A tegnapi napon kvázi befejeztem a bringám átépítését. Egy kb. 25 éves Radiantot vettem tavaly októberben — azóta dolgozgatom rajta, nyilván sűrű megszakításokkal. A kerékcsere után (így már fog a fék…) lecseréltem a hajtóművet, a középcsapágyat, a lánckeréksort és tegnap a kormányt is. (A kormánycsapágyat és a sárvédőt szerelő cserélte le.) A szerelés gyötrelmei rajtam kívül, gondolom, elég keveseket érdekelnek, legyen elég annyi, hogy szerelőzsonglőr édesapám nélkül aligha jutottam volna át a berohadt ékeken, a vázhoz hozzászervült, rozsdás kónuszokon és a hasonló nyalánkságokon.

Mindez persze nem sikerülhetett volna a bringaboltok nélkül, amelyből meglátogattam egy párat az elmúlt hónapokban. Azt is tapasztaltam, hogy ha felsorolás még csak-csak akad a boltokról (bár ez egy elég dinamikus biznisz, több bolt is nyílt és zárt, amióta alkatrészvadász lettem), nehéz választani közülük. Valódi, funkcionális honlapja csak nagyon kevésnek van; ráadásul mindegyik boltnak saját stílusa és filozófiája van, ami leginkább csak egyféle vevőtípushoz passzol. Úgyhogy most végigzongorázom az összes boltot, amiben megfordultam, és leírom, mit tapasztaltam, hátha segít még valakinek. A sorrend egyben prioritási sorrend is nálam.

Mester Bike

Új honlapjuk élettartama napokban mérhető és, khm… az erősen feltörekvő típus; mindentől függetlenül nekem ők jöttek be a legjobban. Olyasmit, amit nem lehet náluk kapni, még nem találtam: persze nem a fiókban van, de ha megmondod, mit akarsz, beszerzik és leszállítják. Jó fejek, kedvesek, viccesek, és azt a törekvésemet, hogy magam akarom szerelni a bringámat, remekül fogadták (nem jeleskedik ebben mindenki). Rugalmasak, jól lehet velük együttműködni, és a tanácsaik sem bizonyultak eddig rossznak vagy hülyeségnek.

Szerintem sokat elmond róluk, hogy annak ellenére a kedvenceim, hogy elsőre nagyon elvágták magukat nálam egy rosszul leszabott bowdennel és egy rosszul levágott bowdenházzal. Épp eldöntöttem volna, hogy tiltólistára teszem őket, amikor a nyeregcsövem a bolt előtt nyaklott hátra. Nekik ugyan nem volt, de tudtak volna szerezni — mégsem szereztek, hanem, elismerve, hogy emergency van, elárulták az egyetlen olyan (eldugott és rosszul szituált) boltot több kilométeres körzetben), ahol azonnal kaptam egyet. Az önzetlenség annyira meghatott, hogy legközelebb is hozzájuk mentem, és azóta is töretlen az együttműködés.

Bringa Butik

Kénytelen vagyok őket második helyre tenni, mivel ez az egyetlen, általam ismert bolt, amit webshopnak lehet nevezni. Hatalmas árukészletük a weblapon, az árukészlet a valóságot tükrözi, a weben rendelni olcsóbb, van személyes átvétel, a rendelések gyorsan teljesülnek és a termékekről érdemi leírás található a honlapon.

A bolt légköre nekem viszont egyáltalán nem jön be. Nehéz megmondani, hogy miért nem; azt hiszem, talán azért, mivel a segítőkészség leginkább a boltban található áruk eladására korlátozódik. Konkrét tanácsot nem szeretnek adni, ha az ember valamit téveszt, akkor gyorsan elmélyítik az inkompetencia kérését, ha pedig konkrét tanácsot kér az ember, és arra nem válasz, hogy vegyek meg egy adott terméket, akkor nem segítenek. Az is előfordult, hogy olyasmit állítottak, ami konkrétan nem volt igaz („ilyet sehol nem lehet kapni”; „ha lecseréled a kereket, új féktestekre is szükség lesz”).

Szerszámot viszont mindig tőlük veszek; ha csak vásárolni akar az ember, nincs náluk jobb és kényelmesebb.

Fülöp Kerékpár Centrum

Mivel nem gyakran járok Zuglóban, itt sem gyakran voltam, de egy abszolút profi bolt, nagy választékkal, segítőkész, barátságos szerelőkkel. Sajnos elmélyedni nem volt időm a szolgáltatásaikban (csapágygolyókat vettem), de az első benyomások alapján egy abszolút professzionális üzletet véltem felfedezni.

Green Bike, Győri út

Muszáj szétválasztanom a Green Bike üzleteit, annyira más volt a tapasztalatom. A Győri út nagyon közel van az ideálishoz: jó felszereltség, rendes árukészlet, segítőkész, fiatalos hangulat. Simán segítenek olyan kérdésekben is, ami nem eredményez nekik azonnali forgalmat; ha valamit nem ért a t. vásárló, akkor azt emberi hangon elmagyarázzák, úgyhogy az ember abszolút kompetensen és magabiztosan távozik.

A Green Bike honlapja amúgy egy vicc, a honlapon nem az van fenn, amit lehet kapni, hanem amit egyszer feltöltöttek. Nincs gond az árukészlettel, csak épp nem azt teszik fel a honlapra, amit ténylegesen árulnak.

Rocket Bikes

A honlapjuk annyira egy nulla, hogy inkább a Facebook-oldalukat linkeltem a nevük alá.

Használt bringák felújításával foglalkoznak, így sokat tudnak segíteni, ráadásul van mindenük, ami az ilyesmihez kell. Akinek nincsenek brutális igényei, csak bringát akar venni, tőlük vegyen — olyan áru ez, ami használtan majdhogynem jobb, mint újonnan, nekik pedig sírnivalóan gyönyörű és ár/érték arányban abszolút kiváló gépeik vannak.

Ők adták vissza a kedvemet a saját gépem felújításához, tanácsokat adtak, hosszasan konzultáltunk, szerszámot adtak kölcsön. Szerintem nem is járnék máshoz, ha a tőlük vásárolt kerék nem lyukasztotta volna ki három belsőmet (rossz volt az a szalag, aminek az lett volna a feladata, hogy megakadályozza az ilyen incidenseket), illetve ha megemlítik, hogy az új kerekeket pár nap múlva centíroztatni kell, különben baj lesz. Baj lett, és senki nem értette, miért nem szóltak előre. Én sem értem.

Luongo

Alapvetően kedves és profi társaság, és csak nagyon finoman érzi az ember a nyomást, ha ott van, hogy inkább bízza rájuk a problémájukat (én személy szerint nem bántam volna, ha előre hívják fel a figyelmem az egyes sárhányótípusok szerelési nehézségeire, pláne, ha már rákérdeztem). Úgyhogy aki eleve abban gondolkodik, hogy csak bringázni szeretne, nem szerelni, annak őket egészen nyugodt szívvel ajánlom. Korlátozott számban használt bringákat is árulnak.

Bringarázs

Értenek hozzá, kedvesek, normálisak, segítenek, adnak tanácsot is, ha mondjuk nem akarom náluk otthagyni a bringámat. Volt pár apróbb problémám az újonnan vett kerekemmel, márkába menő mélységekig adó tanácsokat kaptam, amik rögtön megszüntették a problémámat. Az áruválasztékuk nem verdesi az egeket és nem is törik magukat agyon, hogy ezen változtassanak.

Ugyanakkor nem a megbízhatóság eleven szobrai. Téli nyitvatartásuk talán nincs is, de nyáron sem láttam olyat, hogy időben kinyitottak volna. Úgyhogy, ha hozzájuk megyek, odatelefonálok előre, hogy mikor lesznek ott. Volt egy javítás Nicoline gépén, ami nem lett száz százalékos, amikor meg visszavittem, nem garanciálisan javították.

Green Bike, Bartók Béla út

Szó se róla, itt is tudják, mi az a bicikli, árulnak is egy csomó jó dolgot, de két eladó van és az egyik nekem sosem volt egy főnyeremény. Konkrétan azt javasolta, dobjam a bringámat a kukába; bárhová máshová mentem, mindenhol kaptam konstruktív tanácsokat arra vonatkozóan, hogyan javíthatnék a konkrét problémámon. Amúgy is, valahányszor odamentem, mindig úgy éreztem, inkább csak púp vagyok a hátán. A másik (ősz hajú) fickó ennél sokkal kedvesebb és normálisabb, ha belőle állna a bolt, nem lett volna szükség külön bekezdésre.

A honlapjukat már dicsértem.

Kerékpár szaküzlet, Bokréta utca 23.

Az abszolút no-name, zsúfolt kis boltocska eldugottan húzódik meg egy fehérneműbolttal közös pincében. Jócskán nyitva tartási időben negyedórát vártam a tulajra, hogy megjöjjön — bár mint kiderült, neki tényleg volt olyan nyeregcsöve, ami másnak nem és ami nekem viszont kellett.

Honlapjuk nincs.

Velart

Eddig többször mentem úgy oda, hogy zárva voltak, mint hogy nyitva. Amikor ott hagytam a gépet centírozásra, simán hozzácsaptak még egy fékbeállítást is, amit én is simán meg tudtam volna csinálni. Ilyenkor a minimum, amit elvárnék, hogy felhívnak telefonon, hogy mehet-e a dolog: ha pedig még ezt az információt is sajnálják tőlem ingyen, akkor ne üzemeltessenek bicikliboltot.

Szalonnasütést kaptam szülinapomra.

A nyárson sült szalonna nekem mindig is az egyik legmagasabb szintű nyári élvezetek közé tartozott, de sajnos Budapesten ehhez nem olyan egyszerű hozzájutni. Szerencsére Balu és Zsó, ez a két áldott jó lélek minden évben szerveznek sütögetést, ilyenkor többé-kevésbé kiélhetem magam. Tavaly viszont valahogy egyet sem sikerült összehozni, így idén már elég erőteljesen mutatkoztak rajtam az elvonási tünetek. Úgyhogy amikor idén felvetődött, hogy a szülinapi bulimhoz képest mikor legyen az idei első szalonnázás, viszonylag hamar kialakult az összhang, miszerint talán a legegyszerűbb lenne összevonni a két rendezvényt.

Így alakult, hogy végül én hívhattam meg vendégeket Gödre, Baluék pedig nagyon bedobták magukat a szervezéssel. Az előkészületekben már én is részt vettem: hagymát pucoltam/daraboltam, nyársat faragtam, illetve én gyújthattam be a tüzet a Szent Gyufásdoboz segítségével. Sajátparadicsom-készletük ugyan még nem érte el az érzékelhető mértéket, viszont a piaci paradicsom is nagyon finom volt; márpedig a paradicsom, az nagyon is kritikus eleme a sültszalonna maradéktalan élvezetének.

Ezúton is köszönöm mindenkinek, akik eljöttek: Nicoline, Emzsu&Co., Kabay Zsófi és Barna, Mr. és Mrs. Szatmári, algi, Bandi, Csabi és János ünnepeltek velünk. Sima és gördülékeny buli volt: miután sikerült az embereket villanyPásztorral a tűz köré terelni, a szokásos, nagyon kellemes forgatókönyv szerint történt minden, jókat dumáltunk és hatalmasakat nevettem. A pici Emzsu továbbra is iszonyú aranyos, maximalista szülei állításával ellentétben egy ennivaló kis mintagyerek.  Továbbra is imádom a gödi estéket, ahogy jóllakva, a tábortüzet piszkálgatva ülünk az egyre sötétebb sötétségben, a szúnyogriasztó fáklyák gyűrűjében.

Ezúttal még alkohol-fronton is elengedtem magam: amikor kikászálódtam Petiék kocsijából, és az előttem álló hosszú liftezésre gondoltam, már nagyon nem bántam, hogy a Nyugatiban hagytuk az ott leparkolt Burkhardot és Giorgiot.

Mint tudod, igyekeztem magam távol tartani a blogodtól — már ami a közreműködést illeti, nem az olvasását, mert hiszen a legnagyobb rajongóid között vagyok: imádom minden sorod!

Az eddigi vonakodásomnak több oka is volt: először is nem szeretem és nem is igazán tudom magam kiadni magam másoknak…(látod, most is úgy érzem, máris túl sokat mondtam:) Továbbá az a tény sem motivált különösebben, hogy labdába sem rúgok a „trychydtstylus” mellett. Vagyis hiú is voltam… Meg aztán önző is, mert majd egyszer egy saját blogot szeretnék inkább…(persze nem magamról:)
Egyszóval minden emberi gyarlóságom és lustaságom visszatartott – egészen mostanáig!

Nem tudom pontosan megmondani, hogy az összeköltözésünk és az ezzel járó nehézségek együttes leküzdése során felszabaduló „összetartozás-hormon” vagy ez a pár külön töltött (és nehezen bírt) nap vagy valami már régebben, tudat alatt vágyott dolog-e ez, de azt érzem, itt kell lennem Veled.

Me voila, mon cher: Nicoline est la. :)

Az időzítés persze már egy picit a hatásvadász tervezés része, nem tagadom meg önmagam, ugyanis ez a bejegyzés az egyik születésnapi ajándékom Neked. Fogadd, kérlek, sok szeretettel.

Mivel saját bevallásod szerint már a harmincadik születésnapodon „megértél és megvilágosodtál”, ezért nagy rádöbbenés – gondolom – nem vár rád ma. Éppen ezért is, picit lazítva az ilyenkor szokásos pátoszon, hadd kívánjak neked egy könnyed és laza nyarat! Olyan hol biciklizős, hol fűben fekvős- fröccsözgetős, hol épp sokat olvasós, finomakat evős, gyakran és nagyokat nevetős, és persze egy „nagyon szeretem munka”-találós nyarat! Ígérem, én minden tőlem telhetőt meg fogok tenni.

Szóval, kedvesem, sok boldogságot Neked!

Nicoline

Balu „közepesnek” nevezi az Vígszínházban az Öldöklés Istenét. Szerintem pár dolog erősen elkerülte a figyelmét, mert nekem az egyik legizgalmasabb és legelgondolkodtatóbb darab volt  az idén.

A történet szerint két házaspár azért ül össze, hogy elsimítsák a konfliktust két gyerekük között; az egyik kiverte a másik fogát egy bottal. Így, a körülmények ismerete nélkül ez elég brutálisan hangzik, főleg abban a csendes, nyugodt, aprólékosan udvarias légkörben, amelyben a beszélgetésre sor kerül. Szépen lassan azonban elszabadul a pokol; egy idő után az is kiderül, hogy a megfelelő kontextusban értelmezve a gyerekek konfliktusa sem tűnik többé olyan rendkívülinek.

Annak, aki nem látta a darabot, nehéz elmagyarázni, mi is történik a színpadon. Kezdetben két, viszonylag harmonikus kapcsolatban élő házaspárt látunk, aztán persze kiderül, hogy egy végletesen karrierista, illetve egy nyomasztóan középszerű férj él együtt egy elnyomottságában végletesen frusztrált és egy bohém, sokszínű világlátását kibontani képtelen nővel. A konfliktus feloldása udvariaskodva indul, valójában persze már mindenkinek megvan a maga megingathatlan prekoncepciója a kérdésről. Megint más kérdés persze, hogy mind a négy szereplő tudja: az élet nem arról szól, hogy nyíltan felvállaljuk magunkat. A darab tulajdonképpeni cselekménye a konformizmus küzdelme a belső ösztönvilággal. Már éppen kezdene elfajulni a konfliktus, amikor néhány vaskos közhelybe, jól bevált udvariassági formulákba kapaszkodva a szereplők visszahúzzák azt a tragédia pereméről. Mindenre hajlandóak annak érdekében, hogy a kínos incidenst a lakás falai között tartják. Ennek érdekében kötnek minden elképzelhető kombinációban szövetséget egymással: a szereplők hol párjukkal, hol a másik párjával szolidárisak, hol az azonos neműek kerülnek egy oldalra, néha érdeklődés, néha szexuális vonzalom, néha az elvi elköteleződés mentén. Egy idő után már semmi más nem számít, csak hogy ideig-óráig fel tudják tartani egy működőképes mikroközösség látszatát. Legalább amíg a másik feleségével, férjével flörtölünk, zsörtölődünk a nők felelőtlensége vagy a férfiak önzősége felett, addig legalább sikerül artikulált formában tartani érzelmeinket. Mindez a cselekmény előrehaladtával, az egyre és egyre indulatosabb konfliktusok után  egyre nehezebb, a civilizált, otthonos lakásban minden erőfeszítés ellenére is eluralkodik a káosz.

A darab nyilvánvaló törekvése, hogy megpróbáljon a közönség elé is tükröt tartani. Annyiféle sztereotípiát mutat be, hogy szinte biztos, egyik vagy másik jelenetben mi is magunkra fogunk ismerni. Márpedig ezek a szerepek — ez a darab legnyomasztóbb mondanivalója — ténylegesen csak szerepek, kétségbeesett, meddő, múlandó erőfeszítések arra, hogy elnyomjuk a bennünk lakozó ösztönlényt. Előbb vagy utóbb, a megfelelően erős trauma vagy kellően hosszú stressz után ezek a maszkok játszi könnyedséggel válnak majd le az arcunkról.

A színészi játékról csak a maximális elismerős hangján érdemes szólni: Börcsök Enikő, Eszenyi Enikő, Epres Attila és Kern András is elképesztő rutinnal és könnyedséggel ölti magára újabb és újabb arcát, és mindegyik szerepükben tökéletesek. Egymással való interakcióik is könnyedek és simák — ez abszolút hozzájárul ahhoz, hogy tökéletesen bele tudjuk élni magunkat a darabba.

Különleges élményt nyújtanak a díszletek is. Az egyszerű, kényelmes lakás előtere mögött a háttérben látszólag tükrökkel díszített falak vannak — ezek azonban nem tükrök, hanem monitorok, amelyekbe a színpadon elhelyezett kamerák vetítik a képet — ezzel érdekesen eltorzítva, átalakítva, kitágítva a játék terét. Egy-két jelenet erejéig ezek a „tükrök” komoly szerephez is jutnak, még jobban aláhúzzák, mennyire groteszk és illuzórikus is körülöttünk a civilizált világ díszlete.

A fenti, nyomasztó mondanivalót egyszerre egészíti ki és teszi még kínosabbá a darabot átszövő, folyamatos nevetésre ingerlő abszurd humor. Miközben olyan dolgok történnek, amin éppen szörnyülködnünk kellene, mégsem tudjuk magunkban tartani a röhögést. Mire pedig eszünkbe jutna, hogy min is nevettünk voltaképpen, hamarosan újra nevetnünk kell. Ez persze a darab befogadását is segíti, nem zuhanunk mély depresszióba attól, amit látnunk kell.

Az egész darabban az utolsó jelenet a legérdekesebb. Sem nem tragikus, sem nem optimista — egyszerűen röhejes. Szánalmas, nevetséges kis senkik vagyunk, akik a romok alatt is szeretnék megkülönböztetni magukat a majmoktól — persze hiába, az alkalmas pillanatban úgyis elszabadul majd bennünk az állat.