Nagyon régóta tervezgettünk már egy közös vitorlázást Baluékkal, de valahogy sosem jött össze. Ezen a héten tulajdonképpen Bécsbe készültünk kiugrani egy hosszú hétről, amit Nicoline szüleinél terveztünk eltölteni, de aztán az utolsó pillanatban mégiscsak megkaptuk a behívót a haditengerészethez. Úgy gondoltuk, először a kötelesség, utána a szórakozás, ráadásul Bécsbe Pestről is el tudunk majd ugrani, ha úgy adódik, úgyhogy péntek este hazamentünk, szombat hajnalban felcuccoltunk, vettünk egy kis reggelirevalót a pályaudvari pékségben, és egy gyorsvonattal nekiindultunk Balatonboglárnak, ahol Balu várt bennünket az állomáson.

Egy kellemes kis reggeli tengés-lengés után, ahol két cappuchinoval végül sikerült felébresztenem magam, hajóra is pattantunk, aztán irány Badacsony. Viszonylag hamar sikerült belefutnunk egy szenzációs attrakcióba: egy jócskán átlagon felüli méretű döglött halba, konkrétan egy busába, amit a sirályok ehető bólyának használtak . Üldögéltek rajta és tízóraizgattak nagy békésen, amíg Mazsi és Balu ravasz manőverek sorozatával meg nem közelítették — csak amikor elhaladtunk mellette, hittük el valamennyien, hogy ez valóban egy állat volt valamikor, nem pedig mondjuk egy úszó fadarab.

A nap hátralevő része úgy telt, ahogy az kell (és teljesen döglötthal-mentesen): ugráltunk a vízbe, fürödtünk, húzattuk magunkat a hajóval. Aztán beállt a kvázi-szélcsend, úgyhogy csak igen lassacskán locsogtunk Badacsony felé, de végül csak beértünk a kikötőbe, és be sikeresen be is préseltük magunkat egy, a hajónál valamivel kisebb helyre. Sebaj, némi feszegetés árán végül másnap ki is tudtuk magunkat préselni a cölöpök között.

Felmásztunk a Kisfaludy-házhoz vacsizni — Mazsi már a vízen elkezdett vízionálgatni egy kacsasültről, Balut és Zsót is sikeresen bezsongítva. Végül némi kompromisszumra volt szükség, mivel egész kacsával már nem tudtak szolgálni, csak individuális combokkal és mellekkel. Én büszkén őriztem a függetlenségemet és túrós csuszát ettem húslevessel. Szuper volt a kilátás, finom is volt minden a kötelezően honorálandó kiszolgálás részletes bírálatától pedig nagyvonalúan eltekintettünk. Aztán megindultunk lefelé, ittunk bort a még nyitva levő helyeken illetve a szüreti fesztiválon is, aztán eltettük magunkat másnapra.

Másnap szokás szerint (vízen nem nagyon tudok sokáig fetrengeni) hajnalban keltem, Baluval elmentünk zuhanyozni (ezúttal valódi luxuskörülmények között vitorláztunk), aztán felavattuk a Facebookon nemrég nyert, pókhálóból szőtt függőágyát. Elég kényelmes volt, úgy kellett emlékeztetnem magam, hogy a Ferencvárosban hiába is lenne állati kényelmes függőágyam, a praktikus haszna nagyon csekély vagy éppenséggel semekkora sem lenne. Aztán visszamentünk a hajóhoz, felvertük a csajokat, reggeliztünk, majd elmentünk kávét szippantani, én pedig elkészítettem életem első pinhole csoportképét.

Nem lett rossz, bár szegény Mazsi csak félbevágva lett megörökítve — leginkább fogalmam sincs a pinhole átfogásáról, pláne 35 mm-en nincs. A képen amúgy remekül látszik, hogy még nem vagyok igazán nagyágyú a születésnapomra kapott, 150 m, ISO50-es film befűzésében; például egy kis szöszt is sikerült juttatnom a negatívra. Végig erre a filmre fotóztam, ami igényelt néha némi kompromisszumokat meg találgatást (főleg a Dianával), de összességében véve tetszett a végeredmény, még ha néhány évtizeddel a múltba is csúsztatja az emlékeimet.

A visszafelé út egy váratlan kihívással gazdagodott: a hajót moshattam le kívülről. Mazsi belökött a vízbe, utánam dobott pár kefét meg szivacsot, aztán addig lökött vissza az evezővel, amíg elégedett nem volt az eredménnyel. Utána viszont én heverészhettem, amíg a legénység maradéka a fedélzetet súrolta. Viszont legalább alaposan kifürödtem magam; ez volt az a pont, ahol leesett nekem, hogy az idén most először vagyok a Balatonnál.

Összefutottunk Karáékkal is: ők előző nap egy versenyen vettek részt. Jóindulatunk jeléül keksszel dobáltuk őket, az viszont inkább az ügyességünket jellemezte, hogy a nejlonba burkolt kis csomagok mindig a vízben kötöttek ki. Így a találkozás is csak két mentőakcióval később jöhetett létre — a Jó Reggelt keksz csomagolásáról viszont elég jó reklám, hogy a kekszek mindkét esetben megúszták szárazon.

Szépen lassan ismét visszafelé vettük az irányt — volt némi tanakodás azon, hogy végül melyiket válasszuk, de végül egy olyan gyorsvonat mellett döntöttünk, ami azt igényelte, hogy a hajóról rögtön laza sprintbe vágjuk magunkat és kocogjunk az államoásra. Balu még gyorsan utánunk hajította a maradék élelmet, így a saját, privát kis fülkénkben amolyan vidékiesen remekül elfalatozgattunk. Valódi, életmentő gesztus volt, amit ezúton is köszönünk! A vonat szép lassan kúszott hazafelé — végül mégis egészen jól jártunk, hiszen ez a Déli helyett a Keletibe futott be, így a jó részét visszaspóroltuk annak az időnek, ami a gyors- és a sebesvonat között van.

Másnap szakadt az eső és őszre fordult az idő. Sikerült a legeslegutolsó pillanatot kifognunk a nyárból.