Szokásos blabla: aki végig akarja reszketni a cselekményt, ne olvasson tovább.

Végül csak elmentem megnézni a Gravityt, annak ellenére, hogy már az előzetesek alapján sem tetszett; amikor pedig elolvastam a film szócikkét a Wikipedián és még jobban elment a kedvem. A nagy felkészülés csak annyiban volt hiba a részemről, hogy az eleje abszolút szerethető — itt még más tud lenni a film, mint az összes többi klisés látványfilm. Aztán biztos, ami biztos alapon átvált vásári mutatványosbódéra.

Amíg arról van szó, hogy mennyire brutálisan idegen az ember az űrben, és hogy mennyire heroikus, hogy mégis megpróbálja, addig minden rendben. Láthatjuk, hogy egy sima csavar is másképpen viselkedik, mint a Földön; mindenre rá kell készülni, mindent végig kell gondolni, csak rádióval tudsz kommunikálni másokkal, a ruhádon kívül maga a semmi van — tényleg lenyűgöző.  A Gravity azonban nem dokumentumfilm, hanem egy katasztrófaakcióthriller, de amikor beüt a krach, még 5-10 percig még mindig sikerül eltérni a sablonoktól. Még jobban átérezzük, hogy az űr valóban maga a semmi, itt, ha lehet, még a halál is magányosabb és reményvesztettebb, mint odahaza. Valami mellécsúszik, és máris tökéletesen tehetetlenek és esélytelenek vagyunk, aprócska, egymásra utalt, de egymást is nehezen megtaláló porszemek a semmiben. A film egzisztencialista üzenete itt érezhető át igazán: amikor a két magára maradt űrhajós összekapaszkodik és úgy dönt, megpróbálnak az odafönt maradt emberi infrastruktúrát felhasználva, a minimális esélyben is bízva hazajutni az alattuk levő, tündöklően szép bolygóra.

Ennél a nagyságrendnél kellett volna maradni. Az űrutazás — ideillő képzavarral élve — amúgy sem sétagalopp; maradni kellett volna annál a szinténél, amikor a dolgok még csak reménytelenek, de nem lehetetlenek. A készítők azonban nem tudtak megálljt parancsolni maguknak — az Hemingway öreg halásza  helyett inkább egy tizennyolc sávos autópáláyán csúcsforgalomban átrohanó vak csirkéhez lehetne hasonlítani a szereplőket. Mintha a készítők megrészegültek volna az űrben játszódó, realisztikus IMAX 3D lehetőségétől, és mindent látnunk kell, amit amúgy már láttunk ezerszer csak más filmekben, más kontextusban, más tálalással, esetleg egy kicsit kevésbé fejlett technikával. Millió darabra hasadó kolosszális űrállomást, hatalamas robbanásokat, amelyek tűzfelhővel kevert lökéshulláma elöl az utolsó pillanatban bukik le a szereplő; minden második jelenet valamilyen visszaszámláláson alapul és persze mindig minden csak legeslegutolsó pillanatban sikerül. És nekünk el kéne hinni, hogy miközben mindenki mást másodpercek alatt darált le az űrben keringő hordalékfelhő, addig Sandra Bullock összes űrsétáját sértetlenül ússza meg. Persze nem sikerül neki semmi elsőre, másodszorra de harmadszorra sem — kell a feszültség. Negyedjére, megint csak hajszállal elkerülve a halált, látszólag sikerül; majd szembesülnie kell azzal, hogy eddigi erőfeszítései hiábavalóak voltak, mégis magányosan fog meghalni az űrben. Hosszú vergődés után belátja, hogy nem tehet semmit, viszont sikerül befognia egy ráadióamatőr adását — úgyhogy végül a kutyaugatást, gyereksírást és egy altatódalt hallgatva lesz öngyilkos — kiengedi az oxigént a működésképtelen űrkabinból.

Azt hiszem, ez volt a legutolsó olyan pillanat, amikor méltóságteljesen be lehetett volna a fejezni a filmet — amikor olyasvalamit vihettünk volna haza, ami egy kicsit más, mint a többi, amikor elgondolkodhattunk volna az emberi élet értelmén és lehetőségein; az emberi kíváncsiság és küzdeni akarás nagyságán. Nem lett volna hibátlan a film, de lehetett volna valamilyen. Cuarón mégis úgy döntött, visszatér a látványakciófilmek leglerágottabb kliséihez.

Még nem értünk meg arra, hogy Sandra Bullock és George Clooney egy filmben haljanak meg, pláne úgy, hogy George Clooney áldozata és utolsó leheletével elsuttogott tanácsai értelmetlenek legyenek. Úghogy Sandra Bullock — egy elképesztően igénytelen magáratalálási jelenet után — mégsem lesz öngyilkos. Nekünk pedig végig kell néznünk egy, még az eddiginél is nevetségesebb és irreálisabb (nyilván heroikusnak szánt), tömény akciósorozatot, amelyben magára maradt, űrutazásra csak félig-meddig kiképzett specialistánk jószerével már a fizikai törvényekkel is dacolva ugrik bele egyik lehetetlen kihívásból a másikba — és nyer, nyer és nyer. Minden emberi számítás szerint másodpercenként kellene meghalnia, ő mégis jókedvűen, életörömtől kacagva (nesze neked egzisztenciális válság), röpköd, kapaszodik, mászkál és improvizál űr és légkör határán, immár a hamuvá égést is kockáztatva — mert az űrben rájött, hogy az élet a vele történt tragédiák ellenére is szép. Fantasztikusan egyedi mondanivaló, bár nekem speciel hiányzott a hitelesség és az eldolgozottság, és a nagyságrendek sem voltak igazán a helyén. (Kicsit hasonlóan a Cloverfiledhez, ahol egy felhőrkarcoló nagyságú szörnynek kell romba döntenie fél New Yorkot, hogy a srác meg merje mondani imádottjának, hogy szereti.)

Apróság és csak azért említem meg, mert a zárójelenet is erre épül: voltaképpen szomorú, hogy egy ilyen filmben sem tudnak ellenállni annak, hogy Sandra Bullock mellei ne kapjanak főszerepet. Lehetne ez az a film, ahol ő is csak egy hétköznapi ember, aki nem mindennapi körülmények között sikeresen helytáll — nem mentené meg a filmet, ha nem játszanánk rá a szexista ösztönökre, de egyel kevesebb okunk lenne a panaszkodásra.

Sokkal többet nem nyújt a film. Van pár gyönyörű felvétel, de ezek inkább csak dekoratív jelleggel vannak odakenve az üres másodpercekre. George Clooney saját kliséinek desztillátumát nyújta, semmi többet; cinikus, minden helyzetben hidegvérű és profi modora, kedves és szerethető önteltsége, sármja szinte minden közönségfilmjében ott van. Hogy Sandra Bullock alkalmas-e érdemi színészi alakításra, ebből a filmből sem derül ki — egy szakember plusz egy életre szóló trauma az egész karakter. Semmi mellékeset nem tudunk meg róla, amelynek révén legalább elképzelhetnénk, milyen is valójában.

Ha meg kéne magyaráznom, miért 97% ez a film a Rotten Tomatoeson, csak találgatni tudnék. Kicsit olyan, mint a slasher műfajban a Fűrész-sorozat: aki szereti az ilyet, annak ez nagyon bejön. Látványos, lendületes, izgalmas akciófilm, minimális mellébeszéléssel és befogadást nehezítő bonyodalmakkal. Könnyen fogyasztható, happy endre végződő szórakozás. Nem kevesebb, de nem is több.

Egy 2011-i napon Hitler benzinszagú egyenruhában ébred egy üres berlini telken. Így veszi kezdetét Timur Vermes brutálisan zseniális, fekete szatírája.

Egy ilyen alapötlettel nagyon sokféle irányt lehetne venni; lehetne felelőtlenül nevetséges, vontatottan, nehézkesen szájbarágós vagy nagyon megrázó. A szerző azonban egy sokkal érdekesebb irányt választ. A magától adódó helyzetkomikumok sorozatából kiindulva (mégis, hogy reagálnánk egy katonaruhában mászkáló fickóra, aki úgy néz ki, mint Hitler?) egy olyan, sodró és egyenletes lendületű történetet épít fel, ami egyszerre szellemes, humoros és ébreszt rá minket arra, mennyire védtelenek vagyunk még mindig az ügyesen adagolt gonoszsággal szemben. Időnként egy-egy brutálisan kegyetlen jelenettel emlékeztet bennünket arra, min is nevetünk valójában, kivel is azonosulunk önkéntelenül. A regény ugyanis egyes szám első személyben, Hitler szemével mutatja az eseményeket — és miközben egyetlen percig sem romanticizálja a karaktert vagy próbálja azt a látszatot kelteni, hogy a Führer bármit is változott volna hatvanhat év alatt, akkora idióta körülötte mindenki, hogy gyakorlatilag lehetetlen nem beleesni ebbe a csapdába.

A regény alaptézise, hogy a jelenkori, felelőtlenül toleráns és túlmediatizált társadalom mennyire képtelen valódi immunválaszt adni egy még olyan magától értetődően megvetendő és kirekesztendő figurára is, mint Hitler. Hitlerről természetesen senki sem hiszi el, hogy valóban az, akinek látszik — Hitler-hasonmás stand-up comedys műsora lesz a tévében. A regénybeli diktátor pedig elég pragmatikus ahhoz, hogy gyorsan el is fogadja ezt pillanatnyi adottságnak. Nevéhez ettől függetlenül is ragaszkodik és teljes nyíltsággal vállalja fel nézeteit – amit a toleranciára kondicionált és újdonságra vágyó szakmai és laikus közönség egyaránt zseniális, szemet felnyitó iróniaként értelmez. Aki pedig megpróbál fellépni ellene, azokat gyorsan félreállítja — a média és a hazugság eszközeivel, gördülékeny hatékonysággal.

Ez a megállíthatatlanság kulcsmomentum a regény befogadása szempontjából. Bár Hitelernek kezdetben hiányzik az SA és az SS, Göebbels és Martin Bormann, mint a hatalom megszerzéséhez és megtartásához  szükséges „alapvető” kellékek, de aztán rájön, a tévé, a Youtube és az okostelefonok révén is egészen jól el tud boldogulni. Nem arról van szó, hogy Hitler bármit is pacifikálódott volna — mi lettünk még nagyobb birkák. Környezete és támogatói között kezdetben senki, egyetlen pillanatra sem áll meg elgondolkodni, mi is folyik itt — a befolyó reklámbevételek, a nézettség, a honlap látogatottsága és a Youtube-megtekintések száma elegendőek ahhoz, hogy senki ne tegyen fel kérdéseket. De az is kiderül, hogy olyan szinten bele vagyunk kényelmesedve a mindennapos, trivialitások és semmitmondó lózungok szintjén folyó politikai vitába, hogy már a nácizmussal szemben sem vagyunk képesek érveket felsorakoztatni. (És ha valaki azt gondolja, ez csak túlzás, gondoljon bele, mit össze képesek vergődni magukat komoly játékosnak képzelő újságírók, politikusok, ha csak egy mai zsebnácival találják magukat egy stúdióban. Pedig őket még a regénybeli Hitler is reménytelen balfácánoknak gondolja.)

Egyetlen valódi nehézség adódik: amikor fiatal, tehetséges titkárnője megtudja, hogy nagymamája családját elgázosították Auswitzban, úgy dönt, hogy bár személy szerint csodálja Hitler újdonsült sikereit, mégsem tud asszisztálni tovább a munkájához. Hitler kezdetben értetlenül áll a helyzet előtt, aztán megpróbálja ezt is megoldani — ennek a konfliktusnak a bemutatása és feldolgozása a regény egyik legalapvetőbb fordulópontja, legkeményebb és legőszintébb jelenete.

Hitler figurája amúgy teljesen egydimenziós figura — csak azt tudjuk meg róla, ami a cselekmény előremozdításához szükséges. Ellentétben mondjuk A Bukással  (amire hivatkoznak is a regényben), Timur Vermest abszolút nem érdeklik Hitler mélylélektani mozgatórugói; egy simulékony, hataloméhes démon, a náci ideológia következetes híve. Több részletre nincs is szükség, hiszen a regény nem Hitlerről, hanem rólunk szól. A könyv humorának forrása is rendszerint az, hogy a rugalmas gondolkodású, de értelemszerűen még mindig a múltban élő diktátor hogyan érintkezik az őt javarészt zavart, reménykedő vigyorral kezelő környezetével. Reménykednek benne, hogy mégse gondolja, amit mondott, bíznak benne, hogy elég intellektuálisak ahhoz, hogy felfejtsék mondandójában az amúgy nem létező mélyebb rétegeket. Próbálják beleerőszakolni a XXI. század valóságába, de Hitler visszahúzza őket a XX. századba. Megtanulják kedvéért a helyes karlendítést, átveszik a beszédmódját, alkalmazkodnak az igényeihez. Mintha ez feloldaná a kínos helyzeteket — holott csak még kellemetlenebb és kínosabb lesz minden.

A regény látszólag csendesen és nyugodtan ér véget, egy, az első sorokhoz hasonlóan békés jelenettel. Ugyanakkor, ha igazán belegondolunk, mi is történt az utolsó oldalakon, alighanem végigfut majd a hátunkon a hideg.

Baluéktól repülést kaptam Karácsonyra.

Ebben persze az a vicces, hogy iszonyatos tériszonyom van, nem kell nagyon magasan lennie a párkánynak ahhoz, hogy a rosszullét és a halálfélelem környékezzen; de amikor Tokajban megláttam a földről csak úgy simán elstartoló siklóernyőst, akkor elég sokat mondogattam, hogy ezt ki akarom próbálni. Aztán kaptam is egy tandemrepülést — igaz, eltartott egy darabig, amíg leszerveztük, de végül megérte.

Nicoline persze azóta is elmondja (igaz, most már nem félóránként, mint eredetileg, csak amikor szóba kerül a dolog), hogy ellentétben az előzetes figyelmeztetéssel, nem futottam végig. Ami persze tény — elkezdesz futni, felemelkedik mögötted az ernyő, ami kábé olyan érzés, mintha egy ló húzna hátrafelé; erre valóban megtorpantam egy kicsit. De aztán végül nem zúztam magam porrá a meredélyen, felemelkedtünk szépen és elindultunk Óbuda felé. Bennem meg semmi tériszony nem volt, konkrétan olyan volt, mint amikor álmomban repülök — semmi félelem, csak a mellettem suhanó levegő és az alattam lágyan elsuhanó fák és házak. Csodálatos élmény volt, még jobb, mint a repülőgép — pedig ott is felkacagtam, amikor először felszálltam.

A földre nem érkeztem annyira simán, mint lehetett volna, de mire összehajtogattuk az ernyőt, már azon gondolkodtam, vajon mennyire férne bele az életembe, ha megtanulnék siklóernyőzni.