A Coen fivérek ezúttal egy veretesen klasszikus műfajjal, a westernnel próbálták ki, bele tudják-e vinni saját, egyedi hangjukat. Noha a western jellegzetesen heroikus hangütése alapvetően megkülönböztetik a Nem vénnek való vidéktől, sok hangulati elem visszaköszön a főhősök motivációjában, a felvetett etikai-morális kérdésekben, még ha az ezekre adott válasz olykor gyökeresen különböző is. Érdekes az is, hogy mindkét film egy, az eredetit abszolút hűen követő regény adaptációja.

Mindkét filmben komoly szerephez jut a bűnhődés, a büntetés alól menekülési motívuma  — a True Gritben azonban pont fordított a szereposztás, itt az apja gyilkosát (két hivatásos fejvadásszal együtt) üldöző 14 éves lány a főszereplő. A western műfaja sem igen engedi a túlzott erkölcsi relativizmust. A főszereplők a törvény (sőt, a film elején elhangzó utalás értelmében: Isten) nevében járnak el. A lányt kísérő, brutalitásáról ismert fejvadász (marshall), Cogburn (Jeff Bridges) sem válogat az eszközökben, mi több, valamikor maga is bűnöző volt, de most már szívóssága, emberfeletti bátorsága, állatias ragadozó-mentalitása mind a törvény szolgálatában áll. A film legérdekesebb jelentei között mind ott vannak azok, amelyekben apránként megismerhetjük ennek a hamisítatlan antihősnek a történetét, motivációit, jellemét — és minél többet nézzük, annál izgalmasabb és ellentmondásosabb karakter. Szöges ellentéte a harmadik szereplőnek, a texas ranger LeBoeuf (Matt Damon), aki talán a leginkább felel meg a vadnyugati hős archetípusának (és akinek, mivel nem egy archetipikus vadnyugati filmről van szó, piszok keményen meg kell dolgoznia a sikerért és az elismerésért).

Annak ellenére, hogy a meggyőző jelmezekkel, a korhű és nyilván nagy szerephez jutó fegyverarzenállal, a gyönyörű helyszínekkel valóban sikerül megteremteni a kézzel fogható western-hangulatot, a dialógusok és a karakterek mégis jellegzetes, egyedi ízt kölcsönöznek a filmnek. Üdítően sokszor csillan meg a Coen-filmek jellegzetes, cinikus, finoman abszurd humora és még a viszonylag jelentéktelenebb szereplők is nagy gonddal vannak megrajzolva. Ezen fogások révén a True Grit akkor is kiemelkedne a tucatwesternek körül, ha teljesen mellőzné a fent megemlített filozofikus kérdéseket.

Kíváncsiságból megnéztem az eredeti, 1969-es film trailerjét is. Nyilván nem volt nehéz beazonosítani a megfelelő jeleneteket; éppen ezért érdekes volt látni, mennyit fejlődtek a filmezés szabályai az elmúlt negyven évben. A 2011-es változat sokkal részletgazdagabb, sokkal több benne az egyedi megoldás. Még ennél is nyilvánvalóbbak a főszereplő kislány ábrázolásában megmutatkozó különbségek — nyilván már csak azért is, mert a ’69-es változatban az akkor 22 éves Kim Darby játszotta a 14 éves Mattie Rosst. Éppen ezért sokkal jobban rá kellett játszani a kislányosságra, kicsit mintha karikírozva is lenne a szereplő — persze lehet, hogy csak a nőképünk fejlődött ennyit. Így a trailer alapján sokkal kevésbé tudtam elképzelni, hogy a film hőséből az a kemény lelkű, félkarú, akaratos vénlány lesz, aki amúgy csak a regényben és az új változatban jelenik meg — a ’69-es adaptáció készítői láthatólag nem is tulajdonítottak neki különösebb jelentőséget. Pedig nekem ez különösen fontos; számomra az egész filmben az egyik legüdítőbb mozzanat éppen az volt, hogy egy ilyen übermacsó műfajba is sikerült meggyőző módon komoly szerepet adni egy ízig-vérig női szereplőnek.