Showdown in the downtown

Trychydts | | | 2012., június 14., 13:27 | | | Kategóriák:

Let’s have some fun — mondja útitársam, és felhajta a műanyagpohárból a chardonnay maradékát. Happy hours van éppen, vagyik kapunk egészen tűrhető chardonnayt, valami fura rozészerűséget, szabvány jeges teát (tényleg egy, a közepében elhelyezett jégtömb tartja hidegen) meg sörhabot tök ingyen. Meg ropit, kekszet, marhahúsos szendvicset. Azért gyűltünk össze, hogy kissé rendezzük sorainkat a nagy, los indiosi hajrá után, és megbeszéljük, mit csináljunk este a határmenti, texasi kisvárosban, McAllenben.

Los Indios amúgy remek volt, egy igen régivágású raktárépület irodahelyiségében találkozom a mexikói kollégákkal: nagyon tipikus texasi/mexikói mindenki, a szénfekete szemű fiatal (és meglepően magas beosztásban levő) csajok éppúgy, mint a nehézsúlyú, gránitarcú középvezető, a nyikorgó hangú WH, és a kesernyésen reszelős hangú direktor, aki a végén egy igen fajsúlyos túrának tesz ki bennünket. A prezentációm remekül sikerült, és az ebédre elénk vetett, a konferenciateremben elfogyasztott sonkás szendvics-cookie-csipsz készlet is illik az alaphangulathoz. Lehet, hogy gyorsan eszem, de az egyik texasi nagyfőnök már a papírdobozt is eltüntette, mielőtt először fel tudtam nézni a háromszögszendvicsemből. Diet Coke-ot iszunk hozzá, kivéve a hardcore csapatot, aki valódi Coke-ot: ismét nagyon autentikus amerikai pillanatokat élünk át.

Odakint lehet 32-33 fok simán, a páratartalom, mint kiderült, 107%, elég masszív tehát a levegő továbbra is, de nem akarok panaszkodni, ugyanis rájöttem, hogy tulajdonképpen imádom a texasi klímát. A bőröm örömmel fogadja a meleget (persze csak azokban a percekben, amikor nem épp valami légkondicionálónak vagyok éppen kitéve), a páratartalom pedig, ahogy az az első sokk után kiderült, végül is nagyon jól esik.

McAllen nem egy nagy város, nem könnyen találunk tehát valódi szórakozási lehetőségeket, úgyhogy maradunk annál, amit az emberek általában akkor csinálnak, ha nincs jobb ötletük: eszünk és beszélgetünk. Abroszos étteremben eszünk, ami Amerikában egy masszív figyelmeztetés arra nézve, hogy ez azért ez jobb hely, a szó mindenféle értelmében. Tényleg finom a határmenti specialitástál, amit eszem, de azért örülök, hogy megint meg vagyok vendégelve (Larrynek szemlátomást másképpen alakul a költségkerete, mint az enyém), ugyanis csak ez annyiba kerül, mint előző este az egész számla. Viszont meglepően sok mindenről beszélgetünk, Magyarország második világháborús szerepvállalásától kezdve a melegjogokon, a liberalizmuson és a drogkérdésen át egészen az amerikai polgárháborúig mindenféléről. (Pedig Los Indiosból hazafelé már kezdtem úgy érezni, mintha kifogytunk volna a témából és már a standard és a továbbfejlesztett logikai csipek funkcionalitásbeli különbségeire is rákérdeztem.)

Körbesétáljuk a háztömböt (a javarészt bezárt klubokból és üzletekből álló utca meg két toronyház — ez jelenti itt a downtownt), majd hazaautókázunk. Otthon 123 e-mail fogad a postaládámban. Úgy látszik, nem csak nekem volt hosszú és tartalmas napom.