Amíg ketté nem harapom a parkettát

Trychydts | | | 2014., május 31., 23:31 | | | Kategóriák: ,

— Nem feladni — mondja nekem Budai László és én igyekszem vigyorogva csikorgatni a fogaimat. Amit lehetett, megtettem, hogy azt a koreográfiát kelljen betanulnom, amit félig már amúgy is tudtam, de végül elég rendesen alulmaradtunk. Hát most itt vagyunk a Hölgyválaszban, két óra full kudarc után — de legalább van valami általános fogalmam a dologról és bár persze eszem ágában sincs feladni, voltam már jobban is.

A nyertes koreográfia kb. négy nagyságrenddel van a jelenlegi szintem felett és tele van olyan piszkos trükkökkel, amit még felfogni sem tudok, nemhogy leutánozni. Ringózzak pl, hol egyik, hol másik lábamra helyezve a testsúlyt, minden lépéssel kilencven fokot fordulva de közben finoman, súlytalanul koppintsak is a szabad lábfejemmel — ha rendesen akarnám csinálni, csak erre a pár másodperces mozzanatra ezzel lazán elmenne fél óra, most meg az egész 1:39-re van két óra. Úgyhogy próbálok valami hasonlót csinálni, de valahogy sehogy se akar kijönni a 270 fok — beragadok valahol 180 és 120 között, a jó ég tudja miért. Aztán tanuljak meg cikkcakkban lépegetni, ami nem hangzik nehezen, nekem mégis összeakadnak a lábaim, ami aztán oda vezet, hogy nem azzal a lábammal jövök ki, amivel kéne, a soron következő fordulás pedig richtig ellentétes irányú, mint amit az ösztöneim diktálnak.

Kb. ezzel az integritással távoztam tegnap. Nicoline-nak viszont már egészen jól ment, ami nem ígérkezett rossz kiindulási alapnak.

Ma, amikor elbocsátottuk édesanyámat a szülinapi buliról, felcsavartuk a szőnyegeket, kiürítettem a nappalit és nekiláttunk. Leállítva, szakaszonként újranézve, negyed másodpercenként kikockázva, hangosan szavalva, ki melyik lábával lép, hangos számolással, kis segédversikékkel — tesszük, amit kell, de haladunk. Apróság, de nekem sokat jelent, hogy sikerül megmutatnom Nicoline-nek, hogy ha nem dugóhúzóban zuhan alá, hanem ha először leteszi a lábát és csak utána fordul, akkor nem vet minket szét a forgatónyomaték.

Eltelik egy óra, és meg is van az első harminc másodperc.

Egy elég gyötrelmes szakasz jön. Forgolódni kell, de kb. tizedik megnézésre esik le, hogy dupla akkorát kell fordulni, mint amekkora nekem magától megy. Utána cikkcakkozni kezdünk, ezt végül is egészen jól megértettük tegnap, nyolc-tíz nekifutás és már együtt is csinálhatjuk. Már éppen mennénk tovább, amikor egyszer csak megnyílik alattam a parketta: ránézek egy kimerevített képre és kiderül, hogy fordítva állunk, mint ahogy kellene. Hogy egészen világos legyek: képkockánként utánoztuk le a tanárokat, mégis háttal állunk ahhoz képest, ahogy ők állnak ugyanabban a másodpercben. Nicoline szerint egyszerűen csak fordítva van a szoba; már az eltart egy darabig, mire sikerül meggyőznöm, hogy attól, hogy vihetem ugyan a laptopot a konyhába, mi önmagunkhoz képest akkor is rosszul fogunk állni. Kétségbeesett, CSI-szerű, kép- és mozdulatelemző, feszült, verejtékes percek jönnek, míg kiderül, hogy a forduló rignólépést indítom el az ellenkező irányba. Nem baj, végül is alig volt húsz perc, mire bekondicionáltam magam. Újraprogramozás. Szerencsére Nicoline fejében hamarabb összeáll, hol van a szobánkban a mozgólépcső és honnan néznek minket a kávézóból — ha ő nem lenne, még most is forgolódnék.

Na, akkor ez megvan, boleózni kell (0:54), amiről csak úgy kb. tudjuk, mi fán terem, természetes tanulási görbénken ez úgy egy év múlva lehet esedékes. Rövid szakmai vita, hogy vezetnem kell-e vagy elég, ha csak eljátsszuk. Költséghatékonysági okokból az utóbbi mellett döntünk, majd a következő haladó figurában (1:03) maga Nicoline dől rám. Szolidan felkérem, hogy ezt ne tegye. Tízet kell lépnem hátrafelé, közben körbe kell sétálnom Nicoline-t, tizedikre a jobb lábamnak meg kell érezni Nicoline bal lábával egy sínre, utána el kell indulnom előre, hogy egy hete tudtam meg, hogy állni meg sétálni sem tudok rendesen, hadd ne kelljen már azzal foglalkoznom, hogy mindez úgy történjen, hogy a párom ne fogjon padlót.

Két órája toljuk.

Innentől kezdve már csak 180 fokot kell giróznunk (1:15) — eddig kilencven ment véres verejtékkel; kontraocho-t kéne csinálnom, amit csak Nicoline tud elméletben megkülönböztetni a rendes ocho-tól; van még egy négyszög, ami tulajdonképpen már megy, innentől (1:34) pedig már bénázni is lehet, hiszen csak 5 másodperc van az imprós részig.

Utánunk a fákályásmenet. Holnap átvesszük még órán is, onnantól kezdve már csak gyakorolni kell meg kicsit készülgetni a szabad táncos részre. Két és fél órát gyúrtunk rá a tegnapi kettőre, de most már ha letangózni nem is, de lelépegetni most már le fogjuk tudni ezt a darabot.

Úgy érzem magam, mint egymillió dollár.

Ja igen, tangózom

Trychydts | | | 2014., május 25., 9:52 | | | Kategóriák: ,

1 Trackback

Kék fény. Kitűnő tangómuzsika, és… tömve a bár. Az alulról világított üvegparketten ruhazizzenés, lábsúrlódás, pácolt cigaretta és egészen enyhe ételszag keveréke… Sír a harmonika. Halk beszédhangok, pohár- és tányércsörrenés nyomja el olykor. A reflektor vörösre vált… Gyorsan múló, feltörő kacagás; a szicíliai özvegy elfojthatatlan életkedve tört ki, mert Vangold úr egy elhamarkodott mozdulattal a távolabb ülő Shilling kormányzó ölébe hajította egy folyami rák ollóját. A félhomályban jókedvű urak ülnek, csodálatos ékszerek villannak fel mint fehér fénybogárkák, és maroknyi anyagból álmodott, párizsi selyemruhák zizegnek a parkettre vetülő zöld és lila fényben. A kreol és habszínű női vállak, sima hátak és mezítelen karok kidomborodnak a homályból.

[…]

– Táncol? – kérdezte Odette Dufleur.

– Hogyne. Szabad?

A parkett mélysötét ibolyafényében lépegettek.

– Maga nagyon jól táncol – suttogta a direktrisz.

– Szeretem a muzsikát, ezért van. És elsősorban talán az járul hozzá, hogy egy könnyű, finom, mesebelien csodás táncosnőt vezetek…

— Rejtő Jenő: Vesztegzár a Grand Hotelben

Tizenhatodik hete tangózom, de még egy bejegyzést sem sikerült befejeznem. Pedig ez aztán tényleg egy blogba illő történet, botlásokkal, vargabetűkkel, nagy sikerekkel, vicces frusztrációkkal és érdekes fordulatokkal. (Ráadásul a szabadidőm nagy része is ezzel telik.) Csak éppen nehéz szavakba önteni, hiszen a tangó tulajdonképpen — ahogy a tanáromtól olvastam — szavak nélküli beszélgetés.

Ha jól számolom, úgy 15 éve szeretnék megtanulni tangózni; az alapélmény nyilván a középiskolai tánciskolában megtanult fél lépés volt, a másik meghatározó inspiráció a fenti Rejtő idézet, a harmadik pedig a tangós jelenetVan, aki forrón szeretiből. Fel-felvetődött a gondolat, de aztán nem valahogy nem lett belőle semmi, egészen addig, amíg Nicoline nem talált egy kupont.

Először csak órákra jártunk; aztán otthon, munka után gyakorolgattunk, néha a Youtube-on utánanézve egy-egy technikai részletnek. Mert hát én gyerekkoromtól kezdve olyan vagyok, hogy gyakorolnom kell: ránézésre nem tudok levenni semmit, de ha már egyszer megértettem, mit kell csinálni, akkor némi gyakorlással megy ki tudom gyakorolni. Elképesztő módon tetszett a dolog, ahogy apránként tanuljuk meg a tánc építőelemeit, amiből aztán azt építünk, amit akarunk. Persze egyelőre még jobb, ha nem akarok túl sokat.

Az első félnyilvános megjelenésünk a tangóban egy praktika (gyakorlóalkalom volt) volt; felszabadító, mámoros érzés volt, hogy immáron nem csak a nappalinkban tudunk gyakorolni, hanem egy elég nagy teremben, folyamatosan szóló tangózenére. Kb. olyan mint amikor az ember megkapja az első XXL méretű takaróját: kényelmesen befészkeled magad és akárhogy nyújtózkodsz is, soha nem nyúlik ki alóla a lábad. Plusz még egy kis tanácsot is kaptunk egy haladó hölgytől.

Amikor lejárt a kezdő tanfolyam, magától értetődően mentünk a haladóra, majd — bedőlve a tanárunk propagandájának — elmentünk milongára is. Azt mondta, ennyi tudással már nyugodtan elmehet az ember milongára is. Ez a szó szótári értelmében igaz is: végül is, akinek van két, jól funkcionáló lába plusz nem csinál semmit este, az tényleg elmehet (metróval, villamossal és gyalog) milongára, és kidobóemberek sincsenek, akik előzetesen levizsgáztatnák az embert vagy eltávolítanák, ha egy mókás félreértés következtében elgáncsolja a partnerét vagy belép a bokaszalagjai közé.

A milonga, ha nem akar versenyezni az ember, tulajdonképpen az egész tangó célja; olyan emberek, akik tudnak tangózni, találkozhatnak és táncolhatnak egymással. Három-négy szám szól egy blokkban (ezeket nevezzük pandának tandának), erre a három-négy számra keres magának az ember egy partnert — kifinomultabb esetben szemkontaktussal — elkápráztatják egymást, aztán a következő tandát már másvalakivel táncolják. Már persze abban az esetben, ha képes másvalakivel táncolni; én speciel úgy éreztem magam az első két-három milongámon, mint levelibéka a négysávos autópályán és eszembe nem jutott volna, hogy a halálos veszedelmek közepette másba is merjek kapaszkodni mint életem párjába. Imádok tangózni, de a stressznek ez kb. olyan szintje volt, amit azóta nem éltem meg, hogy először vezettem bele a forgalomba.

Az első nagy fordulópont akkor következett be, amikor egyszer órán egyedül maradtunk Katával, aki úgy döntött, hogy akkor foglalkozzunk egy kicsit a tangó zeneiségével, azzal, hogy hogyan kell a tangó ritmusát értelmezni, hogyan kell a zenére táncolni. Égész órán erre a számra gyakoroltunk:

Korábban is olvastam már, hogy a gyakorlás egyik legegyszerűbb módja, ha az ember tangózenét hallgat, de innentől kezdve azt is tudtam, mire kell figyelnem — úgyhogy azóta, ha van egy kis időm, sétálok, vásárolni megyek vagy DVD-t viszek vissza az Odeonba vagy olyan a munkám, hogy zenét is hallgathatok mellé, tangót hallgatok és próbálok fejben táncolni.

Azóta a milongák is könnyebbek egy fokkal, jobban is érezzük magunkat. Persze még mindig csak egymással táncolunk: ha nem számítjuk Nicoline két, és az én egy db. kalandozásomat egy-egy partnerrel: Nicoline-t egy egyiptomi, kezdők iránt is elkötelezett úriembert kérte fel, én pedig egy olyan lányt vittem el egy tandára, aki aznap kezdett tangózni. Róla biztos lehettem abban, hogy a technikai tudása nincs ezerszeresen az enyém fölött (ahogy azt mindenki máson láttam) és bíztam benne, hogy amit vele lehet táncolni, azt még én is viszonylag nagy biztonsággal tudom nyújtani. Tánc közben haladni továbbra is úgy tudok, mint egy lendkerekes egér: befordulok egy irányba, aztán megyek egyenesen (ellentétben azokkal a finom és lágy ívekkel, amik mentén mindenki más táncol), de már viszonylag komplex dolgokat is ki tudok találni. Nicoline persze nem mindig elégedett a lépésrepertoárommal, ilyenkor megafonnal adja le a rendelést (rég volt már hátra ocho, tegyek be egy barridát stb.).

Itt tartottunk akkor, amikor Nicoline most hétvégére hazament szavazni, és bedobta az ötletet, kérdezzem meg a tanáraimat, tudnak-e valakit, aki esetleg eljönne velem legalább egy praktikára szombaton. Én eredetileg valaki kezdőre gondoltam, aki esetleg szintén szeretne gyakorolni ezt-azt, de végül is az erősen haladó Dóra volt az, aki bevállalt.

Ahogy Arisztotelész mondaná: kezdjük tehát elölről.

Ami a tangós egómat illeti, ez a két óra egy termonukleáris atomcsapással ért fel. Kiderült, hogy amire Nicoline-nal már egészen jól összecsiszolódtunk, az valójában igen kevéssé működik egy idegennel. Nem feltétlenül semmi, de a történet, az egyszerűség és a hitelesség kedvéért maradjunk abban, hogy semmi. Technikailag viszont elég csodálatos lehetőségnek bizonyult: akármennyire is kezdő az ember, az mindig minden határon túlmenően hasznos, ha valaki két órán keresztül kizárólag rá figyel és hasznos és értelmes tanácsokkal látja el. Eddig azt gondoltam, megúszhatom, hogy a kudarcaimból tanuljak — most már tudom, hogy semmi másból nem fogok tudni tanulni, csak a kudarcaimból. Úgyhogy most azon töröm a fejem, hogyan tudnék több kontrollált kudarcra szert tenni, mert azért éles-egyenesben nem szívesen vágnám haza egy idegen tandáját. Négy hét múlva mondjuk megyünk tangó táborba, ott szerintem lesz erre alkalom bőven.

— Tudtad, hogy Misi bodybuilder volt fiatal korában?

— Nem mondod… Nagyon nehéz róla elképzelni.

— Kb. olyan, mintha azt mondanám, Márk tangózni jár, nem?

— Ja, pont olyan.

— Pedig Márk tangózni jár.

(Kollégáim valós beszélgetése.)

| | |