A premier után, a társulat jóvoltából az első tapasztalatok után finomított változatot is módomban állt megtekintenem a Panodráma legújabb előadásából. Nem csak jobb lett, de én is jobban el tudtam mélyedni a darabban, olyasmit is észrevettem, ami elsőre fel sem tűnt. Ami biztos: továbbra is egy első osztályú produkcióról van szó.

Ebben a legutolsó változatban jobban átérezzük, a gyerekeket kihasználó tanár egyénisége mennyire rátelepszik az iskola egész közösségére. Karafiáth Orsolya Kicsi Lilijéhez hasonlóan beférkőzik az egymás iránt érdeklődő fiatalok közé; gátat emel a generációs gondok miatt amúgy is problémás szülő-gyerek kapcsolatok elé is. Egyszer majdnem le is bukik, az egyik szülő hazugságon kapja, de aztán mégis úgy dönt, hogy félrefordítja a fejét: alighanem számára is hihetetlen a dolog. Fia pedig — a darab ezt is nagyon érzékletesen mutatja be — teljesen a tanár befolyása alatt van, nem képes arra, hogy valódi segítséget kérjen.

Lenyűgöző volt látni, hogy a darab nagyját játszó fiatalok milyen egyenletesen, milyen rutinosan képesek eljátszani ugyanazt. Nem csak ez első előadásban tudtak nagyot alakítani, de most is hozták ugyanazt a természetes, mégis hiteles megközelítést, ami az egész előadásnak a kulcsa lett.

Most, hogy már előre átláttam az egész előadást, leginkább Urbanovits Krisztina karaktere vetett fel bennem újabb dilemmákat. Előszörre „csak” egy irritáló, idegesítő, felesleges kontrollra törekvő szülő; másodszorra nézve nyilvánvalóbb volt, hogy ő egyfajta sötét kontinuitást is képviselhet a történetben. A „normálisra” való törekvése, voyeurisztikus megnyilvánulásai és az egyik álmára való, elég hangsúlyos utalás mintha mind abba az irányba mutatnának, hogy ő is átment valami hasonlón, mint amilyenen az előadásban részt vevő fiatalok. Innen nézve viszont a darabbeli férj viselkedése vet fel újabb kérdéseket. És a gyerekét egyedül nevelő matektanárnő magányossága vajon mennyiben játszik bele abba, hogy mind az osztálynak, mind a saját lányának képtelen normális tanácsokat adni a szexualitásról? Ezek a lehetőségek csak tovább emelik az előadás amúgy sem alacsony tétjét.

A legmarkánsabb változtatás a darab végében történt: az utolsó, apró jelenetet, amikor a napsütésben sétálgató fiatalok között megnyugodva vehetjük tudomásul, hogy az élet minden aljasság ellenére megy tovább, a készítők elhagyták. Ehelyett az egyik legfeszültebb pillanatban lett elvágva a történet. A botrány kirobbanása után, amikor a magukra maradt fiatalok között egyszer csak felvetődik a téma, egy kínos, zavart kérdéssel („Ti mit gondoltok most rólam?” — amúgy még erre sem születik válasz), többekről is kiderül, ők is részesei voltak az eseményeknek, de olyasvalaki is akad, aki a hallgatást választja. Lassan kihunynak a fények a játéktérben, és ő az, aki még egy másodpercig még a reflektorfényben marad: egyedül áll előttünk, sötétséggel körbevéve, elválasztva társaitól, a feloldozás reális lehetősége nélkül. Gyönyörű, finom és metaforikus pillanat, amiben az egész előadás összes konfliktusa és a valós történet szörnyűsége  is benne van.