Turning the night(shift) into the day

Trychydts | | | 2012., június 11., 14:54 | | | Kategóriák:

Az időeltolódást a rengeteg, repülőgépen alvással, meg az órám idejekorán történő átállításával sikerült kicseleznem: amikor éjfélkor leültem, hogy megvárjam a kisbuszt, ami elhozott a hotelbe, többé-kevésbé tényleg meg voltam róla győződve, hogy valóban éjfél van. Ami viszont nagyon fura, hogy kvázi most is sötét van még odakint, fél órával ezelőtt pedig még vaksötét volt — miközben odahaza ilyentájt már reggel van elég rendesen. Jó sok időzónát átrepültem: Varsó egy órával előttünk jár, Chicagóba érkeztem, de onnan Indianapolis még -1 óra; asszem, ennél alaposabb lecke tényleg nem kellett ahhoz, hogy biztos lehessek benne, mennyire is nevetséges dolog ez a pontos idő dolog.

Az út amúgy elég klasszik volt, kapásból 50 perccel később induló járattal, rohanással a csatlakozáshoz. Az Egyesült Államokba beutazni meg amúgy is egy kabarétréfa: már amikor a beutazási tisztviselőhöz áll sorba az ember, akkor is ott cirkál körülötte egy Hartmann nevű nő a színes törpetacskó fazonú kutyájával, aki nem csak a drogot szagolja ki, de a sonkás szendvicseket is: csak amíg sorban álltam, két emberrel kapatta szét a csomagját és kobozta el az USA egészségére nyilván halálos veszélyt jelentő (amúgy a lengyel légitársaság által szervírozott) anyagokat. Hartmannak amúgy karcos alt hangja és feszesen udvarias modora van, amiből érződik, hogy ha csak egy szót is szólsz a sonkás szendvics védelmében, már fuccs is a gyors ügyintézésédnek. Szerencsére nálam — a nyilatkozatomnak megfelelően — nem volt csiga, és az öreg bevándorlási tisztviselőt is jó kézzel választottam ki, mert ha visszafogottan is, de mégis tréfálkozott és kedves volt. („You can smile if you wish but you don’t have to”, mondta, miközben nyilvántartásba vette az arcképemet.) A csomagellenőrzőknek meg kissé fennakadt a szeme azon, hogy nincs poggyászom, csak a 6,84 kilós kabintáskám meg a laptopom — így viszont nem volt miért aggódnom és nem volt mivel szenvednem, úgyhogy végül is örülök, hogy sikerült ilyen áramvonalasan utazzak.

Sok bajom nem volt a repülőgépen szervírozott kajával, csak éppen nagyon kevés volt. Mire viszont megérkeztem, a reptéren már minden zárva volt; enni tehát nem tudtam. Eléggé spóroltam tehát a reggelire — de azt hiszem, a rántottának az USA-ban max még egy esélyt vagyok hajlandó adni; szerencsére a sütemény-gyümölcs tej vonalon még tudtak erősíteni. És USA Todayt is adtak mellé — az angolszász sajtó pedig még mindig eléggé páratlan.

A reggelt amúgy vasalással kezdtem.