A tizenhetes volt a jegyem száma a tegnapi milongán.
— Egyedül? — kérdezte kissé csodálkozva Eszter, és amikor igent mondtam, akkor esett le végleg, hogy igen, itt vagyok egy milongán tökegyedül és csak annyi tánc lesz, amennyit össze is tudok hozni magamnak. Persze már ahhoz is elég sok minden kellett, hogy ide eljussunk.
A tábor óta járunk magánórára Endréhez. Kifejezetten az kértük, hogy alapozzunk, amennyit csak lehet; most már egészen elfogadhatóan tudok sétálni, egyre kevesebb dolog feszül rugószerűen a lábamban. Kidolgoztunk pár figurát is, ami a nyári táborokból rejtélyes ködökbe burkolózva maradt csak meg a fejünkben. Endre óráiban azt is nagyon élvezem, hogy miközben tényleg nagyon sokat tanulunk, nem vesszük véresen komolyan a dolgokat, elég sokat nevetünk önmagunkon is (illetve Endre csak rajtunk). Sorra kattannak a fejemben a helyére a dolgok, egyik a másik után, egyre kézzelfoghatóbbá téve a fejlődést. És ezekre az apróságokra aztán a valóságban (mondjuk egy milongán) is remekül lehet építkezni.
Mivel úgy éreztem, ez még pont hiányzik nekem, ezért hat hete én külön is járok vezetést gyakorolni Gabriellához. Az részemről az elmélet az volt, hogy ő majd kapásból kiszúrja és helyre teszi majd azokat a hibáimat, amiket már észrevétlenre csiszoltunk Nicoline-nel. Ez pontosan így is történt, de érdekes módon ez a legkevesebb, amit ezeken az órákon kapok. Rengeteg apróság előkerül, ami szintén színesebbé teszi nekem a tangót, vagy amik képessé tesznek arra, hogy udvariasabban, kényelmesebben és szebben táncoljak. Merő zen vagyok mindig, valahányszor eljövök tőle, tele harmóniával meg hittel, hogy egyszer tényleg meg fogok tanulni tangózni. Ami pont rám is fért, mert amikor elkezdtem járni hozzá, akkor már nagyon közel jártam hozzá, hogy padlót fogjak és félretegyem a tangót azon dolgok mellé, amivel nekem jobb nem kísérleteznem.
Amikor legutóbb sikerült Mártát elcsípnem egy tandára, a végén egy bátortalan vigyorral felvetettem, hogy talán ez már egészen hasonlított a tangóra. „Nyugi, ez már tangó”, veregette meg a karomat, én meg úgy éreztem magam, mint egymillió dollár.
Így érkeztünk el ehhez a hétvégéhez. Pénteken volt Endréék első Tango Libre órája, Endre- és Marcsi-féle technikával, aztán (fél)szabad táncolgatással, közben oktatói javítgatásokkal; az egyik legjobb csoportos óra volt, amin valaha voltam. Nem is csak azért, mert Endre sétajavítgató technikája nekem eddig mindig nagyon sokat segített, hanem mert most volt több párcsere is, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy egy kicsit jobban megismerjük egymást — és háromból kétszer sikerült is egészen jól alakítanom. Szombaton nyitott a Budai Tangó Club; Nicoline sajnos fájlalta a lábát, de én azért elmentem a technika órára, sőt, mivel sikerült egy szuperkedves és türelmes partnert is találnom, ezért a vezetés-követés órára is ott maradtam. Itt is volt párcsere, itt sem teljesítettem rosszul, ráadásul összekerültem Henivel is, akinek a tánctudását eleddig csak látásból meg leírásokból ismertem, de a valóságban még ennél is sokkal-sokkal jobban táncolt. Elég kötött volt a gyakorlat, amit táncolnunk kellett, de simán, finoman és gördülékenyen ment minden, én meg a végén úgy éreztem magam, mint akit teleinjekcióztak endorfinnal.
Már régebben megbeszéltük, hogy Nicoline nem jön a vasárnapi milongára: elvileg a budai borfesztiválra ment volna, de végül inkább egy privát, szárítkozással egybekötött fesztivált tartottak Szuzival, tekintettel arra, hogy már a Clark Ádám téren bőrig áztak. Én viszont annyira tele voltam a sok pozitív élménnyel, hogy sok-sok dilemmázás után úgy döntöttem, bepróbálkozom egy önálló szerepléssel — így lettem a tizenhetes számú jegy tulajdonosa. Amúgy, ha nem az Urániáról van szó, nyilván meg sem fordul a fejemben a dolog, de én valahogy azt a rendezvényt érzem „hazai” pályának — oda kezdtem el járni és a társaság is toronymagasan ott legbarátságosabb velem.
Nem is sikerült rosszul. Kár lenne tagadnom, egészen biztosan felkerültem egy-két hölgy feketelistájára; de egészen kedves visszajelzéseket is kaptam — ez utóbbi a tandák nem is voltak kínosak egyáltalán. Kértem fel hölgyeket szemkontaktussal és szóban is. Hogy az előbbi módszer mennyire finomabb és humánusabb, azt jól megtapasztaltam akkor, amikor az egyik lány (pont akit az egyik tanárom javaslatára gondoltam volna felkérni) egy lézersugár-erejű pillantással küldött jelezte, hogy kösz, de nem. Ilyenkor rendkívül kellemes, hogy az ember tehet úgy, mintha semmi sem történt volna. Valsot sajnos nem sikerült táncolnom, de Eszter megint fantasztikus formáját hozta és a tangók, amelyeknél kijutottam a parkettre, mind gyönyörűek voltak. A „simple is good” szellemében táncoltam, nem próbáltam meg minden lépést letáncolni, amit valaha is megcsináltam, de talán jobb is volt ez így elsőre.
Talán most már én is veszek egy tangócipőt.