(Megtalálható a Magyar Elektronikus Könyvtárban.)
A Spiró-kötetről tartott kritikai esten hivatkozott a kerekasztal-beszélgetés egyik tagja elég sokat erre a regényre; gondoltam, elolvasom. A Tavaszi tárlat alapfelvetése tényleg nem áll nagyon messze Gyulai regényétől, amelyben a 1848-49-es eseményekből marad ki valaki teljesen hosszú betegsége és lábadozása miatt.
A szabadságharc után leromlott állapotban levő, bizonytalan gazdasági hátterű uradalomba úgy kell visszatérnie az egykori alispánnak, hogy semmit sem ért az új és még bizonytalan alapokon álló világból. Sok előjogát osztályával együtt elvesztette a forradalmi események során; ugyanakkor a magyar kormányzatnak már, a visszatérő Habsburg-hű adminisztrációnak pedig még nem volt ideje (és az utóbbi esetben: kedve) konzisztenssé tennie a jogrendszert. Mivel hősünk sem ide, sem oda nem állt (nem állhatott) a mindent felforgató események alatt, ezért vagyonát, egzisztenciáját ugyan nem vesztette el, de nincs abban a helyzetben, hogy kedvező pozícióba kerüljön az új játékszabályok szerint felálló társadalomban. Egyedül, saját erejéből kellene magát és jogait megvédenie. Eredetileg amúgy táblabíró lenne; jogi tudása azonban annyira elavult, hogy gyakorlatilag a tájékozódás esélye nélkül bolyong az új igazgatási rendszerben. Az első perctől kezdve nyilvánvaló, hogy birtokának, tekintélyének, formális pozíciójának megtartására nagyon kevés esélye van.
Gondjait csak tetézi, hogy fia háborús sebesültként fekszik tőle nagyon messze; lánya viszont férjhez menni készül egy osztrák kapitányhoz, aki csak leendő felesége kedvéért hajlandó egyáltalán elviselni leendő apósát. A szülői kötelességek teljesítésének nehézségei, az apa-gyermek kapcsolatok krízise csak tovább súlyosbítják az amúgy is megrendült egészségű és idegállapotú öregember gondjait.
A regény súlyos elkerülhetetlenséggel, lassú kimértséggel halad a láthatóan tragikus végkifejlet felé. Különös belegondolni, hogy Jókai egy kortársát olvassuk: itt nyoma sincs az Az új földesúr romantikájának, dacos élni akarásának, az idő gyógyító erejébe vetett optimizmusnak. Gyulai kíméletlen realizmussal mutatja be, hogyan roskad össze a főhőssel együtt a régi társadalmi rendszer — anélkül, hogy valós, méltányos alternatívát tudjon kínálni a háborúban megroppant és identitását vesztett Magyarország hétköznapi lakóinak.