— Téged kicseréltek!

Nicoline mondja ezt nekem, kedvesen mosolygva, miután megteszem a harmadik lépést az Uránia parkettján. Tényleg elég sok minden van mögöttem, mindenekelőtt rengeteg tánc, nálam sokkal jobb partnerekkel.

A nyári tetthelyre értem vissza a most már hibernált álomban szundikáló Siófokra, ezúttal két tanguerát is fuvarozva. Az utastársak ötlete nem volt rossz, sokkal jobb hangulatban telt így az oda-vissza út, volt kivel nevetni azon is, hogyan viszem el az ÖMV kutat egy nem annyira sikeres tankolási kísérettel.

Nagyon kellett nekem ez a tábor; kábé most értem el arra szintre, hogy megfelelő mentalitással már sokat tudjak táncolni egy-egy este.

— Hadd mutatkozzam be: Márk vagyok.

— Hát te nagyon kezdő vagy!

Ha lett volna elég lélekjelenlétem, ott helyben faképnél hagyom a kedves partnert, de végül , ha iszonyú zavarban is, de végigtáncoltam a tandát. Még egyszer az életben nem követem el ezt a hibát. Amúgy, amióta minden héten két órát töltök el egy profi táncossal, rájöttem, egy-egy tanda teljesítménye egyben tükör is a másik felé. Ha én nem tudok valakit tökéletesen vezetni, az a követő képességeinek a korlátait is mutatja és vica versa: egy igazi profi egy kezdő követőt is el tud vezetni. Mivel a hivatásos Gabival minden héten tudok táncolni szépen is folyékonyan, alighanem Ms. Bunker sem Ginger Rogersszel játszott egy ligában. Na de hagyjuk is!

— Örülök, hogy itt vagy velünk.

Összességében véve amúgy nagyon kedves és támogató volt a hangulat — voltak persze, akik csak az abszolút ászokkal táncoltak, de ennél jóval többen voltak, akik szívesen áldoznak egy kicsit a tehetséggondozás oltárán. Kellemetlennek már nem kellemetlen velem táncolni, amúgy is rengeteg időnk van mindenre, senki nincs rágörcsölve arra, amire egy hétvégi milongán, hogy minden egyes tanda tökéletes és szórakoztató legyen.

Egy tábor arra is remek alkalom, hogy ha nem jönnek össze a dolgok elsőre, próbálkozhassunk újra — és adott esetben megint újra. Össze vagyunk zárva, a lehetőségek a táncra viszonylag limitáltak, úgyhogy nem nagyon van más lehetőség, mint még egy esélyt adni azoknak, akik nem tiportak minket ronggyá a legutóbbi fordulóban. Voltak, akikkel több akadozás után végül aztán az utolsó tangó cafén sikerült berúgnom a gólt: lassítottam, jobban odafigyeltem, óvatosabban építettem fel a tandát, és lám, minden rendben volt.

— Ezt tényleg én tanítottam? Állati jó!

Voltak persze órák is; kevesebb, mint tavaly, Endre és Marcsi úgy gondolták, jobb, ha inkább táncol az ember, mint ha órákra jár. Ezekből most jóval kevesebbet tudtam profitálni, mint nyáron. Egyszerűen túl magas volt a szint. Még ha a végére nagyjából le is tudtam lépegetni a lépéseket ugyanazzal a partnerrel, akivel elkezdtünk gyakorolni, ahhoz, hogy alkalmazni is tudjam milongán, elég messze voltam még.

Szerencsére mostanra már elég jó kis processzem van ilyen esetekre: amit csoportos órán nem tudok megtanulni, azt elviszem Gabihoz. Azt azért vicces volt látni, hogy amit nyáron tanultunk, azt én alkalmazom egyedül azok közül, akik mindkét táborban ott voltak.

Mi több, volt olyan figura, amire már Endre sem emlékezett.