Amikor a Facebook elém tolta, mit csináltam 2015-ben, akkor be kellett volna érnem James Bond kedvenc rántottájával (rózsaszín pezsgővel), egy magányos sörözéssel a munkahelyem közelében meg egy nagy rakás tangóval. Ennél azért érdekesebb volt ez az év.

A legnagyobb dolog, ami történt velem, az volt, hogy az Erzsébet téren, az óriáskerék tetején Nicoline megkérte a kezem és én igent mondtam. Még most is büszkén mutogatjuk a poharakat, amelyeket aznap éjjel loptunk. Jövőre esküszünk, a szervezés viszonylag jól halad, ahhoz képest, hogy rólunk van szó.

Szépen berendezkedtünk a lakásban is, ahová még tavaly decemberben költöztünk be: Nicoline édesapját már úgy fogadtuk, hogy az íróasztalok alatt sem voltak kicsomagolásra való kartondobozok és édesanyám ősöreg, vas polcrendszere ismét az íróasztalom felett teljesít szolgálatot. Az új lakásnak köszönhetően újra egyesülhettem sok-sok régi könyvemmel, amelyek az elmúlt két évet a Ferencvárosban töltötték, egy pincében várva a végül bekövetkezett jobb időket. Így ismét olvashatok Sherlock Holmest magyar fordításban — az angol eredetit is elég jól ismerem most már, így nyugodtan mondhatom, hogy sikerült a magyar fordítóknak nagyon jó munkát végezniük.

Persze nem csak emiatt imádom az új helyet: a lakás is sokkal jobb (főleg a sikeres szomszéd-idomítási projekt után), de azt is imádom, hogy milyen közel van mindenhez. Éjnek évadján is simán jövök haza bárhonnan; pláne, hogy elég sok minden van a négyeshatos vonalán, ami ugye éjjel is jár. Édesanyám is közelebb lakik, de a piac is közelebb van — nem is egyszer volt, hogy péntek reggel intéztem el a heti nagybevásásrlást szombat helyett.

Karrierszempontból egy valódi hullámvasút volt az év: egyáltalán be nem tervezett szakmai kihívásokkal telt az év első fele, nyáron megpróbáltam feljebb lépni szakmailag, ami nem sikerült. Erre begőzöltem, Certified Associate in Project Management lettem és nekivágtam a munkaerőpiacnak, amelynek köszönhetően hétfőn új helyen, új pozícióban kezdek. Azért abszolút nem bánom, hogy időközben megismerkedtem az Identification biznisszel és a CSC csapattal is, ami viszont egy hatalmas pozitív élmény volt, annak ellenére, hogy végül sajnos ott kellett őket hagynom.

Persze 2015-ben is rengeteg időt töltöttem tangóval — most hosszasan nem is részletezném, mert a tangós éveimet amúgy is külön időszámítás szerint számolom és akkor majd lesz kellően hatásvadász visszaemlékezés. Mindenesetre jóval többet táncoltam, mint tavaly, és a fejlődés idén már nem volt annyira fájdalmas, gyötrelmes és idegtépő, mint az első évben. Mivel a kedvenc milongám, abban a formájában, amelyikben szerettem, megszűnt, ezért jövőre már végképp teljesen más helyeken fogok táncolni, mint eredetileg, és órákra is máshogy fogok járni. Meló miatt persze egy kényszerpihenővel kell kezdenem.

Elég nagy hatással volt az évemre egy masszív tüdőgyulladás is, amikor hetekre estem ki a műsorból, gyakorlatilag magatehetetlenül feküdtem és Delfin könyveken kívül szinte semmi mást nem tudtam elolvasni — azokat is csak apránként. Nem tudom, mikor voltam utoljára ennyire beteg, de tényleg nagyon rossz volt. Betegszabadságra kellett mennem, ami azért ritka volt NXP-s éveim alatt, tangózni sem tudtam, az első tangó maratonomról is lecsúsztam. Nicoline is elkapta, szóval ketten nyomtuk az ágyat és a lakásban együtt lézengve vártuk, hogy meggyógyuljunk.

A betegségem alatt elkezdtem egy játékot fejleszteni, ami aztán az év sűrűbb, második felében egy kicsit leállt; jövőre szeretnék ezzel is rendszeresen foglalkozni. Tervezés szintjén azért egyáltalán nem állok rosszul, a nyaralás alatt is elég sok mindent összeraktam hozzá — mivel egy point and click játékot fejlesztek, tulajdonképpen olyan, mintha egy nagy rejtvényt kellene megterveznem. Most azt képzelem, be fogom tervezni a naptáramba azokat az időszakokat, amit játékfejlesztéssel töltök majd.

Olvasni (főleg új könyveket) messze nem olvastam annyit, mint kellett volna. Meghallgattam viszont néhány hangoskönyvet — a kedvencem talán a The Spy, Who Came in from the Cold volt, ami egy igazi John le Carré regény, legalább annyira lekötött, mint a Tinker, Taylor, Soldier, Spy. Az Amerikai Isteneket pedig nem csak elolvastam kétszer, de kétszer ajándékba is adtam másoknak — azt hiszem, most már kijelenthetem, hogy ez a könyv nagyobb hatással volt rám, mint bármi más, amit valaha is olvastam.

Végignéztük a How I Met Your Mothert és (még év elején) a The West Winget; a Jó barátok óta nem volt tévésorozat, amit elejétől a végéig láttam volna. Az utóbbi azért összességében véve pozitívabb élmény volt, színvonalasabb volt és még az utolsó évad sem volt rossz. A House of Cards viszont a második epizód után elveszített; olyan magasra tették a lécet, hogy nem éreztem, érdemes lenne tovább nézni.

Kedvenc filmnek nyugodt lélekkel nevezhetem meg a Liza, a rókatündért — a gyerekkori fantáziavilágomat hozta össze nagyon modern dolgokkal és egy fantasztikus zenével. Tökéletes kis gyöngyszem ez, ráadásul azon nagyon kevés magyar filmek egyike, amit nem tudok nem imádni. Szépen forgatott, szépen megkomponált műalkotás, egyetlen izzadságszagú pillanat sincs benne, és a színészek is kiválóak. A filmzenéje külön szuper, arra végképp nem emlékszem, hogy lett volna hazai film, aminek a zenéje ennyire megmozgatott volna.

Idén végre végigjátszottam a Baldur’s Gate első részét. Nem rossz egyáltalán, de azt azért meg kell mondjam, egyáltalán nem az a világrengető klasszikus, amelyik a második epizód volt. A legnagyobb baja, hogy nem áll össze egy egységes egésszé. A második részben mindig pontosan tudtam, hogy most éppen miért dolgozom és motivált is a cél. Az első rész egy kósza tengés-lengés a vadonban, abszolút el lehet veszni mindenféle mellékszálakban és csak a naplóm visszaolvasása után esik le, hogy akkor most pontosan mivel is kellene foglalkoznom, ha azt szeretném, előre haladna a történet.

Színházból idén egy kicsit több jutott nekem: összességében a legjobban talán a Halálos Tavasz tetszett a legjobban; a hagyományos színház kategóriában pedig A Csillagos ég (avagy a nemzetközi sikerre való tekintet) volt a kedvencem.

További apróságok:

1. Elkezdtem bakelit lemezeket gyűjteni és hallgatni és ismét rendszerbe állítottuk a régi családi hifit.
2. Évek óta ismét van saját (nem céges) számítógépem.
3. Rendszeresen használok tabletet — pedig korábban azt gondoltam, ez tök hülyeség.

A harmadik szám után valami mérhetetlen megkönnyebbüléssel, zennel és boldogsággal eltelve néztem körül. Úgy érzetem magam, mint egymillió dollár. Azzal az elhatározással jöttem el a 2015-ös Jack and Jill tangóversenyre, hogy tévesztés, rángatás, zavaróan sok ismétlés nélkül fogom végigtáncolni mind a három számot, úgy, hogy közben a partnereimnek is megadom a lehetőséget az érvényesülésre. Gabival hónapok óta készültünk erre a napra, ismeretlen számokra táncoltam, kifejezetten fókuszáltunk a változatosságra és a vezetési technikákra — nem gondoltam, hogy döntős leszek, nem is lettem, de azt sem éreztem, hogy nem lennék odavaló. Így kevesebb, mint két évvel lábamban azt gondolom, ennyi volt a maximum.

Minden benne volt ebben a versenyben, amit imádok a tangóban. A szavak nélküli párbeszéd varázslata, a zene közös, csak a szám idejéig létező műalkotással formálása, a másikra való odafigyelés lehetősége, az alkalom, hogy megmutathassam magam valaki másnak, nagyon intim módon és egy másik szinten mégis biztonságos távolságot tartva. Három számot táncoltam összesen, mégis majdnem mindent bele tudtam tenni, amit az elmúlt egy évben tanultam: Fausto zseniális vezetési technikáját az El Sabor fesztiválról, a Tango y Almában tanult egyszerű de mégis nagyon elegáns mozdulatokat és persze azt a rengeteg technikai apróságot, amit Gabitól szedtem össze. Tudtam valsot táncolni nagyon közeli tartásban, tudtam érdemben is interpretálni a gyors, pattogós éneket közben, tudtam díszítéseket vezetni, stabil tudtam maradni gancho közben és nem engedtem el a giróimat: csupa olyasmi, ami tavasszal-nyáron még csak az elsajátítani való listáján szerepelt. (Ettől persze most hosszabb a listám, mint valaha.)

Amikor hazaértem, abszolút úgy éreztem magam, mint a maratonom után: nem is annyira az volt a fontos, hogy menjek valahová táncolni, inkább azt éreztem, hogy megint megvan a cél, megvannak azok a dolgok, amikben fejlődni akarok, amin a következő kihívás előtt dolgoznom kell. Jó látni, hogy tényleg fejlődök, hogy nem csak azért örülhetek annak, hogy mellém sorsolnak egy olyan követőt, aki milongán minden egyes alkalommal visszautasított eddig, mert így végre táncolhatok egy kicsit vele is, hanem mert így megmutathatom, hogy nem az vagyok, akinek gondol és tudok neki is kellemes perceket okozni. (Amúgy a verseny mellett folyó milongán egy lány meg is jegyezte: sokkal jobb vagyok, mint ahogy emlékszik rám.)

A milongába amúgy, két hónap kihagyás után Nicoline is beszállt; úgy látszik, imponált neki, hogy egy győztessel táncolhat (mert annak ellenére annak éreztem magam, hogy nem kerültem be az első négybe), mert a fenomenális formáját hozta ő is.

Kicsit persze sajnálom, hogy a januárt új munkahelyen kezdem, így a tangótanulás az év első heteiben, a biztonság kedvéért kicsit háttérbe szorul majd. Ugyanakkor abban is biztos vagyok, hogy ez az élmény még a márciusi maratonomig is simán kitart majd, így motivációból biztos nem lesz hiány a folytatáshoz, ha már tudni fogom, hol áll a fejem.

Az egyik búcsúivászaton azt kérdezte a kolléganőm, szoktam-e újévi fogadalmakat tartani. Mondtam, hogy nem csak szoktam, de rendszerint be is tartom őket — nyilván az a trükk, hogy olyasmit vállalok, amit szívesen tartok be.

Idén azt fogadom meg, hogy kissé feltámasztom ezt a blogot hamvaiból és rendszeresen fogok írni. Méghozzá nem csak mindenféle kulturális izéket, hanem megpróbálok megint egy kicsit személyesre hangszerelni a dolgot.

Bemelegítésnek lássunk egy egész éven áthúzódó sztorit: 2015 ugyanis nem kis részben arról szólt, hogyan szántam rá magam arra, hogy ott hagyjam imádott munkahelyemet.

Nem hiszem, hogy nagyon túl lehet becsülni a lehetőséget, amit az NXP-től kaptam; minden papírforma dacára behívtak egy AC-re és onnantól kezdve, néhány kisebb megszakítással, tulajdonképpen egyetlen folyamatos flow volt minden. Egyik lehetőséget kaptam a másik után, olyasmit csinálhattam és tanulhattam, amit imádok, arról már nem is beszélve, hogy életemben először dolgozhattam egy igazi nemzetközi csapat tagjaként. Megismertem egy csomó vevőt, megtanultam, ki mitől nyugszik le, mi kell ahhoz, hogy az ember b2b környezetben hamar és könnyen kialakítsa a jó együttműködés feltételeit. Fejlődtem egy csomót üzleti kommunikációban, dolgozhattam SAP-ban, mi több, egészen jó is lettem benne. Tudom, mi az az iDoc, a sales order, a forecast is a Business Warehouse: csupa olyasmi, ami máshol is nagyon jól jön az embernek. Elkezdhettem igazi projekteken dolgozni, először csak közreműködőként, de aztán vezethettem is; mi több, az utolsó évem egy részét egy olyan projekten mókolva töltöttem, amit elejétől én terveztem meg.

Megismerkedtem a multinacionális vállalati kultúrával is, a performance evaluation és az escalation is mindennapi szókincsem részei lettek, meetingekre jártam olykor szó szerint éjjel-nappal, teamekben és organizationökben dolgozunk, nem főnököm volt, hanem managerem, akinek a tevékenységét — legalábbis nálunk — leginkább „management supportnak” hívták, ami azért alapjaiban különbözött a közszférás parancsuralmi rendszertől.

Szóval jó volt, na.

Egy apróság nem volt olyan jó, jelesül, hogy akármit pályáztam meg, sosem kaptam meg. A karrierem azért mendegélt előre, elő is léptettek (arra a pozícióra nem lehetett pályázni), a fizetésemre sem lehetett panasz, a szakmai portfólióm is szaporodott, éppen csak ráhatásom nem volt arra, mi történik velem. Szépen lassan lett egy sajátságos szerepem a cégnél, afféle Jolly Joker lettem, akit előszeretettel tettek rá mindenféle projektre meg belső support tevékenységre. Ami valahol nem volt rossz, ugyanakkor szépen lassan laposodott el a tanulási görbém, míg egy idő után azon vettem észre magam, hogy új dolgokat már nem nagyon tanít nekem senki. És valahogy mindenkinek nagyon megfelel, hogy itt vagyok és nem is nagyon akarnak máshová engedni — az új lehetőségeket mindig leosztják valaki másnak, számomra nem is mindig transzparens szempontok alapján, nekem pedig csak haloványan lebeg a láthatáron valamiféle délibábként ködlő pozíció, ami majd, egyszer, talán, majd meglátom. Csak hát ugye amikor valaki olyan öreg már, mint én, akkor ezeknek az ellaposodó, nyugis időszakoknak már nem tud olyan nagyon örülni: sokkal fontosabb az elhülyülés elleni küzdelem, mint a nagyon kényelmes pozíció.

Persze, ha az ember ennyire öreg, akkor egyfajta cinikus realizmusra is szert tesz útközben: ha a cég képe rólunk nagyon nem esik egybe az önképünkkel, akkor a legegyszerűbb kimenni a munkaerőpiacra, és megnézni, mit gondolnak rólunk azok a jól fizetett profik, akiket azért foglalkoztatnak, hogy felbecsüljék az embert szakmailag és anyagilag egyaránt. Ha semmi jót, akkor jobb szépen csöndben visszaállni a sorba, ha meg elég nagy a disszonancia, akkor akár tovább is lehet lépni. Úgyhogy Nicoline inspirációjára először rágyúrtam egy kicsit a projektmendzsment módszertanra és CAPM lettem, aztán pedig frissítettem a CV-met és szétküldtem a nagyvilágba.

Őszintén szólva kissé meg is lepett az a lelkes fogadtatás, amivel a külvilág fogadott: a nagyon óvatos, félpontozgatós hümmögéssel szemben, amivel az NXP-ben próbálták meg kissé visszafogni az önmagam iránt érzett lelkesedésemet, elég jól igazolták vissza a jelentkezésemet elég sok helyre, és szépen hívogattak be interjúkra, nem is egyszer a második-harmadik körbe is továbbjutottam. Hamar kiderült persze, hogy ha komolyan gondolom a váltást, akkor nekem már csak felfelé érdemes céloznom, ahol azért kőkemény a kompetíció, de azért egy hat hetes sprint végén mégiscsak ott volt két ajánlat a kezemben.

Az egyik egy NXP-nél valamivel nagyobb vállalat volt, akik egyszer már megkerestek egy fejvadászcégen keresztül: akkor ugyan nem engem választottak, de azért megmaradtak a fejemben. A kiválasztási folyamatot eleve imádtam, minden egyes fordulónak volt értelme és rögtön már az első is tele volt érdekes kihívásokkal.

Az másik viszont ráadásul egy olyan gigacégtől, amelyik évek óta szerepel a listámon, mint potenciális karriercél: ráadásul szakmailag is nyílegyenes folytatása lett volna, annak, amit eddig csinálok. Amikor körbevezettek a leendő munkaterületen, ott olyan dolgokat láttam, amiket eddig csak training slide-okon, és a munka is olyan, hogy minden nap térdig gázol az ember a való életben. Sok ismerősöm volt, aki itt dolgozott vagy éppenséggel most is itt dolgozik és elég jó dolgokat hallottam tőlük.

Ahhoz képest, hogy baromi nagy dilemmázásra számítottam, amikor mind a két ajánlat megérkezett a postafiókomba, elég hamar leesett, hogy nem nagyon van min gondolkodnom. Gyakorlatilag nem volt olyan szempont, ami nem amellett szólt, hogy tegyem félre az előzetes előítéleteimet és ne oda menjek, amelyikhez eredetileg szerettem volna. Ha ugyanis a konkrét pozíciókat és ajánlatokat néztem, az égvilágon minden a kisebb cég mellett szólt: az anyagiak, a munkakörülmények, a munkába lépéskor is nyilvánvaló lehetőségek, a munka nemzetközi jellege,  de még az emberi faktor is. Gondolhatom persze azt, hogy két év múlva majd nagyon jó lesz nekem és tényleg ki fogom használni azt a kifutási lehetőséget, amit a másik, sokkal nagyobb helyen ígérgettek nekem, de ennyi erővel az NXP-nél is maradhatnék: ott is tök jó dolgokat ígértek nekem két év múlvára. Már két évvel ezelőtt is.

Úgyhogy felmondtam. Kifejezetten jól esett amúgy, hogy mire idáig jutottak a dolgok, addigra minden érintett tudott már mindent. Szakítva ugyanis a hagyományokkal, amikor már volt értelme, bejelentettem, hogy állást keresek és nem volt szükség arra, hogy végignyomjam ugyanazt a megalázó hazudozást, amit túlságosan is sok kollégánál végig kellett néznem. Így úgy mehettem interjúzni, hogy erre hivatkozva kértem egy-egy fél napot a főnökömtől; nem kellett izgulnom, hogy átlátnak-e a szitán és felmondáskor sem kellet pironkodva bevallanom, hogy hát igen, nem hasmenésem és fogfájásom volt tizenkilenc alkalommal, hanem valójában állást kerestem.

Az új évet már az új helyen kezdem. Blogolni azért nem az új munkámról fogok.