Most egy évig alig blogoltam szavakban, viszont végképp feladtam a digitális fotózást, aminek mulatságos következményeként több képet posztoltam a blogomba, mint eddig valaha. Pár ezer kattintás mindenképpen megvolt ebben az évben, ami elég horribilis szám, főleg, ha azt vesszük, hogy minden egyes kattintáshoz meg kell venni a filmet is. De egyszerűen imádom ezt az analóg világot, hacsak nem jön valami katasztrófa, most egy jó darabig ebben fogom jól érezni magam. Mi több, az analóg valóság egyre jobban beszüremkedik az életembe: egyre többet írok kézzel (mindkét nyaralásról készült kézzel írott napló), írógéppel, és fényképeket is rendszeresen nyomtatok. Anno bezzeg csak röhögtem, amikor kiderült, az Epsonnak fotónyomtató funkcionalitása is is. Viszont megint elkezdtem cikkeket írni, a Lomography ráadásul nem is fizet rosszul — feltéve, ha az ember szeret a Lomographytól vásárolni. Karácsonykor pedig Nicoline fája alatt is landolt egy La Sardina DIY; úgyhogy most már arra is van esély, hogy jövőre már kettőnk képeivel lesz tele a kézzel írott „útiblog”.

Év vége felé a modellfotós énemet is sikerült felébresztenem; sikerült összehoznom néhány egészen tisztességes kültéri sorozatot (bár itt azért még nagyon bőven van hová fejlődni), és ismét rendszeresen fordulok meg stúdióban. Ha minden jól megy, alig két hét, és hamarosan ismét egy hollywoodi portrén fogok sürgölődni, Nicoline-nal pedig két fotós projekten is elkezdtünk dolgozni, mind a kettő összetettebb és komplexebb, mint eddig bármi, amit fotósként csináltam. Úgyhogy ilyen szempontból mindenképpen izgatottan várom az új évet.

Életemet nyilván nagyban meghatározta a multinacionális melóm, ami idén annyiban is multinacionális volt, hogy három amerikai államban is megfordultam, inges yuppie-ként tárgyalgatva az ügyfeleimmel. Nem is olyan régen még egy jópofa viccnek volt tűnne, hogy én majd ilyesmit fogok csinálni, hogy képes leszek mexikóiakkal logisztikai kérdésekről érdemben vitatkozni egy határmenti texasi településen. Sikerült hosszasabban együtt dolgoznom V-vel is, aki egy adu ász gurunak számít nálunk. Brutálisan intenzív élmény volt szakmailag, nagyon-nagyon picinek éreztem magam közben, nagyon-nagyon nyilvánvaló lett, mennyire sokat nem tudok még ahhoz képest, amit véletlenül igen — ugyanakkor az éves szakmai tapasztalatom több mint felét ebből a projektből csipegettem össze. Talán a személyes kapcsolataim is szofisztikáltabbak lettek, mint egy évvel ezelőtt voltak. Persze van, ami sosem változik: Böbével most már több, mint egy éve vacsorázunk 16:30-kor, hacsak közbe nem jön valami meeting vagy sürgős issue, akkor egy svájci óramű pontosságával. Bolyóval pedig belekezdtem egy komolynak kinéző, intellektuálisan csiklandozó, és sok közös reggelizést magával vonó kreatív projektbe, ami ugyan csak 2013-tól megy élesbe, de amit eddig tettünk az előkészületek jegyében, azt is nagyon imádtam. Végre nem leszek teljesen hülye, ha filmekről lesz szó.

Eltört a bordám, így idén kevesebbet bicikliztem, mint tavaly, de alapvetően megmaradtam bringásnak, azzal megyek mindenhová. A bringaszerelésben szerzett tapasztalataim megkoronázásaként összeraktam életem első saját bringáját úgy, hogy kezdetben csak a váz volt meg; mindent én csavartam a helyére, nagy boldogan búcsút intettem az ékes hajtómű koncepciójának és iszonyatos kínok árán, de sikerült beszenvednem egy ipari csapágyat a vázamba. Végre van normális, nagy teljesítményű Cateye-lámpám, és a Kryptonite küldött nekem egy ingyen integrált záras láncot, amihez már valóban tudok pótkulcsot rendelni.

Lelkes koncertlátogató is lettem, több Anna and the Barbies koncerten is ott voltam, beleértve a lemezbemutató koncertet is.

Sokat utaztunk, voltunk Horvátországban, Grazban és a Balatonnál. Bristol idén megint kimaradt, az viszont elég biztosnak látszik, hogy jövőre megint átsétálok a Suspension Bride-en.

Olvasni sajnos nem olvastam annyit, amennyit kellett volna. A szervezetem kivetette magából a Trónok harcát, élménynek a legnagyobb egyértelműen a Kicsi Lili volt. Elég sok filmet megnéztem, de erről máshol írok majd.

Bár elég jó és érdekes év volt, jövőre azért másképpen csinálnék ezt-azt. Mindenképpen többet szeretnék olvasni és írni, és az időmet is úgy kéne majd beosztanom, hogy többet foglalkozzak azokkal az emberekkel, akikkel most nem töltöttem annyi időt, mint amennyit szerettem volna.

Bár a verseit imádom, a szerző első regénye, A Maffia klub után nem sok jóra számítottam — azt túlburjánzó intertextualitása és alapvetően érdektelen története miatt sokadik próbálkozásra is képtelen voltam végigolvasni. A Kicsi Lili egy sokkal kompaktabb és intenzívebb történet, érzelmileg is sokkal inkább magával ragadja az embert. Talán Karafiáth Orsolya számára is személyesebbnek bizonyult ez a regény — mind az egyik, vele készült interjú, mind az a tény, hogy a könyvhöz egy trailer is készült, amelynek összes szerepét a szerző játssza, ezt sejteti.

A regény két, időben egymás után következő, de egymás mellett elbeszélt cselekményszála a főszerepelő, Lia két kapcsolatát mutatja be. Az egyiket még kamaszlányként élte meg, amikor osztályfőnöke, egy súlyos személyiségzavarokkal küzdő nő, Mari, elcsábította, és érzelmileg évekre magához láncolta. Az alapvetően pedofil kapcsolat, bár nagyon kevés testiséggel jár, mégis tönkreteszi a gyerek kamaszkorát (érdemes megjegyezni: a történet valódi eseten alapszik, a Mari alakjául szolgáló tanárnő még most is szakmájában dolgozik). A lányt izolája kortársaitól az őt a tanárnőhöz fűző titkos viszony, lehetetlenné teszi, hogy valódi, kamaszszerelmeket élhessen meg, hogy érzelmileg érett nőként léphessen be a felnőttkorba. A másik szál a főnökéhez, Lilihez kötődő szerelem, amiben Lili, ez az elviselhetetlenségig szeszélyes, sok szempontból ugyancsak sérült lány vonzza magához, szigeteli el, használja ki érzelmileg, emberileg, anyagilag egyaránt. (Semmilyen jelentősége nincs annak, hogy leszbikus szerelmekről van szó.)

A regény befogadása szempontjából kulcsfontosságú a stílus, ahogy Karafiáth ezeket a történeteket elmeséli. A szenvtelen, természetes hang, ami az egész regényt végigviszi, lehetetlenné teszi, hogy igazából elborzadjunk. A könyv nagyon olvasatja magát annak ellenére, hogy tudjuk, valójában szörnyű dolgokról van szó; másféle tálalásban szinte emésztetetlenül, feldolgozhatatlanul, befogadhatatlanul tragikusak lennének a bemutatott események. Ez egy kicsit perverz, voyeurisztikus pozícióba helyezi az olvasót — amihez további kontrasztot adnak azok a szereplők, amelyek időről időre folyamatosan igyekeznek kihúzni Liát azokból a reménytelen pozíciókból, amelyekbe belekeveredett.

Közülük a legmeghatározóbb az anya figurája — ő az az alak, akinek pozitív példája, személyisége még halála után is kapaszkodót jelent a főhősnek. Ő és férje egy szerető, meleg, védett környezetet jelentettek a gyereknek. Az apa azonban még a cselekmény kezdete előtt meghal, halála pedig megroppantja az anyát — talán ez is lehet a magyarázata annak, hogy nem képes hatékonyan szembeszállni Marival, a tanárnővel. Józan, szilárd erkölcsei, illetve az, hogy mindvégig kitart Lia mellett, ennek ellenére is olyan szilárd pontot jelentenek a lány életében, amire sokáig támaszkodhat. (Az anya lakása, tárgyai iránti ragaszkodás is végigkísérik a történetet.) Az anya iránti érzelmei teszik lehetővé, hogy elvégezze az egyetemet, hogy élete legalább egzisztenciális szempontból ne fusson zátonyra. Érdekes és nagyon elgondolkodtató mellékszál az anya súlyos betegsége, amit sokáig eltitkol lánya elől — holott ez lehet, hogy hiba, lehet, hogy a problémák nyílt felvállalása és közös megoldása segíthetne Liának abban, hogy elszakadhasson Mari bűvköréből.

A másik pozitív szereplő Ancsi, a középiskolai jóbarát, aki ugyancsak végig kitart Lia mellett — mint kortársnak, a lehetőségei is korlátozottabbak, ugyanakkor a felnőttkorba is elkíséri a lányt, és több ponton is kulcsszerepe lesz a problémák feloldásában. Ő az a szereplő, aki mindig kívülről, objektíven tudja látni a főhőst, aki magabiztos, egészséges kívülállóként tud beleavatkozni az események folyásába.

Lia Lilivel való kapcsolata — amiben ugyancsak ő az abszolút alárendelt fél, — érzelmileg már jóval kevésbé viseli meg. Lia ekkor már felnőtt, ha változtatni sokáig nem is képes a dolgokon, legalább arra képes, hogy néha tárgyilagosan nézze saját magát. Ennek a kapcsolatnak a tükrében tud rádöbbenni (vagy inkább: tudják rádöbbenteni) arra, pontosan mi is történt vele kamaszkorában, az itt átélt megpróbáltatások segítik hozzá ahhoz, hogy kilépjen a gyerekkori trauma árnyékából. Lili sokkal kevésbé felépített karakter, mint Mari; ami miatt néha mégis érdekesebb, hogy sokkal intenzívebb érzelmeket mer bevállalni Liával folyatott kapcsolatában., mint a mindvégig rejtőzködő Mari. Érzelmi hullámzásai, dühkitörései egészen más színt jelentenek a regényben, mint Mari folyamatos küzdelme azzal, hogy meddig mehet el és hol kell leállnia.

A regény végig a már említett, közepes tempójú, szenvtelen történetmesélős stílusban jut el a végkifejletig. A szerzővel készült interjúban elhangzik, hogy a kiadó elsietettnek érezte a befejezést. Valójában könnyű megérteni a szerző szempontjait: a gyors, mintegy mellékes lezárás tökéletesen és hitelesen illeszkedik ahhoz a nehéz és komplex vallomáshoz, aminek a történet lényegi része felfogható.

A kötet érdekessége, hogy valójában egy közös projekt Karafiáth Orsolya rendszeres illusztrátorával, Filó Verával. A vonalrajzok valóban ötletesen passzolnak az adott fejezet hangulatához, jól illusztrálják egy-egy szakasz tanulságát, lezárását. A történet azonban annyira magával ragadó, hogy komoly elkötelezettséget igényel, ha valaki ezeknek is annyi figyelmet akar szentelni, amennyit megérdemelnek.

A kötet egy trilógia első kötete — indításnak annyira erős, hogy kicsit félve várom a folytatást.

(Zárójelben pár szóban a trailerről. Nem sikerült jól. Néhol nagyon ügyesen visszaadja a regény atmoszféráját, hitelesen adja vissza az alakokat, néhol viszont egyáltalán nem sikerül megteremtenie az illúziót. Különösen a tanárnő, Mari alakját nem sikerült Karafiáthnak jól megformálnia — egyáltalán nem jön át az a rafinált, beteges, fülledt és mégis éretlen szexualitás, amivel a nő évekre magához tudott láncolni egy kamaszlányt. Az anya alakja is sokkal elnagyoltabb és kevésbé pozitív, mint a regényben.)