Én: ó London! Nicoline: ó Róma! Kompromisszum: Párizs.
Amióta visszajöttünk, elég sokan kérdezték már, hogy mi volt nekem a legnagyobb élmény Párizsban, de ezt így aligha lehet szavakba önteni.
Először is: Párizs érzelmileg nem rázott meg annyira, mint London. Eléggé odavagyok az angolszász kultúráért, Londonban pedig mintha szerves elevenséggel élne egymás mellett Scherlock Holmes és Dickens világa egy modern metropolisszal. Láthattam a Pendragon Legendában megírt helyszíneket, ráadásul London európai szemmel nagyon egzotikusan felépített város. Párizs ehhez képest nem gyakorolt rám ilyen elementáris hatást — ugyanakkor sokkal otthonosabban éreztem magam. Sokszor volt kifejezetten az az érzésem, mintha Magyarországon járnék, a metrón való utazás (pontosabban a metrón utazó emberek látványa) sem volt egy kulturális sokk. Imádtam a sima szupermarketekben kapható kajákat is, a legnagyobb természetességgel tudtam utcán és parkokban piknikezni, és a mindennapi érintkezés is egészen jól bejáratott módon történt a párizsiakkal — Londonban egészen mások még az elemi illemszabályok is.
Úgyhogy tetszett, tetszett, de a nagy áll-leesés sokáig váratott magára. Sok olyasmit láttunk, ami a kedvünkre volt — itt volt például a Pompidou Központ, ami egy nagyon izgalmas épület, vagy a Concorde emlékmű, talán a leghatalmasabb téren, amit valaha láttam életemben. Aztán felmásztunk a Montparnasse tetejére. Teljesen természetesen adódott ez is, mint a legtöbb programunk: észrevettem, hogy pár utcányira lehetünk csak a hatalmas barna felhőkarcolótól, ami már a Montmartre tetejéről is felűnt nekem, mondtam Nicoline-nak, hogy menjünk, nézzük meg. Voltak némi kétségeink, hogy vajon este is fel lehet-e menni, de mint kiderült, nyitvatartás előtt voltunk egy órával. És akkor egyszer csak elém tárult az éjszakai Párizs, 360 fokban — ráadásul még tömeg sem volt, pár elmélyült fotós fényképezgetett csak állvánnyal az üvegfalakkal körülvett tetőről. Láttuk az Eiffel-tornyot éjszakai kivilágításban, de az egész város úgy nézett ki, mint egy gyönyörű ékszeres doboz. Azon ritka pillanatok egyike volt az, amikor tényleg elakadt a lélegzetem — esztétikai értelemben tehát ez volt számomra a totális tetőpont.
Azt a speciális „Párizsi feelinget”, amit olvasmányaimból nagyon vártam már, azt leginkább a Szajna-parton tudtam megélni. (Egyik kedvenc Chesterton-regényem, a The Man Who was Thursday néhány kulcsjelenete is itt játszódik.) Nagyon tetszettek a régi kőhidak, és az is, hogy a párizsiak milyen gátlástalanul használják a közösségi térnek a folyópartot; Pesten ez csak alig néhány helyen lehetséges. Méreteinél fogva maga folyó is sokkal könnyebben befogadható, mint a Duna.
A leghangulatosabb, felfedezésekre leginkább csábító városrész természetesen a Montmartre volt; itt játszódott ugyebár az Amelie csodálatos élete is, illetve mi is itt ittunk egy kávét egy igazi kis párizsi kávézóban. Itt vettünk magunknak posztereket is Párizsról; majd ha eljöttök hozzánk, nézzétek meg!
Persze egy hét röhejesen kevés idő, ha az ember meg akar ismerni egy ilyen várost. Mi Beusék jóvoltából egy tündéri kis peremvárosban, Corbeil-Essonsban lakhattunk, vendégekként — már ez is egy tündéri hely volt, amire, ha lett volna, szívesen rászántam volna egy pár napot. Voltunk például egy hentesüzletben, ahol olyan méretű és fajtájú húsokkal, amiket itthon még sohasem — ráadásul nem csak hentesüzlet volt, hanem zsákos kiszerelésű rizst, arab főzőedényeket, zacskós fűszereket és konzervféléket is lehetett kapni. Lett volna pár nagyon bájos utca és épület is, ha tudunk rá időt szakítani, de hát nem tudtunk. Minden nap RER-rel (HÉV-vel) mentünk be a városba — útközben is volt pár állomás, ahol simán leszálltam volna egy kicsit felfedezgetni a dolgokat, de hát útitársam normálisabb volt annál, semhogy első párizsi tartózkodásunk alkalmából külvárosi lakótelepek tanulmányozása komolyan felvetődhetett volna.
Még az itthoni tervezéskor komolyan felvetődött, hogy veszünk múzeumbérletet, amivel baromi nagyot lehet spórolni, ha legalább 5-6 múzeumot megnéz az ember; végül aztán egyet sem néztünk meg, annyira magába szippantott minket a város. Voltunk ugyanakkor ingyenes idegenvezetésen a város egyik, az önkéntes kalauznő által kiválasztott kis szegletében — rengeteg érdekességet mondott el, arról már nem is beszélve, hogy végre képesek voltunk legalább egy-két dolgot összefüggéseiben, egy helyi nézőpontján keresztül látni. És persze sok olyasmit néztünk meg nagyon alaposan, ami mellett más körülmények között csak úgy simán elsétáltunk volna.
Szociálisan a legizgalmasabb persze a multikulturális vacsora volt a francia barátainkkal: angolul beszélgettünk, amerikai karácsonyi csirkét sütöttem, krumplipürét ettünk hozzá, utána francia sajtokat, magyar és francia borokkal, végül egy teljesen nemzetközi marcipántortával zártuk az estét. Házigazdánk tényleg nagyon kitett magáért a sajtok összeválogatásában; ráadásul, ahogy némi meglepetéssel észrevettem, csak egy volt, ami nem igazán ízlett, még a közepesen öreg mimolette-et szívesen ettem (lehet, hogy sokkal jobban bírom a változatosságot sajt-fronton, mint ahogy eddig sejtettem?). Kicsit zavarba ejtő volt ugyan, mennyire jól elkuncogtak azon, milyen lendülettel tudom enni a vajas kenyeret, de ez a francia sózott vaj valami olyan istenien zseniális, hogy egy kis kuncogás igazán nem ár azért, ha az ember nagy tételben tudja fogyasztani.
Legalább annyit lehetne írni arról, amit nem láttunk — persze így is milliónyi apró részlet van, ami tetszett, de szavakban lehetetlen lenne visszaadni. Úgyhogy, ha nem is azzal az ájult tisztelettel megjelölve, de Párizs is simán felkerült a visszatérési listámra, mint London. Már csak franciául kéne megtanulnom, hogy ne csak tolmácson keresztül tudjak érintkezni a helyiekkel.
A legdurvább souvenir, amit sikerült hazahozni: egy három hetes, köhögéssel kombinált torokgyulladás.
* Rejtő Jenő: A Fehér folt, 5. fejezet/6. Magyar Elektronikus Könyvtár.
