kávézhatok munka után a kedvenc kávézómban. Kolbászt tolok mustárral és ice tea-vel, lattét szippantok utána, majd sétálok vissza — öt percig csúszkál a hó a talpam alatt és már bent is vagyok az irodában.

Amikor kinézek az ablakon, persze még minden nagyon más. Nyilván jó sok időbe fog telni, mire képes leszek nem úgy kibámulni az ablakon, mintha csak vendégségbe jöttem vagy külföldre költöztem volna. Kicsit arra emlékeztet a dolog, amikor a szüleim először vittek iskolába — édesanyám nyugtatgatott, hogy ez nem lesz olyan nehéz, tanulunk egy kicsit, szünet lesz, tanulunk egy kicsit, aztán megint szünet, tanulunk, szünet, tanulunk, aztán már jöhetek is haza. Mégis nagyon furcsa volt az órási belmagasságú folyosókon látni a hatalmas termeket, érezni az új illatokat, amelyek később persze teljesen megszokottak lettek — mindent keresnem kellett, mivel már akkor is a tértévesztés adományával éltem, persze jó sokszor el is tévedtem, mire úgy egyszer csak helyére zökkentek a dolgok, amire élből vágtam, mikor, melyik lépcsőházat kell használnom, hol a kijárat az udvarra és hol van a vécé. Néha még ma is álmodom ezzel a hatalmas épülettel, érdekesen megsokszorozott, ide-oda csavart változatában.

Annyi plusz különbség azért itt van, hogy az iskolában már az első nap azt csináltam, amiért odakerültem, most pedig egyelőre csak a helyet foglalom és a szén-dioxidot fogyasztom.

Mindenki megvan (Everybody’s Fine), 2009.

Trychydts | | | 2016., január 05., 0:38 | | | Kategóriák: ,

Hajnal volt már, amikor leragadtam ennél a filmnél, de elég volt egy fél jelenetet megnéznem a New Yorki apartmanjában a felnőtt fiát hiába kereső Robert de Niróval, és máris elszállt minden álmosságom. Végig is néztem, aztán némileg hüledezve láttam, mennyire is megosztotta a kritikusokat a Rotten Tomatoeson.

Fura volt, milyen sokan értékelték hamisnak ezt a történetet — azt hiszem, alapvető hiba kiindulni abból egy film értékelésekor, hogy a kritikus mit tud elképzelni vagy milyen személyes tapasztalatai vannak. Persze könnyen beszélek, nekem elég sok visszaigazolást adott a film ahhoz, hogy velejéig hitelesnek érezzem. Ennek ellenére is hiányoltam a fanyalgás mellől az érveket. Nem világos, hogy a családja érdekében az egész életét egy telefonkábel-gyárban lerobotoló apa miért ne érezhetné azt, hogy öreg- és özvegy korára szeretne közel kerülni gyerekeihez. Ami nem könnyű, hiszen néhány hónapja elhunyt felesége csak egy erősen kiszínezett valóságot közvetített felé — most pedig, amikor végiglátogatja a gyerekeket, akkor azok rögtönzött hazugságokkal próbálják meg előle takargatni életük árnyoldalait. (És ennek az indoklása is telejen hiteles: Frank egy olyan apa volt, aki egész életét arra tette fel, hogy gyerekeinek jobb legyen, mint neki volt — így hát őket is hajtotta keményen a minél jobb teljesítmények felé.)

Nekem kifejezetten tetszett, hogy mennyire plasztikusan hétköznapi mindenki; a mindennapi élet megértése körül forognak a messze nem túlhúzott konfliktusok. Olyan emberekről szól a film, akik alapvetően szeretik egymást, még ha a kölcsönös megértés és elfogadás nem is megy könnyen.

A legtöbben a végkifejletet kifogásolják, mintha túlságosan könnyen oldódnának fel ezek a konfliktusok, mintha érthetetlen lenne, hogyan jöhet mégis össze ez a szétesés előtt álló család. Holott a háttérben álló tragédia pont elégséges magyarázat kellene, hogy legyen. Ennek bekövetkezte a filmnek olyan érzelmi mélypontja, ami nagyon sok dolgot visszamenőleg is érthetőbbé tesz. Ugyanakkor, bár ezért nagyon nagy árat kell fizetniük, mégis mindenki ebben a mélypontban kap lehetőséget kap arra, hogy újraértékelje a többi családtaghoz való viszonyát — anélkül, hogy bármi olyasmit kellene tennie, ami nem következik eddig megismert személyiségéből.

Ami mellett viszont végképp nem érdemes elmenni, azt a finoman elegáns, melankolikus stílus, ami az egész operatőrmunkát összefogja és tovább értelmezi a filmet. A tompa pasztellszínek még jobban belénk nyomják a bemutatott hétköznapok szürkeségét, a magányos, üres tájakon fényképezett, telefonpóznák pedig hatásosan növelik a feszültséget és teszik kézzelfoghatóbbá a szereplők közötti fizikai és lelki távolságot.

Drew Barrymore, Kate Beckinsale és Sam Rockwell elegáns természetességgel játszanak a végtelen rutinnal és könnyedséggel játszó de Niro alá. Az ő helyüket néha a gyerekkori önmagukat megtestesítő gyerekszínészek veszik át — megint egy olyan megoldás, amely eredeti és megindító módon egészíti ki a szavakkal elmesélt történeteket.

Szilveszteri mulatságok

Trychydts | | | 2016., január 01., 19:45 | | |

Sose voltam az a partiállat, úgyhogy nekem a „nagy buli” leginkább olyan alkalmakat jelent, amikor eszméletlenségig szerepjátékoztuk magunkat egy kulcsos házban vagy (nyilván nem szilveszterkor) órákon keresztül tangóztam folyamatosan. A tegnapi nap sem annyira a gőzkieresztésről szólt, de viszont egész nap a szilvesztert ünnepeltük, ami azért elég jó volt.

Az idei ünnepi időszakot eléggé meghatározta, hogy az átlagosnál jóval több időt töltöttünk a fitnesszteremben: ráadásul most nem is meggyőződésből vagy azért, mert erőt vett rajtam a lelkiismeret-furdalás, hanem mert egyszerűen muszáj volt mozognom. Úgyhogy az év utolsó napján is elmentünk edzeni egyet, aminek köszönhetően jól meg is éheztünk.

Ebédelni Juciékkal ebédeltünk a Hold utcai piac gasztroteraszán: először nem gyengén rosszul lettem a tömegtől, de aztán végül ügyes teamworkkel, fél óra sorban állással megoldottuk a feladatot és még leülni is le tudtunk. Úgyhogy az év utolsó ebédje nekem egy adag szalontüdő volt házi kenyérrel, egy vas serpenyő alján felszolgálva, illetve Nicoline fél négyzetméter alapterületű rántott húsának a maradéka.

Szilveszterkor, amikor csak Magyarországon van, én mindig szeretek koccintani egyet édesanyámmal — így délután hozzá is felugrottunk egy kétdecis pezsgővel, meg elvittük neki kölcsönbe a Dixitet, hogy elvigye a saját bulijába.

Futás+kiadós ebéd+alkohol — aligha kell nagy fantázia, mi ennek a következménye — majd legurult a fejünk az álmosságtól. Nicoline bátor lélek volt, ő le mert feküdni aludni, én főztem magamnak egy dupla presszót négyszeres adag tejjel és játszogattam a Witcherrel, bízva a már többször bizonyított koffein-adrenalin koktél áldásos hatásában. Ami nem is maradt el, 21:20-ra odaértünk a 21:15-ös asztalfoglalásunkra az A38 hajóra. Nem is baj, hogy ennyire siettünk, mert már így is mi voltunk az utolsók.

Már legutóbb is rettenetesen élveztem az A38 szilvesztert — az A38 ugye egy hajó, és mint ahogy egyszer megtudtam, Magyarországon a hajókra vonatkozó szabályok eszeveszett szigorúak. Nincs tehát olyan, hogy szilveszterkor több embert engednek be a maximumnál — ami azt jelenti, hogy vannak ugyan annyian, hogy meglegyen a tömeghangulat a koncerten, de annyian már nincsenek, hogy 5 percnél többet kelljen sorban állnom a rumomért. (Persze a tételes szabályozás valószínűleg nem így van paraméterezve.)

Vacsorázni most vacsoráztam szilveszteri buliban életemben először, tök jó is volt, meg rengeteget beszélgettünk, tulajdonképpen tökéletes ráhangolódás volt a bulira. Tomi szabadúszó marketinges, rengeteg izgalmas története volt — igazából eddig nem is sejtettem, hogy a boltban kapható italok milyen aprólékos tervezőmunkával készülnek. El is mesélt (elejétől a végéig) egy végül aztán nem bevált projektet; kipletykáltunk mindenkit, aki nem volt ott, aztán hipp-hopp, már 23:30 volt. Szerváltunk egy üveg pezsgőt, aztán lekocogtunk a koncerthelyszínre, éjfélre pont ki tudtam nyitni az üveget. Koccintottunk, aztán belemerültünk a koncertbe még három óra hosszat (addig tartott). Közben eszembe jutott, milyen jó is volt régen rendszeresen random trip koncertre járni — megint átjárt a már régen is megtapasztalt zen-életérzés ettől a tökéletes improvizációáradattól.

Sajnos a hátam továbbra sem bírja az órákig tartó álldogálást, úgyhogy végül azt sem bántam, amikor vége lett a zenének és hazamentek a legények. Mi is pont elcsíptünk egy négyeshatost, a Nyugatinál leszálltunk egy megváltó gyrosra, aztán Nicoline felszállított két, egymást követő buszra, hogy ez tuti a Jászaira meg, hogy aztán a Váci úton leszállhassunk, hogy jajj, mégse és rohanhassunk vissza a Nyugati elé. A második ilyen alkalommal a villamos is elment, úgyhogy végül gyalog vonszoltuk el magunkat hazáig, közben elkékült ajkakkal imádkoztunk, hogy ne most dobja fel a pacskert a kaputelefon. Végül sikeresen bejutottunk, négykor már ágyban is voltunk.

Talán még hozzám képest is józan és szolid szilveszter volt ez, de mégis nagyon jól éreztem magam. Azt hiszem, nincs csalhatatlanabb jele annak, hogy tényleg öregszem.

| | |