Nagy kár, hogy nem lehet minden sztori mellé fotózni is, de itt akkor sem éreztem volna helyénvalónak a behatolást másvalaki intim szférájába, ha történetesen nem lennének erős gátlásaim emberek fotózásában.

Az egész úgy kezdődött, hogy benn hagytam a mobilom a munkahelyemen. Pontosabban a párnám alatt hagytam, de akkor még azt hittem, hogy a munkahelyemen, és benne volt a kód a vonatjegyemhez, plusz nyilván az életem is egyszerűbb telefonnal, mint anélkül. Úhgyhogy jól lekéstem a 8:41-es vonatot Gödre. Sebaj, Csabi és a Gasparovic ikrek úgyis mennek kocsival — 9:30-kor találkozunk a Nyugatinál, a megújult óra alatt. Csak amiatt volt némi lelkiismeret-furdalásom, hogy Zsóék esetleg miattam alakították át a napirendjüket, vagy valami.

Persze tudnom kellett volna, hogy Gasparovicéknak nem a pontossák az elsődleges előnyük: 9:37-kor még csak Csabi és én voltunk a jelzett helyen, Bandi valahol tíz percnyire voltak, Stephan meg kikapcsolt telefonnal szunyókált valahogy. Úgyhogy úgy döntöttem, mégis elmegyek vonattal és megbeszélem Baluékkal, amit kell — elkeztem hát rohanni, mint egy őrült. Szép sprinttel ugrottam fel az újfajta vonatra, és estem le egy székre egy kisfiúval és egy kopaszodó pasival szemben.

Kellett egy kis idő, mire leesett: nagyon érdeke páros ül velem szemben. A kisfiú egy pici plüssbárányt szorongatott nagy elszántan, és komoly-szomorkás arccal bámult ki az ablakon — az apa pedig folyamatosan sugdosott valamit a fülébe. A kisfiú csak néha fészkelődött egy sort, egyébként bámult tovább nagy komoly arccal, néha megemelgette a bárányát. Először azt hittem, valami nagy drámáról van szó, a férfi vigasztalni próbálja a szomorú kisfiút, vagy az nagyon beteg vagy ilyesmi. Aztán a gyerek egyszer csak tele szájjal elmosolyodott és jót kuncogott, kérdezgetett is valamit halkan. Onnantól kezdve egészen jókedvűnek tűnt. Már majdnem Dunakeszinél jártunk, amikor azt mondta:

— Kérek egy lekváros kenyeret. Amíg én eszem, te gondolkodj a mesén.

Aztán majszolgatni kezdett nagy komolyan.