Ez az első Diana portrésorozat, amire valóban büszke vagyok; amivel végre sikerült teljes egészében kihasználnom a Diana speciális kvalitásait, és amely modellfotóként is megállja a helyét (legalábbis az én standardjaimhoz képest). Külön öröm, hogy végre sikerült egy normális fotósorozatot készítenem a szabadban — ráadásul a Vérmezőn, ami egy olyan helyszín, ami bármikor képes szentimentális érzelmeket ébreszteni bennem.

Ilford Delta 400-as filmre fényképeztem, és én hívtam a képeket otthon. Ez (persze?) még nem megy teljesen hibátlanul, de azért egyre inkább belejövök ebbe is.

Nemrég arról beszélgettünk Baluval és Petivel, mennyire lehet(ne) komolyan venni Stephen Kinget, mint írót. Számomra ez a korai regénye is azt bizonyítja, hogy nem több egy alapvetően banális ponyvaírónál.

A hosszú séta alapvető témája a szenvedés. King disztópiájában Amerika egy rendőrállam, ahol minden évben sor kerül a Hosszú Séta nevű versenyre, ahol száz tizenéves fiú indul el. A verseny egyetlen feladatból áll, folyamatosan, megállás nélkül kell legalább hat kilométeres sebességgel haladni előre az úton, éjjel-nappal, nehézségekre és időjárásra való tekintet nélkül. Pihenés, megállás nélkül. Aki 30 másodpercre lemarad, figyelmeztetik — a figyelemztetéseket a tempó egy órás betartásával törölni lehet, de aki három figyelmeztetés után is lelassít, azt a menetet kísérő katonák lelövik. Kiszálllni, a versenyt feladni természetesen nem lehet.

Sok mindent ki lehetne hozni ebből az ötletből, de Kingnek némi — nem is túlságosan erős — vulgaritáson kívül alapvetően semmit sem sikerül. Ráadásul az egész környezet hihetetlen. Sokszor szembesül az ember azzal (a most olyannyira divatos Éhezők viadalában, de például a V. mint vendettában is, hogy annak, aki sosem élt diktatúrában, annak nagyon nehéz megértenie, milyen az igazi elnyomatás és a nyomor). A versenyzők pl. önként jelentkeznek a versenyre — a történetből ugyanakkor nem derül ki, hogy valóban olyan nyomorban élnének, ahol egyszerűen nincs más út, mint a gyakorlatilag fájdalmas öngyilkossággal egyenértékű verseny. A főhős kocsival érkezik a starthoz, sütit eszeget menet közben, sokak családjának van autója, tieznévesek is találnak maguknak nem túl megerőltető nyári munkát — sok-sok egyéb mozzanat van, ami jelzi, Kingnek fogalma sincs arról, milyen az igazi kiszolgáltatottság és nyomor. Hasonlóan bágyadt az, ami erről a rendőrállamról kiderül — a Kis állambiztonsági olvasókönyv bármelyik fejezete súlyosabb terrort mutat be, mint ami King diktatúrájából megmutatkozik. Maga a gyaloglás sem túl realisztikus — aki gyalogolt már hosszabb távot életlében, az sejti, hogy hat kilométer per órával haladni lassítás és megállás nélkül, több mint négy napon keresztül, amatőröknek gyakorlatilag lehetetlen. (King legalább kipróbálhatta volna, milyen sebesség a realisztikus, mielőtt konkrét számokat ír le.)

A szereplőkről gyakorlatilag nem derül ki semmi — minden versenyző teljesen lapos, egydimenziós karakter. Haláluk nem megrázó, inkább érdektelen és unalmas. Persze ez sem szokatlan, sem elfogadhatatlan nem lenne, ha nem lenne világos az is, az író szeretné, ha ezeket a halálokat legalább időnként tragédiaként élnénk meg. A cselekmény szemszöge ugyancsak nem teszi indokolttá ezt a szürke és bágyadt megközelítést (hiszen mindent a főszereplő szemével látunk, akinek minden percben veszélyben van az élete); Kingből egyszerűen hiányoznak a megfelelő írói kvalitások. Ugyanez igaz  a szereplők szenvedésének ismételt bemutatására — ezek az alkalmak ugyanakkor folyamatosan arra emlékeztetnek bennünket, hogy milyen gyakran feledkezik meg ugyanerről a szerző. (Érdemes (?) a regényt összevetni Szolzsenyicin Ivan Gyeniszovics egy napjával; ott valóban kézzel fogható a szenvedés, igaz, ott ez nem is öncélú, és nem az olvasó kellemes borzongatása a cél, hanem valódi szenvedések bemutatása és magaskultúrává emelése).

A regény végét a szerző nyilván nagyon trükkösnek és egyedinek képzelte — holott ugyanolyan lapos és semmitmondó.

King azóta sem lett jobb szerző; maximum gyakorlatra és rutinra tett szert. Képes úgy írni, hogy mindig lapozzunk — de értékek felmutatására, értelemezési lehetőségek felkínálására fájdalmasan és végletesen képtelen.

Mivel egyre inkább belebolondulok az analóg világba, arra gondoltam, érdemes lenne ezúttal a képeimet a klasszikus papírképen is viszontlátni. Plusz sikerült egészen szuper Moleskine noteszokat szereznem, amik szinte kínálták magukat az ötlethez: a nyaralás alatt kézzel fogok naplót írni, kihagyom a helyet a képeknek, amiket aztán majd idehaza beleragasztok.

Bár jóval nehezebb volt, mint gondoltam, végül sikerült elkészülnöm. A projektről részletesen beszámoltam a Lomography-n, aki pedig szeretne igazán old school blogot olvasgatni, az le is töltheti pdf-ben.