Elképesztően izgalmas és érdekes álmom volt. Nicoline szerint a túl sok kaja miatt, szerintem a tegnapi slampoetry-döntő tett ilyen szabaddá. Azt álmodtam, hogy egy lyuk vagyok a földben, pontosabban egy kis gödör valahol a kilencedik kerületben, az Üllői út és a Baross utca között — mégis egy tudattal rendelkező entitás. Aki olvasta az Amerrikai Isteneket Neil Gaimantól, az azért el tudja képzelni, hogyan is lehetséges ez, de azért elég absztrakt érzés volt.

Hogy romantikusabb legyen a dolog, egy barátom is volt, egy kisfiú, aki ott lakott az egyik szomszédos telken levő házban és valahogy rájött erre — telente, amikor megteltem vízzel, csúszkált rajtam, máskor meg azzal szórakoztattam, hogy kis agyagfigurákat hoztam létre neki a falamból, akik mozogni és beszélni is tudtak. Néha velem beszélte meg a lelki problémáit is; elég sokáig azt gondolta, hogy én tulajdonképpen csak egy kis agyagemberke vagyok.

Egyszer aztán valami buliból jött haza és szóba került, hogy ki is vagyok valójában, és akkor már elég idős is volt ahhoz (fiatal felnőtt), hogy megértse. Rájött arra is, hogy elpusztulni akkor tudok, amikor egy ilyen lyuk megszűnik lyuk lenni: ha megtöltenek mindenféle szeméttel, az nem jó ugyan nekem, de attól még maradok egy gödör. Ellenben ha újradolgozzák a területet, elsimítják a talajt vagy úgy töltenek fel, hogy nem tudnak megkülönböztetni a környezetemtől, akkor tényleg végem.

Már fiatal felnőttként megvette a telket, körülkerítette, hogy ne lehessen semmi bajom, aztán, hogy végképp biztosítsa a jövőmet, egy hatalmas buli keretében leplezte le, hogy egy óriási, oldalt kipalánkozott, kb. két elemet mély gödröt csináltatott belőlem. A vendégek meg nem értették, mire neki az a bazi nagy gödör. Az pedig végig az ő titka maradt, hogy így csak hatalmasabbá tette az ő saját, helyi istenségét.