Mint tudod, igyekeztem magam távol tartani a blogodtól — már ami a közreműködést illeti, nem az olvasását, mert hiszen a legnagyobb rajongóid között vagyok: imádom minden sorod!
Az eddigi vonakodásomnak több oka is volt: először is nem szeretem és nem is igazán tudom magam kiadni magam másoknak…(látod, most is úgy érzem, máris túl sokat mondtam:) Továbbá az a tény sem motivált különösebben, hogy labdába sem rúgok a „trychydtstylus” mellett. Vagyis hiú is voltam… Meg aztán önző is, mert majd egyszer egy saját blogot szeretnék inkább…(persze nem magamról:)
Egyszóval minden emberi gyarlóságom és lustaságom visszatartott – egészen mostanáig!
Nem tudom pontosan megmondani, hogy az összeköltözésünk és az ezzel járó nehézségek együttes leküzdése során felszabaduló „összetartozás-hormon” vagy ez a pár külön töltött (és nehezen bírt) nap vagy valami már régebben, tudat alatt vágyott dolog-e ez, de azt érzem, itt kell lennem Veled.
Me voila, mon cher: Nicoline est la. :)
Az időzítés persze már egy picit a hatásvadász tervezés része, nem tagadom meg önmagam, ugyanis ez a bejegyzés az egyik születésnapi ajándékom Neked. Fogadd, kérlek, sok szeretettel.
Mivel saját bevallásod szerint már a harmincadik születésnapodon „megértél és megvilágosodtál”, ezért nagy rádöbbenés – gondolom – nem vár rád ma. Éppen ezért is, picit lazítva az ilyenkor szokásos pátoszon, hadd kívánjak neked egy könnyed és laza nyarat! Olyan hol biciklizős, hol fűben fekvős- fröccsözgetős, hol épp sokat olvasós, finomakat evős, gyakran és nagyokat nevetős, és persze egy „nagyon szeretem munka”-találós nyarat! Ígérem, én minden tőlem telhetőt meg fogok tenni.
Szóval, kedvesem, sok boldogságot Neked!
Nicoline