Balu „közepesnek” nevezi az Vígszínházban az Öldöklés Istenét. Szerintem pár dolog erősen elkerülte a figyelmét, mert nekem az egyik legizgalmasabb és legelgondolkodtatóbb darab volt  az idén.

A történet szerint két házaspár azért ül össze, hogy elsimítsák a konfliktust két gyerekük között; az egyik kiverte a másik fogát egy bottal. Így, a körülmények ismerete nélkül ez elég brutálisan hangzik, főleg abban a csendes, nyugodt, aprólékosan udvarias légkörben, amelyben a beszélgetésre sor kerül. Szépen lassan azonban elszabadul a pokol; egy idő után az is kiderül, hogy a megfelelő kontextusban értelmezve a gyerekek konfliktusa sem tűnik többé olyan rendkívülinek.

Annak, aki nem látta a darabot, nehéz elmagyarázni, mi is történik a színpadon. Kezdetben két, viszonylag harmonikus kapcsolatban élő házaspárt látunk, aztán persze kiderül, hogy egy végletesen karrierista, illetve egy nyomasztóan középszerű férj él együtt egy elnyomottságában végletesen frusztrált és egy bohém, sokszínű világlátását kibontani képtelen nővel. A konfliktus feloldása udvariaskodva indul, valójában persze már mindenkinek megvan a maga megingathatlan prekoncepciója a kérdésről. Megint más kérdés persze, hogy mind a négy szereplő tudja: az élet nem arról szól, hogy nyíltan felvállaljuk magunkat. A darab tulajdonképpeni cselekménye a konformizmus küzdelme a belső ösztönvilággal. Már éppen kezdene elfajulni a konfliktus, amikor néhány vaskos közhelybe, jól bevált udvariassági formulákba kapaszkodva a szereplők visszahúzzák azt a tragédia pereméről. Mindenre hajlandóak annak érdekében, hogy a kínos incidenst a lakás falai között tartják. Ennek érdekében kötnek minden elképzelhető kombinációban szövetséget egymással: a szereplők hol párjukkal, hol a másik párjával szolidárisak, hol az azonos neműek kerülnek egy oldalra, néha érdeklődés, néha szexuális vonzalom, néha az elvi elköteleződés mentén. Egy idő után már semmi más nem számít, csak hogy ideig-óráig fel tudják tartani egy működőképes mikroközösség látszatát. Legalább amíg a másik feleségével, férjével flörtölünk, zsörtölődünk a nők felelőtlensége vagy a férfiak önzősége felett, addig legalább sikerül artikulált formában tartani érzelmeinket. Mindez a cselekmény előrehaladtával, az egyre és egyre indulatosabb konfliktusok után  egyre nehezebb, a civilizált, otthonos lakásban minden erőfeszítés ellenére is eluralkodik a káosz.

A darab nyilvánvaló törekvése, hogy megpróbáljon a közönség elé is tükröt tartani. Annyiféle sztereotípiát mutat be, hogy szinte biztos, egyik vagy másik jelenetben mi is magunkra fogunk ismerni. Márpedig ezek a szerepek — ez a darab legnyomasztóbb mondanivalója — ténylegesen csak szerepek, kétségbeesett, meddő, múlandó erőfeszítések arra, hogy elnyomjuk a bennünk lakozó ösztönlényt. Előbb vagy utóbb, a megfelelően erős trauma vagy kellően hosszú stressz után ezek a maszkok játszi könnyedséggel válnak majd le az arcunkról.

A színészi játékról csak a maximális elismerős hangján érdemes szólni: Börcsök Enikő, Eszenyi Enikő, Epres Attila és Kern András is elképesztő rutinnal és könnyedséggel ölti magára újabb és újabb arcát, és mindegyik szerepükben tökéletesek. Egymással való interakcióik is könnyedek és simák — ez abszolút hozzájárul ahhoz, hogy tökéletesen bele tudjuk élni magunkat a darabba.

Különleges élményt nyújtanak a díszletek is. Az egyszerű, kényelmes lakás előtere mögött a háttérben látszólag tükrökkel díszített falak vannak — ezek azonban nem tükrök, hanem monitorok, amelyekbe a színpadon elhelyezett kamerák vetítik a képet — ezzel érdekesen eltorzítva, átalakítva, kitágítva a játék terét. Egy-két jelenet erejéig ezek a „tükrök” komoly szerephez is jutnak, még jobban aláhúzzák, mennyire groteszk és illuzórikus is körülöttünk a civilizált világ díszlete.

A fenti, nyomasztó mondanivalót egyszerre egészíti ki és teszi még kínosabbá a darabot átszövő, folyamatos nevetésre ingerlő abszurd humor. Miközben olyan dolgok történnek, amin éppen szörnyülködnünk kellene, mégsem tudjuk magunkban tartani a röhögést. Mire pedig eszünkbe jutna, hogy min is nevettünk voltaképpen, hamarosan újra nevetnünk kell. Ez persze a darab befogadását is segíti, nem zuhanunk mély depresszióba attól, amit látnunk kell.

Az egész darabban az utolsó jelenet a legérdekesebb. Sem nem tragikus, sem nem optimista — egyszerűen röhejes. Szánalmas, nevetséges kis senkik vagyunk, akik a romok alatt is szeretnék megkülönböztetni magukat a majmoktól — persze hiába, az alkalmas pillanatban úgyis elszabadul majd bennünk az állat.