Úgy látszik, egy költözésre nem igazán lehet rákészülni. Párszor költöztem már az utolsó években, de most is voltak traumák, amire nem lehetett felkészülni.

A szükséges időt, azt én nagyjából jól lőttem be — három évet töltöttem mindössze a Nicoline által birtokolt lakásban, így a cuccaimat összekapni nem igazán volt egy nagy etwas és azt is tudtam, hogy elég sokat kell majd selejteznem. A konyha volt egy kicsit, ami megszuttyongatott — mire oda kerültem, hogy elvégezzem a vállalt feladataimat, azért már eléggé tele volt a búrám és egy kicsit nehéz volt megemészteni, hogy doboz doboz után telik meg és még mindig és még mindig és még mindig vannak újabb és újabb és újabb és újabb és újabb és újabb edények, amik arra várnak, hogy elrakjam. Mindegy, valahogy elfogytak, részemről a fáklyásmenet, ledőltem aludni.

Amit eddig viszont nem tapasztaltam meg, hogy milyen az, amikor egy lakás csurig telik a cuccainkkal és a költözés utáni első órákban lépni sem lehet a lakásban. Eddig valahogy ez mindig máshogy alakult, vagy kevesebb cuccom volt, mint a rendelkezésre álló hely (amikor édesanyámmal költöztünk össze) vagy már a készbe mentem, rendezett körülmények közé (Nicoline-hez), de most nem nagyon tudtam, mit tehetnénk. Kicsit olyan volt a lakás, mint egy gyártási hibás tili-toli puzzle, ahol nem volt egy üres négyzet sem, aminek a helyére be lehetett volna tolni a soron következő elemet. Szerencsénkre édesanyánk ránk tudott szánni egy kis időt, aki segített átrendezni a költöztetők által lerakott halmokat, segített priorizálni a feladatokat, így estére a ruháink már a helyükön voltak, határozott közlekedőalagutakon tudtunk közlekedni. Másnap azért nem volt valami vidám dolog ilyen körülmények közül munkába indulni.

Aztán szépen lassan elkezdett kitisztulni az ég: összeraktam a könyvesszekrényemet és helyükre kerültek a könyveim (engem ez mindig megnyugtat), lenyeltük a varangyosbékát és visszaküldütük a rendelkezésr álló helyhez képest óriásinak bizonyult kölcsönkanapét a húgomhoz. Cserébe hoztunk még egy ruhásszekrényt, hogy Nicoline sál- táska- leggings- és laserkészletei is elférjenek valahová. A dobozok alól lassan felbukkant egy étkező, lett elég lapos felület ahhoz, hogy lerakjuk valahová egy laptopot, ma pedig felálltak az íróasztalok a közös dolgozószobánkban. Mindig is arról álmodtam, hogy egyszer majd lesz egy tér, ahová közösen járunk be dolgozni az asszonnyal, és most tényleg van. Igaz, a kanapé, ami a vendégszoba-jelleget lett volna hivatott megadni a helyiségnek, természetesen túl nagy volt (nem tudom, van-e még két olyan ember, aki ennyire rosszul tud mérni és saccolni, mint Nicoline is én), de egy fotelággyal majd ezt a problémát is áthidaljuk.

Sajnos a munkákat hátráltatja, hogy sikerült meghúznom a jobb vállamat, így a jobb karomat most csak jelentős korlátozásokkal vagyok képes felemelni; viszont most már tévét néznünk is van hol, az ágyneműket is el tudjuk pakolni és dolgozni tudjuk a vadiúj, hasító wifinken. Routerre sincs már szükségünk, a szolgáltató eleve wireless eszközt adott nekünk, ami szerintem egy elég korszerű húzás.

Fura dolog beszokni egy új lakásba. Másik irányba kell szállnom a villamoson, ha jövök haza a csütörtöki tangó-órámról; nincs az a fényár, mint az előző helyünkön, viszont sok dolog, többek között a lamantin-úsztató sokkal otthonosabb. Nem kell annyi lépcsőt mászni és ismét van belső udvarra néző ablakom, mint a Kékgolyó utcai szép napokban. A fűtést meg kellett csináltatni, szerencsére ezt a költséget nem mi álljuk; némileg más a helyzet a szerelési munkálatok áldozatává esett nappaliajtóval.

Édesanyám ma első piacozásunk után (közel van a piac!!!) isteni krumplilevest rittyentett nekünk, ami életmentő segítségnek bizonyult, most viszont már a saját gines pisztrángom sül a sütőben, a hűtőben pedig egy üveg bor várja, hogy megkedjük első teljes értékű vacsoránkat.

A konyhai asztalnál, mert végre olyan konyhánk van, ahol enni is lehet.